Harter Nándor úr néhány teknősbékalépéssel közelebb jutott czéljához.
Találkozott Malvinnal elégszer.
Hivatalánál fogva főellenőre volt azon vállalatoknak, mikre Lemming úr a
kormánynyal szerződött. Az ilyen úrtól nem lehet kimélni néhány csésze
theát; talán még egyebet sem.
Sokszor volt Malvina egykori és mostani férjének dolguk egymással.
Szépen megegyeztek mindig. Egyik kéz a másikat mossa. (Nem mondom vele
még most, hogy szükségük van a mosdásra.)
Azután Harter Nándor úrnak is voltak magánügyei, mikben Lemming úr
szolgálatát igénybe vette.
Például Elemér úrfinak a dolga. Ennek mindig pénzt kellett küldözgetni,
eleinte Olaszországba, azután Francziaországba, azután Angolországba. A
küldött pénz persze soha sem volt neki elég. Mindenütt adósságokat
csinált államkölcsöni összegekig. Minden városban úgy kellett
megszabadítani az adósok börtönétől, mesterséges egyezkedések által,
miket csak Lemming úr összeköttetései negocziálhattak.
Mindezeknél az eseteknél megannyi jó alkalma volt Harter Nándor úrnak
egy-egy bizalmas theaestélyen Lemmingéknél Malvina szép szemeiért
megbocsátani a tékozló fiúnak.
Mikor a szép asszony olyan szépen tudott könyörögni azért a rosz fiúért,
a kit most is kis fiacskájának nevezett, miként hajdan.
Harter úrnak olyan jól esett ezt hallani.
Egy este megint jön Lemming úrtól az üzenet, hogy kegyeskedjék ő
méltósága odafáradni Lemming úrhoz, kit a rheumája nem ereszt ki a
házból, kinek pedig okvetlen és sürgős mondanivalója van Elemér úrfiról.
Nagy baj van.
Harter úr ismerte már az ilyen nagy bajokat. Csak épen most ásta ki fiát
a londoni uzsorások alluvialis iszapjából, s megparancsolta neki, hogy
rögtön üljön hajóra, és sehol ki ne szállva, addig szárazföldet ne
érintsen talpaival, a míg Triesztbe ki nem teszik; ott már várni fog reá
az eléje küldött Angyaldy, s elhozza hazáig. Elemér úrfi táviratozott is
már Southamptonból, hogy ma ül fel az Atlantiquera, s két hét alatt
otthon lesz.
Ha igaz?
De mikor soha sem lehet a szavában véglegesen megnyugodni.
Lemming úr a kandalló-szobában várt Harter úrra; erősen be volt a feje
kötözve mindenféle melegítővel; az asszonyság ott volt mellette és
ápolta, mint illik hű hitvestársához.
– Jó estét!
– Jó estét! – köszönnek egymásnak. Harter Nándor észrevette Malvina
arczán, hogy az szokatlanul meg van illetődve. Azt hitte, Lemming úr
betegsége hatotta meg ilyen nagyon. Emlékezett rá, hogy mikor neki
rheumája volt, akkor nem melegített úgy a képére bodzavirágos
vánkosokat. Ez a Lemming mégis szerencsés kópé. Jó lenne rajta
sajnálkozni!
– Ön beteg? tisztelt barátom. Higyje el, hogy nagyon, de nagyon…
– Ne tessék rajtam sajnálkozni nagyon! – vágott bele fájós pofáju
kedvetlenséggel Lemming úr. – - Itt van egy telegramm Toulonból,
Elemérről.
No de már ez Harter úrnak is főfájást okozott!
De ez már borzasztó! Nem megparancsoltam-e neki, hogy sehol ki ne
szálljon? Mit keres Toulonban? A gazkölyök! Én nem küldök neki több
pénzt!
– Jaj, jaj, jaj a fogam! – nyivákolt Lemming úr. – Ugyan uram, engedjen
szóhoz jutnom. Nincs az ön fia Toulonban, s nem kell már neki több pénzt
küldeni. Itt a távirat; az Atlantique a viharban elsülyedt, s egy ember
sem menekült meg róla.
Harter Nándor tétovázva tekinte hol a férjre, hol a nőre, ha nem
tréfálnak-e vele?
No a mi Lemming urat illeté, arra a legjobb szándékkal sem lehetett
ráfogni, hogy az most valami nagyon embernevettető kedvében van: csak
úgy tátogott, mint a ki nem meri a fogait egymáshoz értetni, úgy
érezvén, mintha azok közül kettő-három különösen meg volna nőve erre az
ünnepélyes alkalomra, és midőn Nándor úr Malvinára tekinte, észreveheté,
hogy az elébb is észlelt meghatottság kifejezése most már az
elérzékenyülésig felmagasztosúlt arczán, s hosszú, sötét szempillái két
fájdalomszült gyöngyöt törnek össze szemeiben. Utoljára pedig nem is
bírja már elfojtani a szép hölgy érzelmeit, finom batiszt-zsebkendőjét
szemére nyomja, halk zokogáshoz kezd.
Erre már Harter úr is átlátja, hogy ez egészen komoly előadás, s
gondolkozik valami megfelelő attituderől a maga részére is.
Úgy hiszem, legpolitikaibb «pose» ily jelenetnél a fájdalomtelt atyának
lerogyni egy karszékbe, s arczát tenyerével eltakarni; aztán időt
engedni egy hosszú, művészi pauzának, melynek megsokaltával eljön a
percz, melyben a lesújtott férfi erőt vesz érzelmein, parancsol
könyeinek, hogy meg ne indúljanak; összeszorítja ökleit, leránczolja
szemöldeit s rövid, szakgatott mondatokban megindul, mint kinek minden
szava keserűségtől fojtogatott torkon szabadúl keresztül.
– Ez rettentő csapás… Uram… Nem tudom, hogyan élem túl?… Egész életem
reménye…
E gondolatnál ajkaiba kellett harapni. – Oly fájdalmas volt tovább
mondani azt. Lemming úr pedig csúzos emberek rosz kedvével azt a
vigasztalást mondta neki:
– Már most nem kell méltóságodnak több pénzt küldeni utána.
Malvina finom érzése sietett ezt az otrombaságot kiegyenlíteni.
Kezét nyujtá Harter Nándornak.
– Szegény Elemér! Mégis csak jó fiú volt.
S a mint így kezét nyujtá neki s könyező ragyogó szemeivel reá nézett,
Harter Nándort még holdasabbá tette vele, mint eddig volt. Áldotta
magában azt a tengert s azt a zivatart, mely neki e kézszorítást s e
gyöngéd tekintetet megszerezte.
És igyekezett helyzete előnyeit telhetőleg felhasználni.
– Kegyed mindig szerette őt, – szólt megragadva az eléje nyújtott kezet.
– Kegyed mindig jó volt hozzá… És nekem egyetlen gyermekem volt…
Családom egyetlen ivadéka.
Ki vehetné rosz néven, ha az atyai fájdalom e szónál mindkét kézzel
szivéhez vonni kényszeríté a gyöngéd női kezet? Ezért még a jelenlevő
férj sem neheztelhet. Hiszen Elemérnek Malvin valamikor kis mamája volt.
Harter Nándor meg is akarta mutatni az üzlet emberének, hogy minő
érzelmekre képes egy igazi gavallér, ha az egyetlen fia a tengerbe
veszett.
– Oh! asszonyom, kegyed tudja jól, de a világ tán nem hiszi, mennyire
szerettem én szerencsétlen fiamat. De most meg fogom mutatni. Tudja meg
az egész világ. Nem kimélek semmi költséget. Kerüljön ezrekbe, de
emlékét meg fogom örökíteni. Kérem, könyörgök önnek, a nők ily dolgokban
a leggyöngédebb leleményességgel bírnak: rendelkezzék ön helyettem,
parancsoljon a nevemben. Mit tegyek, hogy fiam halálát a Harter-névhez
méltóan ünnepeljem meg? Hogy tanuskodjék keservemről ég és föld? Vonjunk
egy asztalt ide elénk. Húzzuk székeinket közelebb; itt az irónom, a
tárczám, jegyezze ön bele, a mit szükségesnek, a mit kivánatosnak tart,
szegény Elemérem gyászemlékére.
Malvina hogy ne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhivás, a mit
teljesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket
csinálni. Elfogadta az irónt és tárczát, s sajátkezűleg jegyzé a
teendőket.
– Legelőször is ezer példányban a gyászjelentés, bristolpapirra
nyomatva, s minden ismerősnek borítékban (nem keresztkötés alatt!)
megküldve, 300 forint. Gyászruha az összes cselédség számára: 300
forint. Ünnepélyes gyászmise, teljesen kivilágított katafalkkal: 1000
forint. (Igaz ugyan, hogy mi egyszer konvertáltunk, de a mise mégis
ünnepélyesebb, mint a búcsuztató az atyafiaknál; aztán Elemér maradt, a
mi volt.)
(Bár mi se konvertáltunk volna! – sóhajtá Harter Nándor.)
(Azért tették, hogy elválhassanak.)
– Azután egy sírbolt a kerepesi-uti temetőben: 400 forint. Az elé egy
pompás síremlék gránitból vagy márványból. Melyik legyen: gránit, vagy
márvány?
– A melyik becsesebb! – véleményezé Harter.
– Melyik drágább síremlék, Lemming úr? – kérdezte Malvina; a gránit,
vagy a márvány?
– Tudja az ördög! – dörmögé Lemming úr. Nincs is egy-egy jobb mulattatás
nyavalygó beteg emberre nézve, mintha temetési szertartásos kellékek
lajstromát sorolják el előtte, s még kérdezgetik, hogy melyik tetszik
belőle neki jobban.
– Legyen gránit! – válaszolt Harter Nándor.
Malvina odajegyzett 2000 forintot. Azután mindenféle apró ajándék,
gyászfátyolok, virágok, viaszgyertyák; fehér és fekete keztyűk; a
muzsikusok, a koszoru-csinálók, a sírkertre felügyelő sírásók s más
egyéb becsületes emberek, a kiknek emlegetésére Lemming úrnak még a
másik oldalán is fájni kezdett a foga. És végül egy pompás olajfestmény,
melyet Aladár fényképe után fog készíteni egy bécsi festő. Összesen még
egy ezer forint. Az egész ötezer forint.
Harter Nándor gyöngéd szemhunyorítással köszöné meg Malvinának ezt a
szivességet.