Késő este érkezett haza Világosi.
Eléje siető neje és leánya arczáról olvashaták a balsikert.
Alig szedték le az utiköpenyt válláról, a szobába érve, midőn egyenesen
tudatá velük a rosz hírt.
– Hiába jártam. A városban nem kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A
leghirhedtebb uzsorások sem állnak magamforma emberrel szóba. Módjukban
van pénzüket a leggazdagabb földbirtokosoknak kiadni százas kamatra.
Azokat is adóért fojtogatják.
Ekkor nézett körül s bámulva kérdezé:
– Hát vendégeink hova lettek?
A két hölgy tétovázva nézett egymásra: melyikük mondja meg neki a leverő
tényt?
Ilonka vállalta azt is magára, ha atyja haragudni fog azért, ne anyját
érje a harag.
– Már elmentek. Ma délután nem akartak tovább várni s erőszakkal akartak
betörni anyám szobájába. A százados védett bennünket, s akkor fegyverrel
fordultak ő ellene is. Én nem akartam, hogy máson is szerencsétlenség
történjék: előadtam a pénzt, a mi haszonbérünkre volt félretéve, s
kifizettem mind.
Világosi, a mint ezt meghallá, nem zugolódott, nem tett senkinek
szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az asztal mellé, s két kezét
ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére s szörnyen elhallgatott.
Olyan rém-idéző volt ez elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni
helyéről, nem mert egy szót szólani.
Szinte jól esett, hogy valaki nyitja kivülről az ajtót s megtöri a
csendet.
A majorsági cselédek jöttek be a szobába: a kocsis, az öreg béres, a
kis-béres, a juhász; arczaikon szokatlan meghatottság látszott;
csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet adtak annak, a kit
szószólónak választottak maguk közül.
A juhász lépett előre.
– Tens uram! mink is bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem
tudom czifrázni: úgy mondom el, a hogy jön.
Úgy tetszett, mintha Világosi fejével intene, hogy jól van.
– Isten megalázott bennünket a fekete földig – mondá a juhász; – ime,
porrá lettünk még életünkben. Érezzük, hogy semmik vagyunk; semmink
sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek voltunk, ugyan
zugolódtunk, hogy mért nincs még jobban? Szidtuk a gazdát, nem kiméltük
jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan! Megtanított
bennünket rá nemcsak a hatalmas úr Isten, hanem a hatalmas úr emberek
is. – Oh uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a
lelkemen; de azok után, a miket három nap óta láttam, olyan könnyünek
érzem magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy
pehely lesz ott, a hol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az
Isten áldásából, azt a biblia sem tiltja, – de a szent irásban sem
olvastuk, hogy a hol az Isten tíz csapást mért a nyomorultakra, az
emberek még a tizennegyedikkel is oda sújtanak! – Uram! mi tudjuk, hogy
itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz soká. De ne csüggeszsze
azért fejét búnak. A nyomoruságban megismerik az emberek egymást. Mi
megegyeztünk egymás között és bejelentjük, hogy elszolgálunk jövő nyárig
bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell nekünk új kenyérig.
Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy, egyikünk
elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a
gazdánkat ilyen nyomorúságában. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a
mi kérges tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne
essék kétségbe az úr. – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente
magát, ugarba vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja a magot a
tarló, annyi lesz rajta az áldás. Visszakapjuk, a mit elvesztettünk s
majd elfelejtjük, a mit szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe.
Világosiné nem birta e szavakat végighallgatni a nélkül, hogy sirva ne
boruljon azon karszék támlájára, a melyen férje ült.
Boldog könyek, amik eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, a mit leánya
végignézett.
Ilonka tekintete az egész beszéd alatt atyja arczán függött. Látta, mint
változik el annak arczszíne fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve
fel, mely a beesett szemüregek sötétjét még kisértetiebbé tette. E
sötét, mély üregekből oly merően bámultak elé a ridegen felnyilt szemek,
mint az álmodóé, s a homlok redői lesimultak. És azután lassankint
összeesett a termete, mint a melyből az élet rugói hiányzanak; feje mind
jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges kezű ember azt mondá neki
végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe: akkor egyszerre
összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai fel nem fogják.
– Atyám meghalt! – sikolta fel Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e
szörnyű átváltozást atyja arczán, s hirtelen eléje térdelt, és ölébe
fogta fel az összeroskadót.
Hanem Világosi szemei még néztek, és kezei még mozogtak: csak hogy
kezeinek mozgása nem volt egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak
mozgása nem adott már beszédet, csak határozatlan szótagokat.
«Ta-ta-ta–te-te-te.»
Ez volt, a mit még nyelve rebegni tudott.
És az a merev tekintet!
A szél ütötte-e meg? vagy megőrült?
Ki tudná, mi történik ottan belül!