Mielőtt azonban Gierig úr előfogata a sok hámmal rendbe jött volna, még
egy kis közbejött esetnek kelle befejezni a vidám nap mulatságait.
Az uton egyszerre csak nagy zsivaj kerekedik; a sok lebzselő
béres-gyerek, a kinek mindegy, akármi történik odabenn a házban, elkezd
kiabálni bomlottul:
«Hujja hó! Gyün a pojácza! Hopsza pojácza!»
S azzal bevonul a ház udvarára egy karaván, mely áll – először is egy
kétkerekü talyigából. A talyigán egy csomó lim-lom, a fölött egy kis
szegény kiéhezett gyermek; nem tudni: fiú-e vagy leány? a szekér mellett
még egy nagyobb gyerek, csörgős dobbal a kezében; mind a kettő szennyes
tricotba öltözve, tulipiros rongyokkal, meg színehagyott szellős
tüllanglais-val felczifrázva; szétszórt hajaik leszorítva vásott
szalagokkal. A talyiga két rúd-villája között van maga a pojácza
befogva. Ő húzza a kocsit. A harminczas években lévő férfi, vándor
csepüevő komédiás, a pusztai csárdák mulattatója; csúfsága, bolondozója
az utolsó sihedernek is, ki utána kiabálja: «hopsza pojácza!» Ennek a
fején van hegyes csörgős sipka, egyéb öltözete tarka foltokból áll, a
miken meglátszik, hogy rajta szokta kimosni a zápor, s rajta szokta
megszárítani a szél. A pojáczának épen úgy, mint gyermekeinek, vastagon
ki van mázolva az arcza krétával és durva piros festékkel, szemöldökeik
holdformára feketén, korommal.
Végül a szekér egyik rúdjához kötve, üget egy kis tatár ló. Ez nem huzza
a talyigát, csak a gazda. A ló maga is művész s nagyobb kár volna érte,
mint az emberért. Mert ha a gazda megszakad, a ló megél nála nélkül, de
ha a lova megszakad, az a gazdájának nagy kár.
Tehát ez a karaván épen most vonul be az exequált ház udvarára, egy kis
vidám bolondos productiót csinálni a háznép mulattatására.
Soha jobbkor!
– Menjenek innen, szegény emberek, Isten szent hírével. Itt nincs most
komédiázni való hely! – küldé őket Böske, mielőtt leczihelődtek volna.
– De csak hagyja őket! hadd jőjjenek. Lássuk, mit tudnak! – monda Gierig
úr.
Böske aztán azt gondolta, hogy a biztos úr ma nagyon adakozó kedvében
lehet, komédiát akar látni, hadd bukfenczezzenek hát az ártatlanok a
tiszteletére, legalább keresnek «ezen» uraktól egy pár krajczárt, az is
jó lesz nekik.
Az ember arra a gondolatra is jöhet, hogy ez valami csattanós ötlet:
egy, az utolsó fillérig kiexequált háznál komédiát játszani. Gierig
úrtól kitelhetik ilyen.
De ne legyünk igazságtalanok. A nyolczkezű nem malitiosus. Ő megragadja
áldozatait, kiszívja nedveiket, nem azért, mintha az egyikre, vagy a
másikra hagyományszerűleg haragudnék, hanem mert az neki missiója.
Egyenlően ragadja meg a fürdő hajadont, s az uszó tengeri pókot. Neki
mindegy: rák, vagy ember. Van egy tömlője, melyet meg kell töltenie;
abban minden tintává válik: meleg vér és hideg ázalag.
Gierig úr szivarozva dült a folyosó mellvédjére, s onnan nézte a bohócz
művészkedéseit.
Az kimerített minden csodamívelést, a mivel ponyvaművészek a falusi nép
tetszését és krajczárjait el szokták ragadni. Leterítette a piszkos
pokróczot, melyen maga és porontyai tótágast álltak, jártak a
tenyereiken, derekaikat kificzamítva; súlyegyenezte talpain mind a két
gyermekét, lábaikkal ég felé, fejökkel apjok talpán állva; evett csepüt,
okádott tüzet s huzott ki vég-szalagokat orrán száján, s csinált
mindezekhez torzképeket, a hogy mozgékony arczvonásaitól kitelt; beszélt
hozzá a világ minden nyelvén, és erőtette a kaczagást saját tréfái
fölött.
Gierig úr magas érdekeltséggel nézte az előadást.
Végre a bohócz elővezette a kis tatár-paripát, s annak művészi
tulajdonaival ismerteté meg a magas társaságot. A kis lovacska tudott
apportirozni, mint a vadászkutya; ki tudta toporzékolni első lábaival a
számtani kérdéseket, miket gazdája feladott neki; letérdelt a
parancsszóra és tánczolt galoppot, keringőt a dobszó melódiája mellett.
Igen tudományos egy személynek mutatá be magát.
Mikor aztán a bohócz kimeríté művészete egész tárházát s azt hitte a
magas uraságok mosolygó ábrázatából, hogy itt tökéletesen sikerült
vendégszereplésével az irányadó körök érdekeltségét felköltenie, elvégre
levevé csörgő sipkáját s megindult a müvészet adóját beszedni.
Igy indul meg a szegény tengeri-pók molluscokra vadászni, míg
észrevétlenül a nyolczkezű hydra ölelésébe téved.
– Bravo, bajazzo! bravo! tapsola neki Gierig úr. Te ugyan kitünőleg
kezeled és lábalod művészetedet. Méltán helyet foglalhatnál a circus
Renz tagjai között. Hát már most a belépti díjról van szó, ugy-e? Mi
nálad az entrée?
A bohócz viszonozni vélte a tréfát.
– Embere válogatja, uram! – parasztok adnak krajczárt, garast; urak
adnak, a milyen urak, ki hatost, ki forintot.
– Ejh! te nem is vagy követelő. «Közönséges emberek a hogy telik; magas
uraságok tetszés szerint.» Ilyenformán mégis csak behoz a művészet
naponkint egy forintot egyre-másra?
A bohócz olyan ártatlan volt, hogy ezt az urat vidám, nyájas
ábrázatjával háziúrnak nézte; a ki csak azért tudakozódik, hogy
tájékozhassa magát, milyen mélyen nyuljon a tárczájába, az eléje akadt
művészetet megjutalmazni?
– Oh! uram, akár kettőt is, ha ilyen derék urakra akadok.
– No, de vegyünk csak egyet, – szólt Gierig úr; – s tegyük fel, hogy van
hatvanöt nap, a mikor semmi kereset sincs; marad egy évre háromszáz
forint szabad kereset. Ennyit csak kapsz, bohócz, ugy-e?
A jámbor bolond sietett ráhagyni, hogy igen.
– Hát aztán mennyi adót szoktál ettől a jövedelmedtől fizetni, bajazzo?
A bohócz azt hitte, hogy valami válogatott humoristikus emberrel akadt
össze.
– Igen sokat, uram! – viszonzá tréfásan. – Minden évben elszakgatok egy
lebernyeget, azt a rongyászok felszedik, abból aztán csupa száz forintos
bankó készül.
Gierig úr maga nevetett legjobban a válasznak.
– Jól válaszoltál, bajazzo; hanem az idénre mégis csak hátralékban vagy.
Háromszáz forint bevallott évi jövedelem után a III-ik tabella szerint
jár évi adó huszonegy forint. Ez a te tartozásod.
Azzal odafordult Konyecz úrhoz.
– Irjon ön ennek az úrnak egy nyugtát huszonegy forint jövedelmi adóról,
a III-ik táblázat szerint.
Konyecz úr komolyan vette az utasítást.
A bohócz pedig szörnyű fanyar torzképeket csinált festett ábrázatjával s
korom-szemöldeivel.
No még ilyen aprópénzzel csakugyan sehol sem fizették ki Hans
Kaczenbuckelt.
Gierig úr dictálta Konyecznek.
Az adóköteles neve Kaczenbuckel János.
A bohócz ekkor kezdett csak környezetére tüzetesebb figyelmet fordítani,
s világi eszével összevetegetni: hogy hiszen ő ide átkozott rosz helyre
vetődött. Itt executió van. S ezek a vendégek itt harácsot szednek! Nem
tréfa itt lenni.
Egyet szólt a fél szája szegletéből a két gyereknek, azok hirtelen
összekapták a pokróczot, s kezdtek iramodni a talyigával, meg a kis
lóval a kapu felé: hanem Gierig úr visszahozatta a csendőrökkel.
– Ejnye! ejnye! Te Kaczenbuckel János, hát bizony elszöknél előlem a
tárgyalás közepett! Ez már rosz tréfa tőled. Biz itt hagynád nékem a
nyugtatványodat, pedig milyen régen kereslek vele. Itt van, fogjad, s
fizesd ki a huszonegy forintot.
A bohócz csakugyan azt hitte, hogy most már igazán tréfálnak vele. Még
országos vásárban sem történt meg az soha, hogy ő huszonegy forintot
látott volna egy rakáson. Annyi garas volt néha napján legfőbb kincse.
– Fizessen ön a páholyáért huszonkettőt, a honnan az előadásomat nézte,
s akkor aztán quitteljünk! – szólt a bohócz, folytatva a tréfát.
– Művész uram! (Most már művésznek nevezte Gierig úr). Nekem nincs időm
tréfálni. Ez komoly dolog. Az ön idei adóhátraléka huszonegy forint, s
ön kötelezve van fizetni.
– De nekem egy batkám sincs!
– Akkor ingó zálogot tartozik adni, vagy végrehajtás-képes tárgyat
kimutatni.
A bohócz nagyot röhögött.
– Ohohó! Hahaha! végrehajtás-képes tárgyat? Tessék választani a két
gyerek közül, melyiket akarja uraságod elkobozni?
– Semmi szó sincs a gyerekről. Van te neked egyebed is. Ott van a ló.
A bohócz festett pofája egyszerre kiegyenesült erre a szóra. Arra nem is
gondolt, hogy még a ló is kérdésbe jöhessen.
– Hja, uram, az a ló nem olyan ló, mint más ló; az nekem mesterségem
eszköze, mint ácsnak a bárdja, csizmadiának a dikicse, szabónak az
ollója. Azt tőlem elvenni semmi tartozásban nem szabad. Az a ló annyi,
mintha kezem, lábam volna.
– Lárifári! – hatalmaskodék alá a nyolczkezű. – Te magad a két
porontyoddal ló nélkül is csinálhatsz komédiát, hányhatod a
bukfenczeket, rághatod a patkószeget, tánczoltathatod az orrod hegyén a
szalmaszálat. Vagy fizeted szépen és rögtön, a mivel az államnak
tartozol, vagy elveszem a lovadat.
Kaczenbuckel János nem akart hinni egy olyan authentikus organumnak,
mint Gierig úr nyelve; kétségében a lova kantárát tartó csendőrhöz
fordult, azt interpellálta saját cseh idiomiáján, hogy tréfa-e ez, vagy
valóság?
A jámbor csendőr aligha olyasmit nem felelhetett neki hasonló cseh
nyelven, hogy soha se nevessen ezen az előadáson, mert ez a legmagasabb
tragikum ő rá nézve. Ha valakit ez az úr megfogott, azon az egész
litánia sorozatában nincs senki, a ki segíthessen; legalább a magyarázat
után a bohócz elfakadt sírva, elhajítá csörgő sipkáját, felrohant az
ámbitusra Gierig úrhoz, térdre esett előtte s elkezde rimánkodni.
– Uram, nagyságos uram! Legyen irgalommal! Nincs nekem pénzem, nincs
nekem keresetem; annyi sincs, a mennyiből kenyeret adhassak a
porontyaimnak. Nem eszünk mi hétszámra főtt ételt. Kegyelmezen meg!
Jertek, gyerekek, ti is öleljétek át kezeit lábait a nagyságos úrnak, a
méltóságos, a kegyelmes úrnak.
Konyecz úr majd megszakadt nevettében e jelenet fölött. Az igaz, hogy
tréfás látvány is volt! Egy bohócz, fehérre, pirosra kifestve, a ki
fenhagon sír, mintha Hinkóból játszana egy jelenetet; aztán a két kicsi
pojácza, a ki a nagyságos úr kezeibe, lábaiba csimpajkodik, mig a
nagyságos úr kézzel-lábbal igyekszik e gáncsos ölelések közül
kiszabadulni; a mi nagyon nehezen megy, mert a bohócz-ivadék karjai
szívósak. Az egyik szitkozódik, a másik könyörög. Igazán cirkusi
élvezet! Konyecz úr a legméltányosabban megfizethetné a belépti díjat,
mert ő jól mulatott, de nem kardlappal, a hogy később ura parancsára
cselekvé, szétverve a tolakodó semmirekellőket.
Szemtelen komédiások, még ennyire merik vinni a tolakodást.
Szemtelen komédiás had! – fújt rájok egészen felgerjedve Gierig úr; majd
adok én tinektek Steuernachlaszt! Az ilyen gaz csavargó nép itt
megszedi, ott megszedi magát pénzzel: vándor szinészek, czigányok,
konczert-adó virtuózok, s aztán adót sehol sem fizetnek. Más szegény
ember turja a földet, hogy a státusnak eleget tehessen; ezek meg csak
korhelykednek, esznek-isznak; s ha veszik észre, hogy jön az adóintő
czédula, álló! szedik a sátorfát, illannak odább. Került már egy pár
ilyen országcsaló a kezemre, mint te vagy. Azok is megemlegetnek, tudom.
Tizenkét esztendeig nem fizettek adót sehol. Hát azt gondoljátok, hogy
szabad az országban olyan embereknek is lenni, a kik tizenkét esztendeig
nem fizetnek adót? De már az ilyen ficzkókra valóságos szenvedélylyel
tudok vadászni; mert ezek még élczet csinálnak abból, hogy megcsalják az
államot. Láss hozzá, hogy fizess, teremtsd elő, a mivel tartozol, vagy
gyalog maradsz.
A bohócz nem könyörgött többé a nyolczkezűnek, hanem fölvette alázatosan
hegyes süvegét s elindult kéregetni.
Hiszen olyan sokan vannak itt ezen az udvaron. Talán segíthetnek rajta.
Legelső volt, a kit megszólított, a kapitány.
– Édes barátom! – szólt neki Föhnwald, – itt rosz helyen koldulsz. A
háziaknak utolsó fillére is azon másik úrhoz vándorolt; azok neked nem
fognak semmit adhatni. Rólam pedig hidd el, hogy ha volna pénzem, nem
hagytalak volna annyi ideig a porban henteregve könyörögni. Nekem «már»
egy garasom sincsen. És az egész legénységemnél nem találsz egy árva
batkát. Ha majd találkozol még magadnál is nyomorultabbakkal, a kik
éhségtől betegen feküsznek az utolsó vánkosukon, azoktól kérdezd meg,
hogy miért nincs a katonáknak pénzük, a kik hozzájuk voltak szállásolva?
Ne mázold össze könyeiddel a festéket arczodon, felebarátom! bucsúzzál
el lovadtól, s eredj bukfenczet vetni. A többiek is mind azt teszik.
Gierig úrnál most már point d’honneur kérdése volt, tekintélyét
fenntartani. Hintaja elő járt: a csendőröknek parancsot adott, hogy a
bohócz lovacskáját kössék oda a lógós mellé.
Az már aztán valódi uraknak való komikum volt, a hogy erre a szóra a
bohócz lovacskája nyakába borult, a hogy összecsókolta annak ábrázatját,
a hogy annak keservesen hizelgett.
– Kedves lovam! kedves jó barátom! egyetlen kenyeres társam! a kinek
minden falatom felét odaadtam, a ki segítettél azt megkeresni. Szegény
feleségem nevelt; annak a nevét is viseled. Most már te is utána mégy.
Meghalsz, a hogy az meghalt. Oh! kedves szeretett kis lovam, ki keres
már az én gyermekeimre kenyeret?
Egy perczre az a gondolatja támadt a bohócznak, hogy leüti a lovát tartó
csendőrt a saját puskájával, aztán felkap a lovára, s nyargal vele a
világba; hanem aztán csak letett róla. «Hová futnál te szegény ember
annyi lovas katona elől, a te kis macskalovaddal?»
Bizony hozzákötötték azt Gierig úr előfogatához.
Gierig úr végezte e helyen munkáját s sietett még ma odább kelni.
Folytatnia kell missióját s magán-mulatságért nem maradhat egy helyen
sokáig.
A bohócz még egyszer néma esdekléssel emelé fel hozzá összekulcsolt
kezeit, mikor a nagyságos úr a kocsiba felhágott.
– Takarodjék ez az ember előlem! uraskodék alá a nyolczkezű
alattvalóihoz.
Konyecz úr felkapott a bakra, a két csendőr a parasztszekérre; Gierig úr
nyájasan üdvözlé a századost: «A viszontlátásig, kapitány úr!» – mire
Föhnwald olyasmit mormoghatott fogai közül, hogy: «Ne kivánd te azt
magadnak!» Azzal a két kocsi elrobogott az udvarról.
A bohócz kiszaladt utánuk a kapuig, onnan nézett sokáig az elrobogó
kocsik után. Az a halvány reménye volt, hogy talán mégis tréfa ez az
egész. Csak őt akarják egy kicsit megijeszteni a nagyságos urak, a
kiknek igen jó mulatság lehet egy ilyen szegény komédiást
kétségbeejteni; s majd ha jó messze elmentek, akkor eloldják a lovacskát
a kötőfékről s eleresztik. Visszatalál az a gazdájához, egyenest.
Mikor aztán látta, hogy azok bizony egészen elmentek s a lovacska csak
nem jön vissza, akkor visszatámolygott az udvarra.
A katonák mind a lovaikon ültek már, a százados is nyergében volt.
– Uram! – kérdé a bohócz; – igazán elvitték a lovamat?
– Igazán!
– Mit fognak vele csinálni?
– Eladják a vásáron.
Ekkor a bohócz szemei elkezdtek vérben forogni.
– Akkor hát minek éljek én tovább és a gyermekeim? Megölöm őket és aztán
magamat!
Azzal kirántotta becsukó kését mély zsebéből s rohant gyermekeinek ádáz
dühvel.
A két komédiás-poronty vijjongva futott el apja elől, odamenekültek a
katonák lovai alá, apjuk utánuk a késsel; a katonák iparkodtak őt
visszatartani, egy-kettő leugrott lováról, hogy elfogja; a bohócz
kitépte magát kezeik közül s üldözőbe vette gyermekeit; azok végre
befutottak a nyitott konyhába, s az utánuk rohanó bohócz Ilonka
kisasszonynyal találkozott szembe.
– Megálljon! szólt hozzá parancsoló hangon Ilonka. Mit akar?
– Ölni és halni. Magamat s gyermekeimet elölni. Nem parancsol nekem
abban senki.
– Térjen magához! szólt a fiatal leány a dühöngőhöz s kivette kezéből a
kést olyan könnyedén, mintha pákosz gyermek kezéből vette volna ki. –
Mit akar ön ezzel a késsel?
A bohócz elkezdett zokogni és nem volt több szónak ura.
– Jőjjön velem! – szólt Ilonka. – Én adok önnek elvett lova helyett
másikat. Azért ne essék kétségbe.
Azzal megfogta a bohócz kezét s vonta magával az istálló felé.
– «Csilla! ne!» – kiáltott a leány az istálló-ajtóban.
A hívásra kijött hozzá a kedvencz pony; szép kis zsemlyesárga lovacska
volt, hófehér sörénynyel és farkkal. Az ajtóban bókot csinált
asszonykája előtt s odadörzsölé nyakát a leány vállaihoz.
– Nézze ön, ez épen olyan kis okos paripa, mint az öné volt. Nekem is
olyan kedves állatom ez. Szóra hallgat; mindent megtanúl. Vigye el ön
cserébe az elveszetttért; s aztán ne bántsa gyermekeit, ne essék
kétségbe. Járjanak Isten hirével!
Ilonka kezébe adta a bohócznak lovacskája kötőfékjét.
A bohócz térdre esett előtte.
– Kisasszony! – Én nem tudok mit mondani. – Hallgat is én rám valaki az
égben! – Használ is ilyen szegény ördögnek az áldása valamit? – Ön engem
a pokoltól mentett meg. Oda akartam menni egyenesen. Kétségbe voltam
esve: meg voltam ölve. Ön feltámasztott; ön emberré tett. Én szegény
ördög vagyok, Kaczenbukel a nevem. Azt sem örököltem apámtól. Csufságból
hagyták rajtam. Bohócz vagyok. Kukacz vagyok. Lábbal tiport féreg
vagyok. Nem tudom, hogyan szolgálom meg önnek ezt valaha éltemben. De ha
van Isten a mennyországban, ez a nyomorúlt bohócz mégis megszolgálja
önnek ezt valaha! – Kisasszony, hadd csókoljam meg szép kezeit.
Ilonka nem gátolta a bohóczot, hogy kezét megcsókolhassa, könyeivel
eláraszthassa, s míg a bohócz eléje futott két gyermekét sietett
szenvedélyen összecsókolgatni, addig Ilonka is megölelte hű lovacskája
nyakát, s lopva egy csókot nyomott annak fejére. Talán nem is látta
senki.
«Marsch! Marsch!» hangzott a kapitány vezényszava, s a tizenhat lovas
tovarobogott az udvarról.
Ilonka besietett a szobába.
A bohócz odább haladt.
A pusztai lak udvara csendes lett. A nap alkonyatra járt már.