Octopus Schmerlingianus.
Szárazi polyp. Medusa officialis. Gorgon bureaucraticus Hydra executor.
Ugyan már miért ne kevernénk ebbe a dologba egy kis természetrajzot is?
A nyolczkezűt így irják le Cuvier, Lamark, Menke és más
természetbuvárok:
«Karjai hosszúk, s minden karja végig van rakva szívó köpölyökkel. E
karjai szolgálnak neki úszásra, mászásra, s a préda megragadására. A mit
egyszer körülfogott velük, addig el nem ereszti, míg az utolsó csepp
nedvet is ki nem szítta belőle, ezt mondja róla Cuvier. Voigt F. S.
észlelései nyomán bizonyos, hogy tudja változtatni a színét, a
feketés-sárgától a legvörösebb vörösig, az időjárás szerint. Köznyelven
tintaféregnek nevezik. (Der gemeine Tintenwurm.)
Herodottól Cuvierig csak a tengerben élő példányait ismerték. Korunknak
jutott a nagy szerencse a szárazföldieket is megismerhetni, mely válfajt
a feltaláló iránti szeretetből a legfent előrebocsátott nomenclatióval
jegyzünk fel a természetrajzi cephalopoda osztályába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Világosi épen az utolsó száz forintját adta ki szalmáért. A saját
takarmánya elfogyott már, a szomszédból még lehetett kapni keveset,
keserves pénzért.
Ehhez a keserves pénzhez pedig úgy jutott, hogy egy emberséges
bőrkereskedő megvette tőle azokat a terményeket, a mik sok magyar
gazdának egyedüli iparczikkét képezték. Tudniillik, hogy a jámbor
háziállatok, mikor arra a meggyőződésre jutottak, miképpen itt már többé
nincs mit enni, akkor aztán arra a nemes áldozatkészségre vetemedtek,
hogy felerészük odaadta utolsó értékes birtokát, a bőrét; – vegyen annak
az árán a gazda a megmaradtak számára eleséget. Így segítették ki
egymást kölcsönösen. A szomszéd, a ki eképen eladta a szalmáját, most
már a háza tetejét fogja felétetni barmaival; de muszáj volt eladni,
mert egy hét óta keblén melengeté az adóbehajtás tizenhat lovas közegét,
s igértetett neki a jövő hétre harminczkettő. Azok a szalmát is
fölétetik s pénz sem lesz. Tehát inkább a szalmától megválni.
Természetes dolog, hogy a mint a szalma elvándorolt a szomszédból, az
executió is odább tette főhadiszállását, a hova a szalma vándorolt.
Tehát ugyanazon a napon, a melyen Világosi összerakatta a drága boglyát,
beállított az udvarába tizenhat vértes-lovag, egy kapitány vezénylete
alatt.
Volt annak több katonája is; de mind szétosztva hasonló ellenségverési
hadműveletre.
A vértes-kapitányban ugyanazt a tisztet ismerjük fel, a ki a
megyefeloszlatási műtétre olyan apropos elkésett, s aztán kitért a
szózatot éneklők előtt.
A tiszt úr magas, erőteljes férfi volt, napbarnított s egy sebhelytől
diszített arczczal; igen szőke haja és bajusza volt, szintoly szemöldei
és szempillái, de a mi különben arczának igen mogorva kifejezését nem
igen szelidítette.
– Ön a háziúr? kérdé a tiszt lováról leszállva, az eléje siető
Világositól.
Világosi bámulva kérdezé: mi tetszik?
– Uram! Én Föhnwald százados vagyok. Ide lettem szállásolva önhöz
tizenhat legénynyel. Majd jönni fog utánam egy «másik», a ki megmondja,
hogy miért és meddig?
– Gondolom. Adóhátralék miatt.
– Az nem az én dolgom. Azt önök végezzék el egymás között.
– Uram! szólt Világosi határozottan; önök látják, hogy ebben a határban
nem termett az idén semmi, a miből az adót meg lehetni fizetni.
– Én nem látok semmit, csak a napiparancsot.
– Akkor tessék beköltözni szobáimba, majd én feleségemmel és
gyermekeimmel megvonulok a cselédházban. A barmaimat kivezetem az
istállóból, s tessék beköttetni a lovakat. Átadom éléstáram kulcsát,
tessék belőle kielégíteni szükségeiket; én semmit meg nem tagadok.
– Uram! szólt fanyar, kedvetlen hangon a tiszt; én nem viszem katonáimat
az ön szobájába, magam sem kergetem ki az ön feleségét és gyermekeit. Ha
van önnél egy kis zug számomra, a hol az ördögadta éjszakát végig lehet
aludnom, hát azt mutassa meg; ha nincs, elhálok a folyósón. Barmait se
verje ki az aklokból, majd hevenyészünk ágasokból, deszkákból egyet a
lovaink számára, a katonák lovaik mellett hálnak. Kapnak ebédre egy fél
font kenyeret, egy negyedrész font húst; én is velük eszem; meg kell
vele elégedniök. És most hagyjanak nekem békét, mert én azon kívül, a
mit most mondtam, nem fogok önökhöz egy szót sem szólni, ha egy
esztendeig itt fekszem is.
Világosi meg volt lepve e beszéd által. Olyan keveréke volt az a katonai
undornak, mely helyzetét elitéli; a nemes emberi jószívűségnek, az
ascetai egyszerűségnek, s a nagyuri fel sem vevésnek.
A tiszt azután elmondá katonáinak, hogy mihez lássanak. Világosi azalatt
nőcselédeinek rendeletet adott a főzésre, s mikor mind a ketten készen
voltak, a háziúr meghívta illedelmesen a kapitányt.
– Nem tetszik bejönni hozzánk?
– Nem!
A kapitány leült a folyosón a hárs-ágyra s szivart vett elő.
– Miért nem?
– Mert szivarozni akarok.
– Odabenn is lehet.
Erre már csak fejét rázta kedvetlenül.
Világosi bement, megint kijött.
– Nőm szívesen látja önt ebédre.
– Köszönöm! Mondja meg az asszonyságnak, hogy nem akarok vendége lenni;
majd ha a katonák étele meglesz, ahhoz ülök. – S azzal végig heveredett
a hárságyon; kardját megtámasztotta a szögletbe, az eldőlt s leesett a
porba. Világosi fel akarta venni.
– Soh’se bántsa! Jó helyen van ott.
És csakugyan meg sem mozdult onnan, a míg a katonák étele el nem
készült. Pedig óvhatlan volt, hogy hol a háziasszony, hol a kisasszony
végig menjen a folyosón; a tiszt rájok sem nézett, nem is köszöntötte
őket; félrefordította fejét, ha lépteiket hallotta.
Azután, mikor készen volt a gulyáshus, mit a háziak a katonák számára
főztek, ő is odaállt a malomkő-asztalhoz, melyre a nagy tálat föltették
s falatozott, míg elverte éhét. Végül inasától előkérte a kulacsot,
nagyot húzott belőle s azzal készen volt.
Megint csak leült a hárs-ágyra a folyosón, új szivarra gyújtott s fejét
tenyerére támasztva, bámult a csendes világba.
Épen a tál fenekét kanalazták a katonák, mikor kocsizörgés hangzott
kívül s egy ötfogatos neutitscheini robogott be az udvarra: abban ült –
az a bizonyos másik.
A szárazföldi nyolczkezű!
Óh! nem a természet undorító remeke, a milyen a tengerben lakik! Ez a
tintaféreg finom, elegáns úr. Franczia divat szerint öltözik,
inggombjaiban gyémántokat hord és fénymázos lábtyűket visel.
Szivarfüstjén megismerni a legfinomabb cuba-flort. Nem is torzkép; ha
Lavaterre bíznák, azt mondaná fejéről: ez egy érdemeire büszke polgár,
ki nyilt vonásaiban embertársai szeretetét árulja el s ajkain azt az
öntudatot viseli, hogy őt, a kik ismerik, áldják. Szemeinek őszinte
kékje az előzékeny barátságot kinálja ismerősnek, ismeretlennek.
Igen is: a nyájasság és jó kedély sugárzott a nyolczkezű arczáról.
Azonban Socrates azt mondá a koponyatudósnak: «Igazad van; valóban ilyen
gazember lettem volna én, a milyennek arczom és koponyám után itélsz, ha
a nevelés ellenkezővé nem idomított volna.» – Vannak megfordított
Socratesek. Itt az egyik.
A bakon, a kocsis mellett ül a kisérője: a pénzügyőr; magyarul: fináncz.
De már ezt megáldotta a természet hivatása apparatusaival.
Két szeme kancsal, hogy egyszerre két emberre vigyázhasson, minden
embernek mind a két kezét ellenőrizhesse, s soha se lehessen tudni, hová
néz? Orra, mint a tapiré, hajlékonysági képességgel bír; megbecsülhetlen
képességü orr! ellátva a dohánymegszaglás tudományától kezdve az
emberfelismerés tanáig minden neveltséggel; rettenetes szája,
kapa-nagyságú hatalmas fogsorral; mielőtt szólna, már elmondta a
szerencsétlennek, ki vele találkozott, hogy most meg fogja enni, hát
most bucsúzzék el a világtól.
Minthogy a két úr aligha fogja magát bemutatni, nem lévén udvarias
feladatuk a házigazdával nyájaskodni, nehogy folyvást az igazi neveiken
legyünk kénytelenek őket hívni, per «hydra» és «czápa»: magunk keressük
elő matricularis neveiket; a nyolczkezű neve Gierig, a czápáé Konyecz.
A hintóból leszálló urak siettek be egyenesen a házba.
Gierig úr meglátta a folyósón szivarozó kapitányt s barátságosan s erős
hangon üdvözlé:
– Ah! jó napot kapitány úr, jó napot!
A kapitány csak a sarkantyuit veregette össze s úgy tett, mintha
megsüketült volna.
Gierig úr pedig csak azért is meg akarta mutatni, hogy megszólíthatja.
– Ön már megérkezett? Mindig megelőz bennünket. Pedig ugyan siettünk.
Föhnwald százados félrenézett rá, s ezek a fehér szempillák azt
beszélték Gierig úrnak, hogy: «mernél is te valahová elébb bemenni, míg
minket előre nem küldtél!»
– Nos, hát milyen itt a háztáj? hogyan?
A kapitány nagy füstöt fújt maga elé válasz helyett.
– Vannak fényes bútorok a házban? Fölösleges luxus? vagy eldugtak már
előre mindent?
– Nem tudom, nem voltam benne.
– Micsoda? Hát még nem ebédelt?
– Sőt igen jól. A katonáimmal együtt.
– Ah!
A biztos úr gúnyos mosolylyal tekinte le a kapitányra. Megint kezdi már!
– Vannak asszonyságok a háznál? Fiatal kisasszonyok? Finom fehérnép?
Ideges természetű?
– Úgy hiszem: egy házinő és egy kisasszony.
– Ez jó; tehát menjünk be!
Azzal, hogy annál illedelmesebb legyen első megjelenése, szivart vett
elő, leharapta a végét s a kapitányhoz fordult bizalmasan.
– Kérek egy kis tüzet!
– Nem ég a szivarom.
– Hisz az imént még égett.
– Már kialudt! szólt Föhnwald s eldobta az egész szivart.
No de ott volt dörzsgyufával gyorsan Konyecz; örült, hogy szolgálhatott
főnökének. Elsütött egy szálat, még a markát is eléje tartá műértően,
hogy a szél el ne fújja a lángot; úgy segített a szivarra rágyújtani.
Sőt még azután összekacsintva főnökével, saját keblébe is tett egy
mozdulatot, tán hogy elővegyen egyet azokból az átkozott
kapadohány-szivarokból, a miket a magas ærarium azon szent czélra
készített, hogy a hol makacs adómegtagadó kuruczok vannak, ott azokat
Konyecz úr, az asszonyság hálószobájában a selyem pamlagon végig
heveredvén, con amore illatoztassa.
Gierig úr csillapítólag inte. Majd később!
Konyecz elérté az intést, s visszadugta a szivartáskát keblébe.
Mentek aztán a konyhába, onnan a szobába.
Világosi fogadta őket. Nem volt indulatos; tudjuk, hogy igen szelid
kedélyű. Kérdezte a nagyságos uraktól, hogy minek köszönje a szerencsét?
– Ön úgylátszik elfelejtette, hogy háromnegyedévi adóhátralékával van
tartozásban.
– Nem felejtettem el, uram! Mindig megfizettem eddig pontosan. Tudom,
mivel tartozom az államnak, s a mi elmaradt, mihelyt módomban lesz,
sietek kipótolni. De most nincs miből fizessek. Láthatta ön, a merre
járt, hogy az idén e vidéken nem lesz aratás.
– Azt végezzék el önök az uristennel! Az állam gépezete nem akadhat meg
a rosz idő miatt. Az önök dolga kitalálni, hogy honnan fizessenek.
Takarították volna meg az elmúlt évek feleslegét.
– Kérem, én új gazda vagyok. Tavaly kezdtem s az is nagyon rosz esztendő
volt.
– Sajnálom, de kivételeket nem ismerünk. Minden tartozás közt legelső
az, a mivel az államnak tartozunk. Traktáljanak önök kevesebbet,
rakjanak kevesebb zsinórt dolmányukra, ne prédálják a pénzt könyvekre,
hírlapokra, lovakra, agarakra és nem lesznek megszorúlva. Az állam
követeli a magáét s mi itt vagyunk, e követelésnek nyomatékot adni. Az
ön adóbeli tartozása ötszáz forint kerekszámban.
– Uram! Itt szekrényeim kulcsai. Keressen fel minden zugot a házamnál;
és ha talál valami pénzt, vagy pénzérőt, vigye el magával.
A nyolczkezű nagy hahotával nevetett fel e szóra.
– Ohohó, gazduram! Ezt a nótát jól ismerjük már. Itt a kulcsok: keresse
az úr a pénzt. Köszönöm a grácziát! Mi nem fogunk az ön pénzeért «tüzet,
vizet» játszani. Önnek magának kell azt előadni.
– Én pedig komolyan mondom önöknek, uraim, hogy nekem egy fillérem
sincs.
– Ebbe is be vagyok már tanulva. Tessék elhinni, hogy semmi újat nem
lehet már kitalálni előttem. Másutt is mondták már azt ilyen urak: egy
fillérem sincsen. Igen, mert minden pénzüket átadták a feleségüknek,
kisasszonyuknak; azoknál volt. Azt hitték, hogy ha személyes motozás alá
kerülnek is, nem találtatik náluk semmi. De én kijelentem, hogy nálam az
ilyen tréfával nagyon megtetszik járni. Én bírok amaz eszközökkel, a mik
az eldugott pénzt napvilágra tudják hozni. S ha végre is türelmem
rövidebb talál lenni, mint az urak szívóssága: félreteszek minden
tekintetet s megvizsgáltatom az asszonyságok testén levő ruhákat. Előre
megmondom. Óh! ezen az uton sok pénz előkerült már.
Világosi két kezét halántékaira szorította, magában suttogva:
«Megőrülök, meg kell őrülnöm!»
– Nini! Hát ez mi? kiálta közbe most Konyecz úr, egy pamlag takarója
alól három levél dohányt húzva elő. Itt dohány is van elrejtve.
Világosi zavarodottan hebegte:
– Azt bizonyosan nőm tette oda, molyok elüzésére.
Hogy nevetett rajta mind a két úr.
– Csináljon ön róla «Befundot!» inte kegyteljesen Gierig úr a
fináncznak.
Az rögtön nekiült és irta a büntény-álladékot rovatolt papirra.
– De uraim! szólt Világosi zavarodottan, higyjék el önök, hogy én nem
tudok semmit a dohányról. Én soha életemben nem pipáztam.
Gierig nagyot nevetett.
– Konyecz úr! jegyezze ön: 163! Uram! Ön százhatvanharmadik, a ki
tudomásomra a talált dohányra azt mondta, hogy ő soha sem dohányzik.
– De becsületemre mondom!…
– No, no, no, uram! Ugyan már egy pár forintnyi differentiáért érdemes
volna önnek a becsületét vetni mérlegbe? Szégyelje ön magát, uram.
Ilyenek önök, lássa!
– Megőrülök, meg kell őrülnöm! rebegé Világosi és égő homlokát az ablak
hideg üvegén iparkodott lehűteni.
– No majd jobb gondolatokra fogjuk önt hozni, uram. Remélem, hogy a hol
én egyszer prælectiót tartottam, ott nem fogja senki a leczke ismétlését
kivánni; és most megengedi, hogy konyhájában rendeletet adjunk az ebéd
végett. Önök már talán ebédeltek is? No, nem tesz semmit! Azért a család
tagjai közül egy lesz olyan szives, hogy velünk együtt fog falatozni.
Óh! nem a dekorum végett, óh nem! Hanem mivel nem akarjuk, hogy valahol
egy haragos ember megmérgezzen bennünket. Már ez nem megy máskép, édes
úr, ezer bocsánat! Ön együtt fog velünk ebédelni, vagy a felesége, vagy
a kisasszony. No, ebből nem lesz casus belli. Valakit kényszeríteni,
hogy kétszer ebédeljen egy nap. Ez nem olyan kegyetlenség. Hahaha!
Konyecz úr segített főnökének nevetni.
– És most nézzük meg, mit csinálnak legényeink?
A két úr kisétált az udvarra.
Ott épen össze volt gyülekezve mind a tizenhat katona a kút körül, s
szörnyen magyaráztatta magának az öreg béressel, hogy abból a kútból egy
cseppentett csepp vizet sem lehet kikapni már két hét óta, hanem el kell
ballagni fél mértföldnyire a Berettyóhoz; annak a fenekén van ásva három
kút, a közül egyben talán még kapni vizet, de csak korán reggel.
– Nos, hát hogy vagytok, fiúk? szólt Gierig úr, közéjük elegyedve.
Kaptatok már ebédet, bort? szénát, abrakot a lovaknak? magatoknak
pelyhes ágyat? Az mind megillet benneteket, arra valók ezek az úri
szobák. Reggel kávé czukorral, kalácscsal; délben négy tál étel; este
három, napjában két itcze bor, pálinka, a mennyi kell. Tartozik vele a
gazda. Ha nem ad, követelni kell. Akármit ád, nem kell vele megelégedni.
Most ti vagytok az urak. Ti parancsoltok. Este ágyat vettettek
magatoknak a festett szobákban. Ott háltok a pamlagokon. Az abrakos
tarisznyát, a lószerszámot, meg a nyerget felakasztjátok a rámás
képekre, s ha gyönge a szeg, nem tartja meg, a magatok erős szegeit
verítek bele a falba; ha útban van a kép, a képen keresztül. Csak ne
zsenirozzátok magatokat semmit! Úgy viseljétek magatokat, mintha itthon
volnátok, mintha ellenségnél volnátok. Héj! nagy kópék! most jutottatok
csak jó helyre. Itt van szép leány, szép asszony a háznál. Héj! tudom,
lesz itt sikongatás naphosszant! Átkozott kópék! A fehércseléd hogy
ijedezik tőlük! Hogy fél tőlük! No csak mindent kedvetekre tegyetek.
Most élhetitek világotokat. – És aztán, azt mondom, akármit kaptok:
semmivel se legyetek megelégedve.
Föhnwald kapitány e beszéd alatt felcsatolta kardját oldalára, s mikor
vége volt a biztos beszédének, csak onnan a folyosóról, rövid lapidaris
stylusban ennyit tett hozzá:
– Én pedig azt mondom nektek, hogy a ki másként cselekszik, mint a hogy
én parancsoltam: a ki egy mákszemnyi pimaszságot elkövet a háziak ellen,
olyan ötven botot veretek rá, hogy meg lesz vele elégedve.
Föhnwald ez igéretteljes biztatás után elhagyta a folyosót s bement a
szobába. Tudhatta, hogy most mindjárt kell valami jelenetnek következni,
a mihez jó lesz a közkatonákat és cselédséget nem hívni meg ingyennéző
közönségnek.
Az első szobában találta Világosit, ki az ablakon át hallgatta az
udvaron mondottakat. A háziúr könynyel szemében jött eléje, megköszönni
a zárszavakat.
– Ejh! hagyjon ön nekem békét! kiálta a tiszt, haragosan elkapva kezét a
kézszorítás elől; én önt is gyűlölöm. Miért nem fizetnek önök? Miért
kényszerítenek bennünket ebbe az átkozott helyzetbe? Miért nem teremtik
elő azt a nyomorú pénzt?
– Hallgasson rám, százados úr! Én önnek őszintén fogok szólani. Meg van
a házamnál az a pénz, a mivel az adót kifizethetném; de azt nem adhatom
oda, mert kétszeresen nem az enyim. Először nem az enyim, mert nőm
menyasszonyi ajándéka és megtakarított születésnapi emlékaranyai.
Másodszor nem az enyim, mert az a földbirtokosnak lejárt haszonbérét
képviseli: rám nézve idegen pénz, a mihez nem szabad többé nyúlnom. Ön
ismeri a német példabeszédet a három fillérről: «Zehrpfenning,» –
«Nothpfenning,» – «Ehrenpfenning.» Az első, a fogyasztás fillére rég
elfogyott. Utána ment a második: a szükség fillére; most csak a harmadik
van még meg: a becsület fillére. Becsületem minden fillérét pedig nőm
őrzi, s azt csak erőhatalom fogja tőle elvehetni. Ezt akartam önnek
mondani, uram.
Azzal felesége szobája felé ment. Az ajtóban megállt és így szólt:
– Ez nőm szobája.
És bement oda.
Föhnwald századosnak nem volt ideje észrevételt tehetni a vele
tudatottakra, mert jött utána nagy garral a biztos és fegyverhordozója.
– De kapitány úr! mit cselekedett ön? rivalt a biztos a tisztre,
fensőbbségi dorgáló hangon.
– Azt, a mit régen kellett volna tennem! szólt Föhnwald százados, mellét
kifeszítve egész szélességében. A katonai fegyelmet a maga jogaiba
visszahelyeztem.
– Ellenkezőleg! ön maga adott példát a fegyelembontásra. Önnek kapott
parancsa akként hangzik, hogy mind magát, mind csapatját rendelkezéseim
alá bocsássa. Ez a parancs, a mit ön előljárójától kapott.
– Azt teljesítem is. Megyek a hová ön vezényel. Ehhez hozzá szoktam.
Solferinonál a kartácstüzbe vezényeltek. Belementem. Így esküdtem a
zászlóm alatt. Most egy kloakába küldenek be, a hol mindennap fülig kell
gázolnom a sárban. Erre már nem fogadkoztam a zászlóm alatt. Én
katonának álltam be, nem martalócznak. Én katonákat vezénylek, nem
marodeuröket.
Gierig úr a legnyájasabb mosolygással viszonzá a kapitánynak – ki nem
értette nyelvét, azt hihette volna, hogy enyeleg vele:
– Mindezt, uram, végezze ön el a hadügyminiszteriummal. Ha nem tetszik
«ez» a szolgálat: tegyen róla. De most ez a tábori jelszó. Itt is
ellenséggel állunk szemben, s az ellenségen segíteni itt is árulás.
– Nem is segítek senkin. Mi közöm hozzájok? Ha tartoznak az államnak s
nem akarják megadni, pakkoltassa ön szekérre, a mi megkaphatót talál
nálok s vigye magával. Mit bánom én? Ha a gazda lábáról lehúzza is ön a
csizmát, szót se szólok. De hogy az én jelenlétemben valaki a női
szemérmet megsértse: az az én magán-ügyem, azt nem türöm el. Ha katonám
teszi, megvágatom; ha más teszi, belém botlik.
– Ah! Tehát egy krinolin?
– Semmi krinolin! Én nem tudom, szépek-e, fiatalok-e a nők itt e háznál?
Nem néztem rájuk. De tudom, hogy nők. S ha hottentotta volna is a
némber, a kit előttem megbántanak, a sértő tapasztalni fogná, hogy férfi
vagyok.
– De kapitány úr! szólt szelid hangnyomattal Gierig; az ön helytelen
gavallérkodása elrontja az én egész rendszeremet. Ez a rendszer pedig
egyenes kifolyása a kormányzati politikának. Itt egyébről van szó, mint
annyi meg annyi garasról. Itt a törvényes rend helyreállításáról van
szó.
– És az ön procentjeiről.
E kegyetlen czélzás a nyolczkezűnek még is csak arczába kergette a vért.
Mosolygott ugyan még most is, de a düh kék-vörös színével orczáján, s a
mit most mondott, azt már sarkairól felemelkedve mondta. Konyecz úr is
közelebb lépett oldalához, s a sérthetlenség büszke érzetében úgy
segített haragos arczvonásaival kisérni főnöke szavait.
– Kapitány úr! Önt nekem nem azért ajándékozták, hogy ön az én
intézkedéseimet birálgassa, azokra véleményt mondjon, azokban kifogást
tegyen; hanem hogy azoknak megfeleljen. Nekem missióm van, melyben én
vagyok a kéz, ön csak az eszköz. Ha én ezt a küldetésemet az utolsó
pontig kérlelhetlen szigorral végre nem hajtom: a magas kormánytól én
kapok érte orrot! Tudja ön azt?
Konyecz úr közelebb tolta képét e szónál Föhnwald elé, mintha
bizonyítaná, hogy nem tréfa dolog ám egy ilyen kormányi úton kapott
orral járni a világban.
Föhnwald aztán fél vállát fordítva feléjök, azt viszonzá nagy nyugodtan:
– Már hiszen, biztos úr, ha orrot kap ön a magas kormánytól, azt
viselheti ön miattam ott, a hol akarja; hanem ha én önnek az egyik fülét
letalálom szabni, nem tudom, hogyan kap ön a helyett a magas kormánytól
másik fület.
Ez a válasz aztán mind a két urat annyira kielégítette, hogy egyszerre
hátrahőköltek.
Gierig úr nem is folytatta addig a harczot, míg a nagy tölgyfa
ebédlő-asztalt megkerülte, s csak akkor felelt vissza a kapitánynak,
mikor e nagy massiv tárgy kettejök között volt.
– Óh! hát csak tessék lovagiaskodni! Legyen ön gentleman. Ez önnek jól
áll. Parancsolja meg a katonáinak, hogy csókoljanak kezet a
háziasszonynak. Nem lesz szükségem önökre. Ne tessék a miatt aggódni!
Tudok én magam is Konyecz úr segítségével annyi kellemetes mulatságot
szerezni az illetőknek, a mennyi épen elég ahhoz, hogy a rendszer
diadalhoz jusson.
Konyecz úr hallván a nevére hivatkozást, mulhatlannak tartotta az
általánosságban tartott alapelveket részletes programmal is illustrálni.
Konyecz úr, mint pénzügyőr, csak őrmesteri fokon állt; de teljes
tudatával birt annak, hogy ő a mostani bölcs rendszer folytán ennek a
lovas-kapitánynak előljárósága, s az őt ex offo vissza nem torolhatja.
– Hohó! Konyecz úr érti azt már. Pőrére levetkőzve járni keresztül az
asszonyságok szobáján; büdös dohányfüstöt fújni az orruk alá, pajkos
beszédekkel mulattatni a kisasszonyt és asszonyságot. Játszani a
részeget, s ijesztgetni a leány-cselédséget; dörömbözni éjjel a bezárt
ajtón és káromkodni hozzá! Óh! Konyecz úr tapasztalt legény ebben. Tudja
Konyecz úr, hogy mitől döglik a légy. És utoljára, ha semmi sem használ,
azt is tudja Konyecz úr, hogy az úri dámáknál hol kell megkeresni azt a
pénzt, a mire azt mondják, hogy nincs sehol. Óh! Konyecz úr tapasztalt
legény.
Mindezt Konyecz úr dicsőségtől ragyogó arczczal mondta el saját magáról.
Föhnwald kapitány csak suhogtatott lovagveszszejével a beszéd alatt.
Mikor vége lett a henczegésnek, akkor fogta a lovagveszszőt és keresztbe
fektette az ajtó előtt, mely a nők szobájába vezetett.
– És én azt mondom, hogy a ki ezt az én lovagvesszőmet át meri lépni,
annak én ezt összeszaggatom a fején.
Azzal fogta magát, s felült arra az asztalra, a melyen az épen akkor
bejövő leánycseléd elkezdett teríteni Gierig úr és Konyecz úr számára.
Biz annak az asztalnak csak a felét teríthette be, mert a másik feléről
Föhnwald nem szándékozott leszállni.
A szolgáló jelenléte alatt félbeszakadt a harcz s rövid fegyverszünet
állt be. Böske, mint afféle fehér cseléd, rettenetes szörnyen szerette
volna látni, hogyan eszi meg egymást ez a három úr? A konyhába
kihallatszó lármából kivette már, hogy nem igen nyájasan enyelegnek;
annálfogva annyi törülgetni valót talált minden tányéron, annyi
rakosgatni valót késen-villán, hogy Gierig urat egészen kihozta a
türelméből, ki szerette volna a veszekedést tovább folytatni.
A közben valamit súgott Konyecz úrnak.
Konyecz úr elég indiscret volt a súgásra fennhangon felelni.
– Hogy menjek útra rögtön, mikor még ma nem ebédeltem?
Ez épen jó csap-szó volt Gierig úrnak a sertepertélő szolgálóra
rárivallni.
– Hát te szolgáló, mikor hozod már azt az ebédet?
Böskében felébredt az áspis.
– Micsoda szolgáló? Ha szolgáló vagyok is, nem az úrnak a szolgálója
vagyok. Azt gondolja az úr, hogy az ebédet is fel lehet fújni, mint a
protikilumot? Ez nem kocsma, itt nincs spájczedli, várjanak az urak. Ha
kész lesz, majd felhozom. Ha megették, majd kedves egészségükre kivánom.
Mielőtt Gierig úr a nyelves cselédet megfenyíthette volna, Föhnwald
százados belevágott a beszédbe:
– Hugám! Ez a két úr nagyon éhes. Az egyiknek sietős útja van. Ha maradt
valami abból a gúlyáshúsból, a mi nekünk volt ebédre, hozd fel számukra,
nem kivánnak ők egyebet.
– Óh! abból még van; mindjárt hozom.
Böske vagy értette, vagy nem értette a tréfát, annyi bizonyos, hogy a
maradékot, a mit vacsorára fenhagyott, nyomban feltálalta a két
nagyságos úrnak.
Gierig úr fújt dühében, s hátul összefogott kezekkel járt alá s fel a
szobában, közben törülgetve izzadó homlokát s rá sem tekintett a
gulyáshús-unicumra. Konyecz úr azonban nem volt vele egy véleményben;
gondolá: barátom Gierig, barátom a miniszter, de legnagyobb barátom a
gyomrom, s nekiült a kinálatlan lakomának; mire aztán Gierig úr is, ha
azt nem akarta, hogy a barátja helyette is megebédeljen, csak
nekifanyalódott, s hozzálátott az egyetlen tál ételhez, mely ugyan elég
jó és izletes volt, hanem az a hibája volt, hogy elő- és utóhad nélkül
jelent meg.
Volt ugyan még az asztalon valami, a mit a két vendég nagyon szeretett
volna megenni, de nem tudta hol megkezdeni; tudniillik, hogy az egész
étkezés alatt ott ült az asztal másik végén a kapitány, hátat fordítva a
vendégek felé.
Gierig úr alig várta, hogy az utolsó falatját lenyelje.
– Most vegye ön elő irószereit.
Konyecz úr kipakolta a bőröndből a szükségeseket.
– Irja ön, a mit dictálok: «Ezredes úr! Föhnwald százados, a kit ön
rendelkezésem alá adott….»
– Megálljon! kiáltá közbe Föhnwald. Azt fogja ön irni, a mit én
dictálok: «Föhnwald százados nem akarja intézkedéseimet teljesíteni.
Kérem őt feleletre vonatni.» Punctum. Egy betüt sem többet.
Konyecz úr most igazán megakadt; kétfelől is mondogatnak a tollába, ez
nem megy!
Julius Cæsar dictált egyszerre hat embernek, de hogy két ember dictáljon
egynek, ezt Julius Cæsar sem próbálta. Hát csak a szájába kapta a tollát
keresztbe, s nézegetett hol az egyik, hol a másik úrra, hogy mi lesz már
ebből.
– Fogja ön irni, a mit mondtam? rivalt rá Föhnwald százados s olyat
ütött tenyerével az asztalra, hogy a kalamáris a tábláról, Konyecz úr a
karosszékből magasra ugrott ijedtében.
– Irja ön, a mit a kapitány úr dictált! hagyja helybe Gierig úr. A
többit elmondhatja élőszóval.
Azzal alákanyarítván a nevét a rövid levélnek, borítékba tette,
lepecsételte. Konyecz úr ráirta az ismert czímzetet, s eltette a levelet
piros bugyillárisába.
Gierig úr adott neki utravaló pénzt, a mennyit zsebéből épen kimarkolt.
A közönség fizeti a költséget.
– És most tessék, uram, küldöttem visszatértéig uralkodni a háznál.
– Fogok!
– No azt talán el fogja ön érni, hogy felszabadul az önnek nem tetsző
küldetés alól, de soha sem lesz önből őrnagy – arról bizonyos lehet ön,
kapitány úr!
– Ezen a csatatéren bizonyosan nem!
Azzal leszállt az asztalról, kiment az udvarra s az inasának azt mondta,
hogy messen számára valahol fűzfaveszszőt, mert lovagkorbácsának más
dolga van, s azzal kilovagolt a pusztába egyedül. Késő este vetette
haza.
Mikor lováról leszállt, egy perczre találkozott Világosival.
Csak ezt az egy szót mondta neki:
«Rettenetes!»
Világosi úthoz volt készülve.
– Kapitány úr! szólt Föhnwaldhoz. Önnek nemes magaviselete engem olyan
elhatározásra bírt, a mit soha sem tettem volna. Én rögtön bemegyek a
városba. Ismerek ott körülbelül uzsorásokat, kik száz perczentre szoktak
pénzt adni: azoknak lekötöm testemet-lelkemet, jövő évi termésemet; a mi
áron pénzt adnak, felveszem, ha örökre belebukom is, de megfizetek. Míg
visszatérek, addig az ön ótalmára bízom feleségemet, gyermekemet.
– Jó! Szavamat adom rá: nem fogja őket bántani senki.
Világosi elindult késő éjjel az útra.
Föhnwald szavának állt. Két napig csend és béke volt a háznál. A
katonáknak neszét sem lehetett hallani; békén meg voltak a cselédekkel,
segítettek nekik a távoli kutakból vizet hordani, gazdálkodva bántak
étellel, takarmánynyal.
Föhnwald egyszer sem találkozott a hölgyekkel. Kerülte őket.
Gierig úr is meg volt békén a vendégszobában, és nem boszantott senkit.
A harmadik napon már aggódva várt mindenki Világosi hazatértére. Ma
okvetlen meg kell érkeznie a városból. Föhnwald maga kétszer is
kilovagolt délelőtt a határba, kémszemlészni, hogy nem jön-e még a
házigazda?
Végre ebéd után hangzott az udvaron a szekérzörgés.
A nők az ablakhoz futottak, Föhnwald a folyosóra sietett.
Milyen keserű csalódás!
Nem Világosi érkezett meg, hanem a fináncz.
Szekerén még két csendőr ült – feltűzött szuronynyal.
Konyecz úr nagy ostentátióval viselt a keblébe dugva egy nagy levelet, s
midőn lemászott a kocsiról, fensőbbségi parancshangon tanácsolá a
csendőröknek, hogy ők is szálljanak le, s maradjanak egyelőre beváró
helyzetben a folyosón.
Azzal nagy peczkesen, minden lépésnél egyet lejtve, bevonult a szobába,
hova őt Föhnwald százados követte.
Gierig úr is elősietett eddigi duzzogási odújából.
A két rokonkebel arcza oly egymást értően ragyogott egymásra.
Konyecz úr előragadta kebléből a nagy levelet, s mint diadali trophæumot
nyújtá át Gierig úrnak.
Föhnwald összefont karokkal dőlt az asztal szegletéhez s várta a szép
szót.
Gierig úr feltöré a levelet, átfutotta annak tartalmát, s azzal büszkén
lépett Föhnwald elé:
– Kapitány úr! Fel vagyok hatalmazva, önnek ezen levelet felolvasni.
– Hallgatom!
Az ezredes úr ezt irja nekem: «Nagyságos főbiztos úr! Felhatalmazom önt
Föhnwald századost oda utasítani, miszerint minden pontban az ön
rendeleteihez alkalmazkodjék; s ha ezt tenni nem akarja, azon esetben
magánügyeit egyéni nézetei szerint haladéktalanul elintézni siessen
stb.»
– Megértettem! szólt Föhnwald. Tehát mi rendelete van önnek hozzám?
– Az, hogy kapitány úr az adó behajtását ne akadályozza e háznál.
– Ezt már teljesítettem. A házi úr egy szavamra megtette azt, mire az
erőszak nem bírta rá: bement a városba, pénzt venni fel kölcsön.
Nemsokára visszajön és fizetni fog.
– Ezzel csak önt ámította el! Elment, hogy férfit ne kapjunk a háznál.
Azt hitte, hogy az asszonyokat kimélni fogjuk. De csalatkozott nagyon!
Mi bírunk a dámákkal is. Két napig vesztegeltünk hasztalanul, harmadnap
jogunk van a végletekhez nyúlni. Kezdeni fogjuk a kutatást a hölgyeknél.
– Én megigértem a házi úrnak, hogy a míg visszatér, a hölgyeket kimélni
fogjuk.
– Ez annyit tesz, hogy ön rendelkezésemet nem teljesíti?
– Annyit.
– Abban az esetben azt kérdem öntől, értette-e fensőbbsége rendeletének
második részét?
– Értettem! szólt Föhnwald, és leoldotta kardját s oda vetette az
asztalra. Arra kényszeríthetnek, hogy ezt a kardot ki ne húzzam soha; de
arra nem, hogy adott szavamat megszegjem.
– Hát jól van, «Föhnwald úr!» hanem azon percztől fogva, melyben ön
kardját leteszi: ön rám nézve nem létezik.
Azzal hátrafordult Konyecz urhoz s a nők ajtajára mutatott neki.
– Azt az ajtót fel kell nyitni!
Azt az ajtót, mely előtt keresztbe fektetve volt Föhnwald lovagkorbácsa.
Konyecz úr sietett az ajtó felé. De Föhnwald megelőzte s felvette
lovagveszszőjét, és így szólt:
– A százados, meglehet, hogy nem létezik önre nézve többé, de «Föhnwald
úr» még mindig létezik; s ha kardom nem lesz is az enyém többé, ez a
lovagostor még mindig az enyim, s a mit Föhnwald kapitány mondott
harmadnapja, azt Föhnwald úr ma is meg fogja tenni: hogy összetöri ezt a
lovagveszszőt annak a fején, a ki a küszöböt át akarja lépni.
– Ah! hisz ez nyilt lázadás! Csendőrök! Hej, ide hozzám! – ordítá magán
kívül Gierig úr, s a két csendőr rohant be hívására szuronyszegezve, míg
Konyecz úr gyiklesőjét kirántva, szerénykedett az asztal elé ugrani,
melyen Föhnwald kardja hevert, ha netalán az fegyveres védelemhez akarna
készülni.
Föhnwald pedig hideg nyugalommal állt az ajtóban, karjait összefonva, s
a lovagveszszőt hóna alá dugva markában.
– Föhnwald úr! riadt rá most Gierig. Menjen ön az ajtóból!
– Próbáljon valaki innen elmozdítani!
– Föhnwald úr! én önt lelövetem!
– Tegye ön.
E pillanatban felnyilt a nők szobájának ajtaja, s kirohant rajta Ilonka
kisasszony.
A fiatal leány egyenesen a biztoshoz sietett.
– Uram! nincs szükség erőszakra. Fizetni fogunk.
A nyitva hagyott ajtón át lehete látni Világosinét, a mint az asztalra
leborúlva sírt. Neki nem volt ereje ahhoz, a mihez leányának.
– Ez már más szó! felelt a megszólításra Gierig úr. Tessék beszélni,
kisasszony!
– Tessék elébb eltávolítani a fegyvereseket.
Gierig úr tétovázva tekinte hol saját segédcsapatára, hol Föhnwald úrra,
hol az asztalon heverő kardra. Meggondolandó ez: hát ha Föhnwald egyszer
csak elkapja a kardot, s karmonadlit aprít civilhúsból.
Ilonka elérté a tétovázást; felkapta maga a kardot az asztalról s
mielőtt merényletét megakadályozhatták volna, oda vitte azt Fönnwaldhoz.
– Uram! Kérem önt, kösse fel újra kardját. A mi szerencsétlenségünk ne
legyen tetézve azzal, hogy önre nézve is végzetessé váljék. Már
kielégítjük a biztost s önnek lesz kellemetlensége miattunk. Igen szépen
kérem önt.
Most már még sem tehette Föhnwald, hogy rá ne nézzen Ilonka
kisasszonyra; s a mint a fiatal hajadon hevülő arczczal, tiszta, nyugodt
szemekkel tekinte rá, Föhnwald lelkében azt érzé belül, hogy mégis jól
tette, midőn ismeretlennek látatlanban is védelmére kelt.
– Köszönöm jó tanácsát, kisasszony; de ha ma felkötöm is kardomat,
holnap megint más háznál újra oda jutok, hogy le kell azt tennem; mert
én már ezzel a szolgálattal meg vagyok elégedve.
– Fogadja meg kapitány úr, szólt közbe Gierig úr, a mire a kisasszony
olyan szépen kéri. Az ezredes levelének utóirata is van, melyben azt
tudatja velem, hogy ha a jelen végrehajtást bevégeztük, önt szakaszával
együtt más, adóbehajtás-mentes vidékre teszi át s nekem pihent
csapatokat ad rendelkezésemre.
Föhnwald könnyebbülten sóhajta fel e szóra.
– Akkor hozzányulok kardomhoz ismét. Köszönöm, kisasszony!
– A hálával mi tartozunk.
Ilonka szerényen meghajtá magát a tiszt előtt s visszatért a biztoshoz.
Gierig úr inte a csendőröknek, hogy kimehetnek; azután előhozatta
Konyecz úrral az okmányokat s kiterítteté az asztalra.
– Kezénél van kisasszonynak a szükséges pénz?
– Itt van nálam! szólt Ilonka, elővonva zsebéből a hímzett erszényt,
melynek selyem hálóján keresztül csillogtak anyja megtakarított aranyai;
annyi boldog nap emléke!
– Talán akkor meg is várhatnók az összeszámlálással a papát, míg
hazajön.
– Egy perczet sem, uram!
– Igaza van, kisasszony. Ön is szeretne már tőlünk menekülni. Ez nagyon
természetes. Hanem ez az összeszámolás mégis némi tárgyismerettel jár.
– Nem tesz semmit! Oda fogok figyelni.
– Hát nem bánom.
Azzal elkezdé magyarázni Ilonkának azt a tudományt, hogy mit neveznek
jövedelemadónak, földadónak és személykereset-adónak; mennyi
háborúpótlék jár ehhez béke idején? Mitől kezdve kell lejárati kamatokat
is fizetni? Mennyire megy a közmunkaváltság? hogyan tartozik a gazda
cselédeiért is fizetni? húzza le ő maga azoknak béréből. És mindezekhez
mennyi végrehajtási költség járul? és ez együtt mennyit tesz ki?
Ilonka mindezt megtanulta szépen, s számadása összeütött Gierig úréval.
Aztán kitöltötte az asztalra az erszényke tartalmát s oda számlálta az
aranyokat. Azután kiszámította a valutakülönbséget ércz- és papirpénz
között, egy kis vitája volt Gierig úrral az ágió felett, melyet aztán
hiteles börzetudósításokkal eligazított egy legujabb keletü hírlapból s
végre annyira jutott Gierig úrral, hogy az adótartozást az érczkészlet
teljesen födözte.
Gierig úr ki is állítá a szabályszerű nyugtát a megtörtént fizetés
felől.
Föhnwald százados az ablaknak támaszkodva bámulta, mennyi bájjal s mily
lélekjelenléttel végzi e szörnyű unalmas dolgot az a gyermek.
Mikor ez meg volt, azaz hogy a nyugta Ilonka kezében, az aranyak pedig
Gierig pénztáskájában voltak: akkor előállt Konyecz úr, ki eddig főnöke
székének karján áthajolva, kisérte figyelemmel a számadást, hogy nem
történik-e benne valami hiba? Most ő is előbbre került s elővett
valamit, a mit eddig a háta mögött tartogatott. Széles száját hegyesre
szorította, s szemöldeit felhúzta magasra, mint a ki tréfája
tökéletességéről meg van győződve, de nem akarja megengedni, hogy saját
maga nevessen rajta legelébb is.
– És még ez a kis birság is itten, kisasszony! szólt, Ilonka elé tartva
valami fizetési meghagyást.
– Mi az?
– Tetszik látni!
Láthatta biz azt; ama bizonyos dohánylevelek, miket anyja a butorok
borítékjai alá rakott, hogy a molyt távol tartsák a szőrkelmétől, az
állami gondviselés haragját vonta maga után. Megbüntették érte öt forint
és még néhány authentikus krajczárig.
Ezt is meg kell még fizetni.
Ilonka tudja jól, hogy hiába fogja azt mondani, hogy itt több pénz nincs
már a háznál; csak azt fogják rá felelni, hogy: «No, hát várunk, a míg
lesz.»
Konyecz úr kárvigyorogva állt előtte és gyönyörködött zavarában.
Ilonka most hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette onnan a kését s
kinyitotta.
No, no! gondolá magában Konyecz úr. Ez nem jót akar.
Ilonka pedig azt tette azzal a késsel, hogy a karján volt egy karperecz
tizenkét magyar ezüst hatosból, a tizenharmadik egy magyar feliratú
arany; nagyon viselték azt egy időben. Azzal a késsel kifeszítette a
karpereczéből az aranyat s oda dobta Konyecznek. Ez is ki van fizetve.
– Többé nem tartozunk semmivel?
– Ezuttal nem, kisasszony! felelt Gierig úr és mélyen meghajtá magát
udvariasan.
Most már igen nyájas akart lenni.
– Lássa nagysád, szép kisasszony; miért nem lehetett azt mindjárt ezen
kezdeni? Tudtam én, hogy ez így fog végződni. Hát nem jobb lett volna
mindjárt eleve, minden gyülölködés mellőzésével ezt cselekedni? Minek
kényszeríteni az államhatalmat, hogy alattvalók iránt kellemetlen
módszerekhez folyamodjék?
– Biztos úr! szólt közbe a kapitány, végezze ön kegyes oktatásait
röviden, mert én nyergeltetek.
Végezni is kellett, mert Ilonka kisietett a konyhába, hogy rendeletet
adjon Böskének minden további vendégellátási készületek rögtöni
megszüntetésére.
– No lássa ön, kapitány úr, hogy nekem mindig igazam van! szólt Gierig.
Az ember ne legyen sentimentális. Mi mindnyájan csak gépek vagyunk, a
kiknek nem szabad éreznünk, gondolkoznunk, hanem azt, akkor és addig
cselekednünk, a mit, a meddig és a mikor az államfőnökök velünk
cselekedtetni jónak látják.
Hanem már ennek felét sem hallotta Föhnwald; sietett ki a lovához s
rendeletet adott a katonáinak, hogy nyergeljenek.
Konyecz úr meg a biztos és a csendőrök előfogatait sietteté
továbbmozdulásra. Nem volna helyes taktika későbbre maradni, mint a
katonák eltávoznak.
Gierig úr azalatt vidám, derült arczczal állt ki a folyosóra, mint
szeretett házibarát, kit nehezen eresztenek a háziak, de a ki mégis útra
készül, s viszi magával e kedves napok feledhetlen emlékét.