A második tavasz nyílt már, mióta a Világosi-család városi foglalkozását
a mezei élettel fölcserélte.
Ki nem olvasta Robinson Crusoe történetét?
Az igen szép egy rege.
Le van benne irva nyomról-nyomra egy magyar haszonbérlő viszontagsága,
elkezdve a tengerből kimeneküléstől egészen a vademberek falánksága
általi megemésztésig.
Hogy kik ezek a vademberek, kik Robinsont élő testtel megenni a tengeren
átjönnek? azt majd a czikk végén elmondom.
Bizony mindent elől kelle kezdeni itt is, miként Robinson névtelen
szigetén.
Van istenáldotta föld. Egyéb semmi.
Ha jó esztendő van, húsz magot ád; ha nincs, meghalunk rajta éhen.
A bérletsziget Robinsonja nálunk egy fiatal leány, alig több még, mint
gyermek. Az első bérletévben még csak tizenöt esztendős. Más kis leány
ilyenkor még babával játszik, vagy legfölebb táncziskolába jár, és
Ilonka már az egész atyai gazdaság gondját viszi. Atyjánál a jószándékon
és takarékosságon kívül semmi sincs a külgazdálkodáshoz; anyja épen nem
ért hozzá, minden teher a gyermek-leányra nehezedik.
És ő meg tud annak felelni.
Mindenütt ott van, mindenütt intézkedik; kora reggeltől késő éjszakáig
kigyőz minden fáradságot; s mikor a nap végződik, oly kedélylyel tér
nyugalomra, mintha keveselte volna a napot.
A szenvedély látszik meg minden munkáján.
S az a szenvedély magával ragad mindenkit.
A lusta gazdának rest a cselédje, rest az igavonó barma is; az igyekezet
ragad mindenkire.
De szerette is őt mindenki.
Száz szitkozódó, veszekedő férfi közül egy sem bírta volna környezetét
úgy felserkenteni, mint ez az egy leány, vidám, eleven varázslatával!
A mi csak ember volt körülötte, egész emberré vált; de még az állatok is
ragaszkodtak hozzá.
Hiszen az állatnak is van szíve; s ha eszesen bánnak vele, megérti; ha
szeretik, visszaszeret.
Szárnyas állat és négylábon járó úgy ügyelt Ilonka szavára, mintha mind
értené azt a sok okos beszédet, a mit tőle hallhat.
Volt egy kicsi pony-lova, azon szokta körüljárni a terjedelmes
gazdaságot. Az már valódi játszótársúl szegődött hozzá. Szájába fogta
lovagvesszejét, míg úrnője hátára felült; a kapúban megállt vele és
meghallgatta, hova fognak most menni? Aztán ment oda, a hova mondták.
Eljárt úrnőjével tavaszszal ibolyát keresni; a hol virágot talált, ott
megállt vele. Ő elindúlt legelészni, úrnője ibolyát szedni, és oly
okosan kikereste a füvet a virág közül, hogy egy bimbót le nem tépett.
Mikor rekkenő nyári délután a kisasszony kilovagolt az érő vetéstáblákat
nézni, olyan bandsalogva őgyelgett vele előre; ha ráhúztak a vesszővel,
tréfának vette, felugrott s még lassabban ment; akárhogy biztatták, neki
oldalgott egy szénaboglyának, ott leheveredett, ha addig élt is, s
letette hátáról a gazdasszonyát, mintha biztatta volna: hogy jobb lesz
bizony, ha ő is pihenésnek ereszti magát s nem jár az égető napon, a hol
még napszúrást kaphat s szép fehér nyakát elégeti; s ha a kis
gazdasszonyon fogott a rábeszélés, s az is letelepedett a fűre, odahajtá
eléje nyakát, feküdjék arra, mint egy vánkosra; s ha Ilonka lehajtá
fejét hű lovacskájára, akkor az ébren maradt s meg sem moczczant alatta,
míg a leány aludt, csak hosszú hófehér farkával verte a legyeket az
alvóról. Ha meg aztán közelgő zivatart érzett, messze hangzó
nyerítésével figyelmezteté gazdasszonyát, ki az aratóknál járt, míg lova
a tarlón legelészett; s ha az sokáig nem jött hivására, maga utána
ügetett, szájába véve a földre lerakott kantárját, hogy szerszámozza fel
vele; s ha közeledett a zivatar s úrnője fennült nyergében, akkor nem
kellett neki sem ostor, sem biztatás; vágtatott vele haza, hogy a szél
sem ért nyomába.
A Csilla még a konyhába is bejárt s szabadalma volt a tálakat
végigkeresnie: nem hagyott-e azokon valamit számára kicsi gazdasszonya?
s az egész udvaron imponált minden állatnak. Még a kocsist is ellenőrzé,
mert ha elfelejtett neki zabot adni, megfogta a ködmene szélét s addig
el nem ereszté, míg be nem vallotta Ilonka előtt, hogy bizony a Csilla
nem kapott abrakot.
Mikor a mezőről hazatért Ilonka, otthon fogadta a kis házi kert. Az is
tele volt virággal, a miket ő maga öntözött meg; soha másra nem bízta
azt.
És azoknak a virágoknak is volt története.
Mióta Világosiék kijöttek a pusztára, minden hónapban érkezett Ilonka
nevére egy levél, majd északi, majd déli Olaszországból, majd később
Görögországból, aztán Egyptomból, végre a spanyol-földről. És ezekben a
levelekben soha sem volt semmi írva, még csak a levélküldőnek a neve
sem: csupán csak néhány csomag virágmag.
Exotikus, külső országok virágainak magvai, miket itt névről sem
emlegetnek, azokat Ilonka kertébe, virágcserepeibe elültetgeté, gondosan
öntözte, ápolta, fölnevelte. Nőttek belőlük szokatlan idomzatú s
színpompájú virágok, miknek senki sem tudta a nevét, mikről senki sem
kérdezte, honnan jöttek? kitől jöttek? Hanem a ki azokat oly híven
ápolta, meg tudta volna mindegyikről mondani: ez Florenczben született,
ez Nápolyban, ez Palermoban; és meg tudta volna mondani minden virágról,
mit gondol az magában, mig a földből piros csíráját kihajtja, a míg zöld
levélburkai között a rejtélyes bimbó megszülemlik, a míg a bimbóból
kifeslő virág lesz, s midőn a virág szirmai lehullanak.
Szabad volt neki a virágok gondolatait találgatni.
Hiszen az, a ki a virágmagokat külföldről küldözi, maga is csak
talányokat ád fel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az első esztendő letelt.
Valami nagy sikert nem nyújtott. Lehetett mellette szűken és gond
mellett megélni.
Voltak zugolódó emberek, a kik azt mondták, hogy olyan rosz esztendő
volt biz az, hogy annál sanyarúbbat képzelni sem lehet.
A sors feltette magában, hogy megczáfolja őket.
Óh! milyen nyomorúlt vagy te földlakó, minden képzelt dicsőségeddel
együtt! Nem kell az égnek megszégyenítésedre egyéb, csak hat hónapig
elzárni tőled az esőt.
Mi láttuk ezt a rettenetes hat hónapot. Ezt az elesett angyalokat
megszólaltató hat hónapot.
Kezdte a tél, végezte a nyár.
Már a megelőzött év is oly mostoha volt.
Aszálynak neveztük azt, a mikor még nem tudtuk, hogy mit jelent ez a szó
a maga pokolkirályi fenségében?
A szűkmarkú tél után minden őszi vetés roszúl mutatkozott; a tavaszi
épen nem kelt ki.
Márcziusban még összejártak az emberek politizálni, vagy mulatni; de
minden politikai értekezésnek, minden vigalomnak az volt a vége, hogy
«még most sem esett eső!»
Majd talán a jövő héten.
Áprilisban már túlhangozta a társalgást az aggodalom, s még mindig
biztattuk magunkat a jövő héttel; utóbb elnémúlt politika és szerelem;
nem beszélt senki egymással egyébről, mint a rettenetes derült azurkék
égről és annak kegyetlen sugárairól; s ez így haladt folyvást, folyvást
egész a porba leboruló kétségbeesésig.
Ilonka délvirágai még díszlettek a kis kertben.
Mindenki tudta, mennyire szereti ő virágait. Pajkos gyermek meg nem
lopta volna azokat. Hiszen mindenki úgy szerette őt, és úgy hallgatott a
szavára.
Ő maga öntözte meg azokat mindennap kétszer.
Egy reggelen, mikor öntöző kannájával a kúthoz ment, az öreg béres azt
mondta neki:
– Kisasszony! Több vizet virágöntözésre nem adok.
Ilonka elbámúlt.
– Hogy mondhat ilyet, András?
– Úgy, hogy a kút fenekét kotorja a veder, alig egy arasznyi benne a
víz; az kell a lovaknak. Az ökröket úgy is a Berettyóhoz hajtjuk már
itatni. Ha a kisasszony a vizet kiöntözi, a lovak nem kapnak inni.
Ilonka átlátta, hogy a béresnek igaza van, s szomorúan tért vissza üres
öntözőjével.
Délben a vizet nem itta ki a poharából; azt tette félre virágainak. Este
szintén magát lopta meg miattok. Nem ivott.
Óh! a leányok sokat ki tudnak állni.
A szolgáló észrevette ezt s azontúl Ilonka minden reggel megöntözve
találta virágait. A szolgáló éjszaka a Berettyóból hordott vizet a
vállán; félóra járásnyiról.
Egyszer aztán jelenték a béresek, hogy a kút végképen kiapadt. Azontúl
minden veder vizet a Berettyóból kellett hozni.
Utoljára elfogyott a Berettyó is. Megszünt folyni. Itt-amott maradt a
mélyedésekben valami tócsa; azon osztakoztak az emberek és állatok;
végre a tócsák is elfogytak; az egész folyam medre olyan volt, mint a
kavicsos út. Akkor kénytelenek voltak a folyam medrében kutakat ásni.
És ez alatt folyvást égető ég nappal, harmattalan lég éjjel. Sem eső,
sem harmat soha.
Óh! azt rettenetes volt végig élni.
Világosi most már mindennap maga járta körül bérlett gazdaságát! nem
ereszté Ilonkát. Ez nem gyönge leánynak való volt.
Látni mindennap a pusztulás fokozatát; az elhagyatottság, a
reménytelenség szörnyű tájképét.
Nem volt már semmi zöld távol és közel.
Hol rétek, kaszálók voltak valaha, ott egy halottsárga abrosz volt
kiterítve, melyen az éhinség még morzsát sem hagyott. A búzavetés nem
nőtt arasznyira, nem hajtott kalászt; nem lehetett remélni, hogy aratást
adjon; ráeresztették az éhséggel küzdő barmokat és lehagyták azt
legeltetni; le egészen a gyökeréig, s hogy még a gyökere se maradjon,
támadt az égő porból milliárd soha sem látott féreg, mely gomolyokban
teríté be a földet nappal, s táborszámra járt éjjel, ellepve házat,
háztetőt; sáskák czirpelő sokasága ült minden ágon-bokron, melyen, mint
télen, nem volt már levél s felverte az éjszakát zörgő hangversenyével,
mintha az is a gazdától követelné, a mit a mezőn nem talál.
És azután, ha a sorssal küzdő ember újra akarta kezdeni az elpusztított
művet, nekivetette ekevasát az áldatlan tarlónak, s felszántotta aratás
nélkül a vetés helyét, hogy új magot vessen bele, elkésett áldást
remélve: akkor előtámadt, ki tudná honnan, kitől küldve, kitől
felszabadítva, legiója a vándor hörcsököknek, s összerabolta az elvetett
magot; űzés, pusztítás nem fogott rajta; ha egy határt kiélt, vonúlt
seregestől odább; átúszott a Tiszán s fél Magyarországot megismerteté
soha nem hallott hírével.
És eső még mindig nem esett.
Világosi mindennap levertebben tért haza a mezőről. Este vacsoránál nem
is beszélt már családjával, csak merően nézett maga elé; érintetlen
hagyott ételt-italt, s egész órákat eltébolygott künn az udvaron
éjszaka, és nézett fel azokra a fekete lomha felhőkre, a mik este mindig
felköltek a láthatáron, rég leimádott záporral hitegetve a földészt s
aztán vonúltak el feje fölött részvétlenűl, a túlsó láthatárra; reggel
ismét olyan tükörsíma volt az ég, csak a délibáb mutogatott mesés vizet
a távolban.
Világosi, mikor egyedűl hitte magát éjszaka, kinn az udvaron letérdelt
némán a földre, s úgy terjeszté fel az égre kezeit. Azt hitte, senki sem
nézi; pedig neje és leánya szívdobogva nézték őt hálószobájuk ablakából.
És eső azért csak nem esett.
A rekkenő nyár uralkodott egész trópikus hőségével.
A mennyire a szem ellátott, nem volt már egyéb, mint egy sivatag képe:
egy porrá vált éden, melynek fekete hamvát a forgószél végigtánczoltatta
a síkon, poroszlopokkal ostromolva a kérlelhetlen eget, melyen madár sem
járt egyéb, csak keselyű, a hullák vendége.
Az ég pedig kérlelhetlen maradt.
Reménynyel sem biztatott már senki.
Ki volt mondva az itélet: ez az év meghalt.
Törölje ki mindenki évei sorából, mert ez nem tartozik az életéhez.
De hát a ki egy elvesztett évvel magát az életet is elvesztette!
Világosi érzékeny ideges kedélyét megmérgezék e napok. A hasztalan
küzdelem a sorssal; a megcsalt remények; a kiszáradt fűszál; az
éhség-gyötörte állatok; a panaszkodó cselédség; a kapuját ostromló
koldusok vándor csapatja folytonos izgatottságban tarták; s a mi több
volt mindennél: a becsület! Miből fogja haszonbérét kifizetni!
Neje kiolvasá arczából ezt a gondolatot.
Óh! a nő előtt olyan nyitott könyv a férj arcza.
– Ne aggódjál, kedvesem! mondá neki. Egy rosz évet majd helyrepótol egy
másik jó év. A mi legsürgetősebb, a haszonbér, meg van takarítva nálam.
Hajdan születésem napjára, névnapomra aranyakat szoktál adni; mikor
elvettél, nászajándékúl is azt adtál; ezek az aranyak mind megvannak.
Megtartogattam ilyen nehéz időkre, mint a mostani. Elég lesz a haszonbér
kifizetésére. Becsületed nem csorbúl. A többit pedig majd megszerezzük
Isten segélyével.
A többit?
Óh! de mikor azon még végig gondolni is irtózatos.
Egy ránk jövő telet végig gondolni egy olyan országban, a hol tíz ember
közűl kilencz koldúlni kénytelen; és a tizediknek nincs mit adni.
A haszonbérlő lelkét a száraz földig nyomta a jövő gondja. Minden este
visszatér szemeibe az a merev, üveges tekintet; arczára az az öntudatlan
merengés, a mit úgy fáj látni; mindennap elfelejté, hogy miből fogja
fizetni haszonbérét. Pedig neje meg is mutogatta neki a félretett
aranyakat: oda számlálta eléje, épen elég volt. Kezébe adta, hogy
győződjék meg róla.
Akkor egy kis időre megnyugodott; de másnap megint elővették háborgásai,
megint elfelejtette, hogy a haszonbérét miből fogja fizetni, s ha neje
az aranyakról beszélt, úgy vette azt, mintha újságot hallana.
Világosné egy napon a kínzó aggodalom kitörésével mondá leányának:
– Ilonkám, én attól remegek, hogy atyád megtébolyodik.
– Ne essünk kétségbe, anyám. Hisz van még gondviselés az égben.
Igaz!
Késik, de bebizonyul, hogy van.
«A hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély.» Ezt tartja a
kegyes közmondás.
Hanem a földi gondviselésnek, úgy tetszik, hogy még annál is van
valamije közelebb.
«A hol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb – az adóexecutió!»