– És egy egész átkozott világ áll közöttünk.
– De mi boszút állunk a világon.
– Szörnyű szép boszú! a minek szerelem a neve.
Az ifjú édes szavakat suttog a hölgy fülébe, az mosolyogva bólintgat
fejével; minden idege hallja e szókat, s minden idege érzi azoknak
édességét; kezei az «élek-halok» szirmait tépve, kérdezik: «szeret?»
«nem szeret?»… Ha igaza van a virágnak, akkor egy csókkal kell mellette
bizonyítani; ha nincs igaza: akkor megczáfolására – kettőt.
Vajjon mit suttoghat neki?
– Úgy haragszom rád, mikor messziről látlak; s mindenütt messze vagy
nekem, a hol nem egyedül vagyunk. Mások beszélnek hozzád, mások mernek
hozzád szavakat mondani, miken elmosolyodol; kísérnek, karjukat
nyújtják, és én nem mondhatom nekik: «félre innen! ez az enyim, és senki
másé!»
– Elég, ha te tudod, hogy az igaz! viszonzá a hölgy egy észvesztő
oldalpillantást vetve felé ragyogó nagy sötét szemeivel.
– De hát annyira igaz-e?
A hölgy nevetett és ezt mondta neki:
– Óh! milyen nagy bolond az, a ki elébb feleletet kap, és azután kérdez.
– Tudom én, hogy ilyen nagy bolond vagyok. De te azon ne csodálkozzál, s
ha egyszer ide jösz hozzám, és erre a szép zöld fára felakasztva
találsz, azon se csodálkozzál, mert őrjöngök mikor rád gondolok, és
mikor a világban találkozom veled, egy légió veszett ördög marakodik
szivemen.
A hölgy dévaj kaczagása jutalmazá és bünteté e kitörést.
– Látod, minek tartod a szivedet otthon? Hagynád nálam; én jobban
gondját viselném.
– Elégnél tőle, ha te viselnéd.
– Hát nem látsz-e égni!? kiálta fel a hölgy, és most már nem nevetett,
de arcza olyan színt váltott, mint azok az égő csipkerózsák, mik még a
napsugár elől is eltakarják. Ég miattad testem, lelkem. Belerohanok a
lángba, mint a lepke a mécsbe, és nem törődöm vele.
Azzal leszakított két szál vad rózsát, egyiket odatűzte kedvese
mellényzsínórjához, másikat saját hajfürtjébe s aztán odahajtá fejét
annak ölébe. Mit tehet arról valaki, ha a két leszakított rózsa ismét
egymáshoz kivánkozott?
– Milyen szépen illik hajadba ez a félig nyilt rózsa! hizelgett neki
kedvese. Olyan leányarczod van vele.
– Jobban tetszem úgy neked?
– Csak így tudok rád nézni, hogy a lelkem fel ne háborodjék. Ha
gondolnád: mit szenvedek, mikor fejeden főkötőt látok, soha sem tennéd
azt fel. A pokolból került elő, a ki azt a gondolatot előhozta, hogy a
nők fejükre tegyenek valamit, a miről mindenki olvashassa: itt van a
paradicsom, hanem te ki vagy űzve onnan! Óh ne tégy főkötőt, mikor
gondolod, hogy én látlak; szép vagy, szivrontó vagy a nélkül is. Minek
kegyetlennek is lenned?
– Jól van! Nem fogod azt látni többet. Hah! mi az?
A hölgy ijedten sikolta fel, s mint az őz szökött fel a gyepről.
– Mi az?
– Egy kígyó!
Úgy meg volt ijedve, hogy minden íze reszketett. Görcsösen kapaszkodék a
ifjú nyakába, s minden vér elhagyta arczát.
– Egy kígyó jött hozzám a fűben, odaért a kezemhez; ah! leroskadok…
Tihamér, segíts!
– Leona! Térj magadhoz, nincs itten semmi kígyó! Mitől ijedtél meg?
(Most halljuk először e két keresztnevet: Tihamér, Leona; azonban hát ki
tudja, ezek-e az ő keresztneveik, vagy csak egymást nevezik így, hogy
más előtt el ne árulják magukat véletlenül?)
– Tudod, én úgy félek a kígyótól! Nézd, hogy reszket a kezem. Hallgasd,
hogy dobog a szivem.
S aztán olyan jól következett, hogy a reszkető kezet megmelengesse
valaki, s a dobogó szivet lecsillapítsa egy visszadobbanó kebel.
– De lásd, milyen gyermek vagy te! hisz az saját lovagostorod volt, a
mitől úgy megijedtél, szólt Tihamér, felemelve a fűből a rémület
tárgyát.
A mire azután Leona (hivjuk mi is bizalmasan) egyszerre a legcsapongóbb
nevetésbe tört át, s visszatért a kedve a szép természethez.
Hanem azért a zöld fűbe nem mert többé leülni.
– Lássuk, hogyan élsz te itt e remetelakban? szólt, kiváncsian
betekintve kedvese szobájába.
Ott pedig nagyon sok látni való volt. Egy nyugágy, betakarva friss
fűvel, s egy asztal, ellepve mezei virággal; zöld levéltányérkán zsenge
szamócza, a virányból szedve! és aztán egy szerény szilke aludttejjel és
egy megszelt fekete kenyér.
– Ah! hiszen te engem kész lakomára vártál! szólt vidáman az úri hölgy s
odalépve az asztalhoz, nem várt kinálást, leült mellé, letörte a fekete
kenyér felét, beleaprította az aludttejbe, s megette azt a fakanállal,
mintha soha annál jobbat nem izlelt volna.
Tihamér nézte őt a nyugágyra ledőlve és gyönyörködött benne.
Milyen gyönyör egy nőt elnézni, a kinek kedvese barna kenyere olyan jól
izlik!
– Hát még a pompás szamóczák! Ezeket te magad szedted az erdőn!
De már azokat megosztotta Tihamérral; nem úgy, hogy egy szemet neki,
másikat magának, hanem minden szemet megfelezve, a nélkül, hogy kezével
törné ketté. A hogy galamb eteti a maga párját.
Milyen zamatosak e szamóczák!
Azután leült mellé a nyugágyra s karját nyaka körül fonva, egy népdalt
dalolt neki nem annyira csengő, mint meleg, suttogó hangon.
– Miért nem tart ez így örökké? sóhajta fel Tihamér.
– Hiszen örökké tart, ha addig tart, a meddig élünk.
– Nálam igen. De te asszony vagy; csapodár vagy!
– Ki monda azt neked?
– A két szemem. Olyan szép vagy, hogy lehetetlen meg nem csalnod.
– Kiért? Azért-e, a kit mindennap látok, de nem szeretek?
– Oh! nem azért.
– Vagy azért, a ki engem imád, de a kit én soha sem látok?
– Nem is azért. Hanem a kit te fogsz majd imádni.
– Kit?
– Én nem tudom. De úgy érzem. Érzem, hogy vagy te fogsz engem megölni,
vagy én öllek meg tégedet.
A hölgy kedélyesen felkaczagott e szóra.
– Te megölsz engem? Hahaha! Gyilkos! Segítség! Hahaha! És hogyan ölsz
meg? Elvágod a nyakamat, elviszed magaddal a fejemet, s iróasztalodra
teszed emlékül? Vagy ide szúrsz késsel? ide, ebbe a kebelbe? és nézni
fogod, hogy omlik ki belőle az a piros forrás? Ugyan mondd meg, hogyan
ölsz meg engem?
– Ne kaczagj! Ne tréfálj! Tudod, hogy én mindig mérget hordok magammal,
és igen elhatározott ember vagyok.
– Mérget? Igazi mérget? a mi öl? Óh! mutasd meg nekem. Én soha sem
láttam még mérget. Minek az nálad?
– Jó az olyan embereknek, a kik szeretnek hallgatni, s ha kell örökre
elhallgatni.
– Óh! mutasd meg nekem!
Tihamér egy kis arany tokocskát vont ki kebléből, mely ott zsinóron
függött s abból egy vékony papirburkot vett elő.
– És ez valódi, igazi méreg? kérdé ájtatos elbámulással a hölgy, szemei
kerekre felnyiltak, ajkai gömbölyüre összehuzódtak, mint a ki először
látja e rejtélyes csodaszert, a melynek neve «halál.»
– Halálos méreg.
– És ezzel megölnél engem, hogyha olyan idő jönne, midőn gyülölni fogsz?
– Bizony megölnélek.
– No hát ölj meg addig, míg szeretsz! szólt, és gyorsabban, mint a
villám, kikapta a papirburkot az ifjú kezéből és a szájába tette azt.
Tihamér nem volt elég gyors azt megakadályozhatni, s mikor már
megtörtént, akkor a remület torzarczulatával kiálta fel:
– Az Istenért! Leona! Mit csinálsz! Az halálos méreg. Add vissza
gyorsan; ha átnedvesűl, meghalsz tőle.
Az ifjú térdre esett előtte, s kezeit megragadva, oda csúszott lábaihoz
és kétségbeesésében haját tépte, és vonaglott előtte, mint egy féreg.
A hölgy pedig kevély mosolylyal tekinte le rá, és fehér fogsorát engedé
láttatni, a mint összeszorította azt a szájába vett papirtok felett és
gyönyörködött amannak kínjaiban, vonaglásában, kétségbeesésében, s mikor
aztán megeléglette ezt a daemoni gyönyört, akkor kivette szájából a
mérget és visszaadá neki.
– Nesze! Tedd vissza! És máskor ne fenyegess engem azzal, hogy megölsz;
mert megbánod azt!
Tihamér sietett a könnyelmű teremtésnek poharat hozni vízzel, hogy
öblítse ki száját, bár csak a külső papir érte is azt.
– Szájamat! Talán félsz tőle, hogy mérges? Ha méreg van ajkamon: halj
meg tőle te is!
És tanította őt meghalni.
– És már most azután csitt! meghaltál. Egy szót se szólj többet.
Gyilkos! Megöltél. Keresni fognak rajtad. Lásd, gondoskodom rólad, hogy
meg ne büntessenek.
Azzal dévaj könnyelműséggel felkapott egy irótollat az asztalon s egy
fehér lapra e sorokat irá a hölgy:
«Meguntam az életet; – utálom a világot; – gyűlölöm enmagamat; –
meghalok önkényt. Isten legyen nekem irgalmas!»
– Ha egyszer meg fogsz ölni, ezt a papirszeletkét rejtsd csipkéim közé
keblemen. Tudod?
Az ifjú mit tehetett, mint hogy arczra borúlt ily véghetetlen
szenvedély, ily véghetetlen őrültség előtt, mely saját szenvedélyét,
saját őrültségét oly messze múlta felül, mint a hogy az ezeregyéji mesék
szellemei egymás fölé kerülni versenyeznek.
– Oh; te drágám, oh te mindenem! Nem tégedet megölni, de egy lábnyomodat
nem tudnám eltaposni, a mi utánad a porban elmarad. A mihez hozzáérsz
nálam, egy toll, egy papirdarab, tovább fog élni, mint magam. Kértem-e
tőled valaha, hogy egy fürtöt hajadból vágj le nekem emlékül? Úgy-e,
soha? Mert gyilkolásnak tartanám hajadnak csak egy szálát is levágni: e
gyönyörű selyemhullámnak, melynek árnyékában annyiszor elrejtém
arczomat, mikor a paradicsom fényét nem bírták el többé szemeim. Pedig
az őrülés környékez, ha rágondolok, hogy e villanyos selyemszálak között
másnak a keze is dúlhat, így, mint az enyim. Holott nekem minden szála
ennek, mint egy tündér hárfa ezer húrja, ezer túlvilági dalt zeng. És te
még fürtökben, szétszórva viseled azt. Nem gondolod meg, milyen
kétségbeejtő arra, a ki szeret, látni, hogy a hány szál hajad, annyi
emberhez hozzáér; idegenhez, udvarlóhoz, bolondhoz, gyűlölthöz! Oh! ne
viselj szétszórt fürtöket.
– Óh milyen nagy bohó vagy te! suttogá a hölgy, s azzal felugrott
Tihamér mellől s az ablakhoz futott, kitekintve annak zöld galy
rácsozata között. Ah! nézd csak, lovam féke eloldozott, még eltévelyedik
a paripám, s hogy megyek el lovagköntösben gyalog? Kérlek, légy szives
segíteni rajta!
– Majd bevezetem az udvarba.
– Ne tedd. A lópatkónak mély nyomai vannak; azoknak nem szabad ebbe az
udvarba vezetni; mikor eltávozom, lefelé fogok menni.
– Óh! milyen eszes vagy te!
– Mint a kigyó, úgy-e?
Angyaldy kiment a paripa felől biztosítani kedvesét. Mikor visszajött
azzal a tudomással, hogy nem volt az fékéről elszabadulva: a meglepetés
és ijedtség megállítá az ajtóban.
A szép hölgy hajfürtei rövidre le voltak vágva. Az az élő selyem,
melyben perczek előtt oly kéjelegve dúltak újjai, ott hevert levágva az
asztalon. A nő megfosztá magát bűbájos ékétől azalatt, míg kedvesét
kiküldé; akkor tette le kezéből az ollót.
Azután mosolyogva inte neki:
– Itt van! Ne féltsd többet. Most már a tied és senki másé.
– Leona? Mit tettél?
– Mit? Boszút álltam azért a szavadért, hogy «eszes» vagyok; most már
láthatod, hogy «őrült» vagyok. És ezentúl vagy imádsz, vagy elfutsz
tőlem, ha meglátsz! Mert én őrült vagyok, a mikor rád gondolok.
Tihamér nem választotta az elfutást. Szemei kibirták egy nő tekintetét,
a ki szerelmében őrjöng.
– És most tudod már, hogy olyan varázserővel bírsz, a minőt a regetündér
adott pártfogoltjának; hogy a mi kivánságot kiszalaszt ajkán, az mind
teljesül. – Azért vigyázz magadra! Vigyázz, hogy mit szólsz hozzám! mert
nem mondhatsz nekem oly nagyot, oly rettenetest, hogy azt meg ne tegyem.
Mondtad – és megtörténik!
– Csak azt kivánom, hogy jőjj vissza ismét.
– Az, ha tiltanád is, meglenne. Figyelj a nyitott ablakra.
A nap lemenőben volt már. Válni kellett. Hazáig még vágtatva is hosszú
az út, mert Örs felé visz le az ösvény s egész kerülőt kell tenni rajta.
Pedig búcsúzni olyan nehéz.
– Maradj itt, ne kisérj. Valaki mégis megláthatna. Hanem állj itt a
vadrózsa-bokor mögött és nézz utánam, a meddig láthatsz. Adieu!
A hölgy kisuhant, elérte paripáját, zabláját helyreigazítva, felszökött
nyergébe s ügető léptetéssel sietett el a kis ház előtt, könnyeden intve
a vadrózsa-bokor felé.
Tízszer is visszatekintett, a míg a völgyi út kanyarulatához ért, hol
sziklák, bokrok eltakartak előle házat, vadrózsát – mindent.
Itt megfordítá lovát, meglegyinté ostorával, s vágtatva tért vissza az
elhagyott lakhoz. Egészen odalovagolt a rózsabokorhoz. Törődött is vele,
hogy valaki megtalálja még a lópatkók nyomát!
Kedvese még akkor is ott állt.
– Csak azért jöttem vissza, hogy meglássam, itt vagy-e még? Nézesz-e még
utánam?
Bizony ott volt, bizony utána nézett!
És azután a rózsabokron keresztül még egyszer egymásnak nyújtják
kezeiket. A tövisek összekarczolták mind a kettőt. Nem bánták azt.
Azután indúlt csak útnak az amazon. Alkony volt már.
Az ifjú pedig még azután is utána nézett, mikor már erdőt, völgyet
ellepett az esti köd.
Csak azután tért lakába vissza.
Hanem a mint az asztalán heverő levágott hajat meglátta (minő tündéri
aratás!), akkor egyszerre helyre tért józan eszének ijedelmes
uralkodása.
«Hó! Ez bolond dolog! Hiszen ezt mindenki meg fogja tudni, a ki a hiányt
észreveszi. Ez a nő helyrehozhatlanul elárulta magát! Mi fog történni
vele?»
Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Angyaldyt. Rögtön útnak indult és
sietett be a városba.
A ki találkozott vele, aligha mondta volna, hogy ez mellbeteg, a ki
magát gyógyítani fut hegynek alá, hegynek fel.
Egyenesen a színházba sietett.
Ott szokta kedvesét látni messziről. Ő a földszinten, az a páholyban.
Mikor a földszintre lépett, a páholy még üres volt. Ezen nem
csodálkozott.
A harmadik felvonás táján azonban nyilt a páholyajtó, s belépett rajta a
várva-várt, és még valami nőismerőse.
Angyaldy csak elbámúlt.
A féltett nőnek olyan szépen omlottak a sötét csigás hajfürtök fehér
vállaira, mint két órával ezelőtt.
Angyaldy kebléhez kapott. Az igazi haj bizony ott volt, hova ő tette.
Hanem ezért a szép nő fejét senki sem találhatta a tegnapi fejtől
különbözőnek.
… Nem asszony az, a ki el hagyja fogni magát!
Angyaldy az előadás után a szinház előcsarnokában maradt, részt venni
azon úri mulatságban, a mit «hölgyek mustrálásának» nevezünk. E mellett
észre se vette, hogy háttal fordúlva a jobboldali lépcsőnek,
többedmagával útját állja Lemming úrnak, ki páholyából vezeti nejét
karonfogva, s kénytelen udvariasan útat kérni az előtte őgyelgőktől.
– Ön meg sem lát bennünket, Angyaldy úr! szól a magas financziák embere,
félig szemrehányás, félig bizalmaskodás hangján.
– Óh bocsánat, uram! Jó estét nagyságos asszonyom! szól a megintett,
tért nyitva előttük, a nélkül, hogy valamelyikre rátekintene.