Egy hónap mulva már együtt vagyunk Budapesten.
Lemmingéket már ismerik a társaskörök.
Malvina a legtöbbször emlegetett delnő. Ragyogó szépség. Mindenki
bámulja. Messziről sugárzik az arczáról az a bizonyos fény, a miről a
nők boldogságát fel lehet ismerni.
Míg ez a nő egy olyan férj tulajdona volt, a ki maga fénylett,
tündökölt, senki sem vette észre: akár a holdat, mikor föld árnyában áll
felénk; és most mindenkit vonz maga után, ki azon bizonyos
holdkórosságra hajlandó, a mit egy delejes hölgyarcz idéz elő; mint a
hold, mikor szemben áll a nappal.
De hát ki ez az új nap, ez a Lemming, nézzünk már egyszer bele.
Csillagzatára nézve vállalkozó és pénzüzér, ki mindjárt a növésével oly
szerencsésen kezdte az üzletet, hogy három hüvelykkel alul maradt a
legalsó katonamértéken, s így ezerötszáz forintot megtakarított, a mit
szálasabbnak eredt kortársai mint katonaváltságot kényszerültek az állam
tenyerébe leszámlálni. Arczvonásai egy vén gyereket tüntetnek elő; hanem
külső viselete maga a divatos elegantia, s külső modora finom és
udvarias.
De úgy hiszem, szeretnénk arról is valamit hallani, hogy minő
tulajdonsága az, a mivel kiérdemelte, hogy Malvina boldog nőnek érzi
magát mellette?
Szinte félve fedezem fel e titkot, s ugyan körülnézek, hogy nem-e hallja
meg valami ártatlan kedély, a kinek még ilyesmit nem kellene megtudni.
Tehát bizony Lemming úr titkos jó tulajdona, a mivel Malvinát oly
boldoggá varázsolta át, abból áll, hogy soha sincs otthon egész nap.
Mindig utazik, mindig üzlet után jár, minden találkozása Malvinával vagy
búcsú, vagy viszontlátás.
Oh! Így Columbus is fel tudta állítani a tojást; csakhogy az aztán nem
volt többé tojás.
Nem tehetek róla. De biz ez így van.
De hát akkor minek Lemming úrnak ez a szép asszony?
Minek? Annak, hogy ez neki egy ambulans firmája.
Egy szép delnő, a kiről az egész világ beszél, a ki után a férjt
mindenütt emlegetik, lehet-e ennél hatályosabb reclam? A világ minden
hírlapírójának barátsága nem csinálhat annyi szükséges zajt egy üzlet
emberének, mint a mennyit egy szép asszonyság csinálhat.
Csak járjon el nagysád minden tánczvigalomba, minden hangversenybe,
minden lófuttatásba, minden szinházba; csak viselje haját toronynak
fonva, csigának csavarítva, Meduzának borzolva, polypnak csapozva,
hableánynak hullámozva, ma veresre festve, holnap aranyporral behintve;
öltözzék pávának, pávatollas uszálylyal, királyi rezgőkkel; mutassa
szoborszépségű karjait, csábító vállát, bársony keblét a közönségnek;
hordozza fehér nyakán a szivárvány tört darabjait brilliánt ékszereknek;
tünjék fel ma mint éji lepke, bizarr feketének, rubinos szárnyakkal;
holnap mint keleti királyné, minden divatot arczúl csapó új ötletekkel;
menjen szemközt az általános ízléssel; fordítsa meg a mindennapi
szokást; hódítson, bájoljon, ragadjon magával! ez mind szükséges az
üzletre nézve; mert mindazok, kik elbámulnak, elragadtatnak és mindazok,
kik versenyeznek, irigykednek, megszólnak, és mindazok, kik
megbotránykoznak, csodálkoznak, kritizálnak: azok mind hirdetve hirdetik
a nagy világnak, hogy a Lemming-firma valami nagyszerű, valami
utólérhetetlen, valami rendkívüli.
És ez bizony meghozza a maga perczentjeit.
De még egyébre is jó egy szép asszony.
Vannak dolgok, a miket férfiak igen drágán kaphatnak meg, asszonyok
pedig igen olcsón.
Nehogy valaki frivolításokra gondoljon, mindjárt meg is mondom, hogy
mit?
Hát például ama bizonyos vállalatot, melynek kedvéért a Lemming-firma
érdemesnek tartotta áttenni lakását Pestre, s mely igen jövedelmes
vállalat, ki tudja, mily áldozatba került volna Lemming úrnak? Vannak a
kik e kérdésben birnak tapasztalatokkal. Míg Lemmingné asszony vett
magának ötven krajczárért egy fényképet, azon a fényképen vett magának
egy hirhedt férfiut, s annak a hirhedett férfiunak az árán megkapta a
kérdéses vállalatot.
S ilyen aprópénz több is van még a világban.
Tehát két hónap mulva azon idő után, hogy Harter Nándor elhatározta
magát azon lépésre, mely őt egy egészen új sphærába vezette át, Angyaldy
úr egy napon déli 12 órakor ellátogatott Lemmingné asszonysághoz.
Az asszonyságnak pompás szállása volt a Lipótváros legdíszesebb
utczájában, s salonjait látogatta az előkelő világ is.
Angyaldy úr komornyikot talált az előszobában, annak névjegyet adott át;
a komornyik bement, kijött, azzal ajtót tárt előtte s mutatta neki, hogy
tessék bemenni. A hogy uraknál szokás.
Az asszonyság nehéz brocatba volt öltözve, elfogadási toilettében,
kezein félkeztyűkkel; selyem damaszk pamlagon ült s kecses
kézmozdulattal inte Angyaldy úrnak, hogy foglaljon helyet a svájczi
karszékben.
Angyaldy úr, úgy látszik, nem tartozott azon niveaun álló emberekhez, a
kikre mosolyogni szükség; az asszonyság csupán a nyájas leereszkedés
tónusáig alázta meg hozzá magát. Hiszen ez csak titkár.
Távolabb, de már nem svájczi karszékben, hanem csak olyan közönséges
széken ült még valami kisasszony, szintén selyem ruhában. Alkalmasint
társalkodónő.
Volt még egy papagály is rézkalitban és olajfestmények a falon.
Zongora is volt ott, bár Lemmingné nem tudott zongorázni. Lehet, hogy
most tanul.
– Régen nem láttam önt, Angyaldy úr! – szólt Lemmingné hideg közönynyel.
– Bizony régen! Igen szép nagysádtól, hogy még nevemre emlékezik. Most
is csak főnököm parancsa késztet nagysád perczeit igénybe vennem.
– Főnöke küldte? Ah! Halljuk: miért? Én egy nagy köszönettel tartozom
neki – nem felejtettem el – szíves közbenjárása végett.
– Arról én mit sem tudok! – szólt Angyaldy úr. – Egészen prózai ügy, a
miben jöttem.
– Kiváncsi vagyok rá!
Angyaldy úr egy jelentékeny tekintetet vete ama másik hölgyre.
Lemmingné elértette azt.
– Oh! felőle beszélhet kegyed, csak francziául ért. Most francziául
tanulok, helyzetemben szükség van erre.
– Azonban a mit én elő akarok adni, illustratióval is bír, a mit a
törzs-franczia is megérthet. Egyébiránt – ime, itt van.
Azzal Angyaldy úr elővont egy csomag összehajtott papirost, s azt nagy
illedelemmel átnyujtá az asszonyságnak.
– Mik ezek? – szólt Lemmingné, a nélkül, hogy egybe is belenézett volna.
– Megmagyarázhatom, ha nagysád maga nem akarja megnézni. Azon időbeli
számlák, a melyben még nagysád Harter úr nevét viselte. Harter úr, bár
több másfél esztendejénél, hogy nagysádtok összeköttetése megszünt,
készségesen kiegyenlítette azokat, s most azért küldi át nagysádnak,
nehogy ugyanazon számlákat az új jogczimen nagysádnak is előmutassák.
Lemmingné egy szót sem szólt arra, hanem felállt a pamlagról büszkén, s
csengetett.
A komornyik belépett.
– Menjen ön az úrhoz, s mondja meg, hogy kéretem azonnal egy szóra.
Azzal ismét visszaült helyére s elkezdett a társalkodónővel valamit
beszélni francziául.
Angyaldy úr ezalatt nézegethette az olajfestményeket s találgathatta,
hogy mi lehetett egynek-egynek az ára?
Jött azonban Lemming úr, az üzenet következtében sietve.
Volt már szerencséje Angyaldy úrhoz, nem volt szükség őket egymásnak
bemutatni.
Lemmingné odamutatott az aranyozott lábu antik-asztalon heverő papirokra
s felfedezé azoknak kilétét Lemming úr előtt.
– Néhány régi számlám, miket most mutattak be Harter Nándor úrnak –
tévedésből, miket a méltóságos úr túlságos udvariasságból kifizetett.
Lemming úr műértő birálat alá vette a papirokat, megnézte őket puszta
szemmel is, azután meg aranykeretü lorgnonján keresztül is.
Tulajdonképen azért nézte olyan sokáig, hogy addig Angyaldy arczát
tanulmányozza.
De hiszen az becsukott könyv volt, még nem is a sarkával kifelé
fordítva, hogy a czímét olvashatná.
– Tisztelt titkár úr! – szólt azután, a legimpertinensebb orrhangon: ön
igen természetesnek fogja találni, ha Lemming Rudolf semmi tartozását
Lemming Malvinának nem engedi senki által kifizettetni, mióta az ő
nejévé lett. Lemming Rudolf tudni fogja, hogy mivel tartozik egy
gentleman saját maga magának.
Lemming úr annyira becsülte saját énjét, hogy mindig csak harmadik
személyben beszélt róla.
– Lemming Rudolf ezt a kétezer forintot Harter Nándor úrnak vissza fogja
fizetni, még pedig minthogy e fizetések már egy hónappal ezelőtt
teljesíttettek, tehát onnantóli kamatjával együtt.
Lemmingné inte férjének s csendes sziszszenést hallatott.
– Csak hagyjon engemet, kedvesem! Lemming Rudolf bizonyosan nem fogja
megsérteni Harter Nándor urat, a ki egy tetőtől-talpig gavallér, s kinek
ezen tette is csak lovagiasságáról tanuskodik; egy Lemming be fogja
tudni azt bizonyítani, hogy mint férj, mint gentleman és mint financier,
egyenlő correctséggel tudott eljárni. A pénznem, melyben ez összeg
visszafizettetik, oly bankutalványokban fog átadatni, mik egy hó előtt
lejártak, s a miket midőn Harter Nándor úr a legelső bankárnál
beváltand, az hozzáteendi a lejárati kamatot. – Óh! Lemming Rudolfnál
mindenféle pénznemben történik a fizetés.
A titkár egészen megzavartnak látszék Lemming úr magyarázata által. Ah!
egy valódi financiernek véghetetlen előnye van egy más fajta közönséges
okos ember felett. Éreztetheti vele, hogy ez az egyedüli tudomány a
világon, a mit ő tud és hirdet. A többi mind csak képzelem: ez a
reálitás.
A mint hogy ez a reálitás át is vándorolt Angyaldy úr kezébe két darab
ezeres bankváltó alakjában, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az ellen
valami kifogást is lehetne tenni.
Harter Nándor úr nagylelküsége vissza lett fizetve.
Lemming úr e fényes ripostirozás után diadalérzettől ragyogó arczczal
nyult az asszonyság keze után s azt ajkaihoz emelve, ott, hol a
kézcsuklyónál a keztyü végződik s az omlatag csipkeujj egy részt ama
delejes eleven bársonyból szabadon hagy, hódolatteljesen megcsókolá.
Angyaldy úr is hasonlóan tett. Ő is kezet csókolt az asszonyságnak, csak
a keztyü fölött. Jó neki ott is.
Azzal a jelenet be volt fejezve. A titkár úr mehetett haza. Ki volt
fizetve.
Hanem ezért a felvonásnak még nem volt vége.
– Méltóságos uram! A pénzünket visszaadták! – szólt Angyaldy úr, midőn
Harter Nándor dolgozó szobájába belépett. Elmondta, hogyan történt.
A méltóságos úr rettenetesen mérgelődött e miatt.
– Az embert legjobb szándéka mellett is félreértik s mindenképen
megalázni törekednek. Most mit csináljak én ezzel a pénzzel? Kedvem
volna az ablakon kidobni.
– Én tudnék egy jó ötletet mondani! kinálkozék a titkár.
– Mondja ön!
– Itt Pesten van több előkelő női egylet, melyek jótékony czélokkal
foglalkoznak. Ha mi a pénzt, melyet már úgy is kiadottnak tartunk,
átadnók a női egyletek egyikének, Lemmingné asszonyság nevére iratva,
mint alapítványt, akkor a játszma megint a mi részünkre volna megnyerve.
A lekötelezett mégis Lemmingné asszonyság volna; s a kiadás neki épen
dicsőségére válnék, s azt el sem utasíthatná.
– Ez jó gondolat! mondá Harter. Felhatalmazom rá, hogy végrehajtsa.
– Azonban ezt mégis előlegesen tudatnunk kell az illetőkkel, nehogy
illedelemszegést kövessünk el, s visszahuzásra adjunk ürügyet.
– Jó, menjen vissza s kérdezze meg Lemmingnétől, tetszeni fog-e neki e
nevére teendő intézkedés?
Angyaldy tehát még az nap délután visszament Lemmingék szállására.
A komornyik megint elvette jegyét s kérdezé:
– Az asszonysághoz tetszik?
– Nem! Az urasághoz.
Tehát bevezette az urasághoz.
– Miben szolgálhatok? kérdé Lemming úr.
– Az elébbeni ügyben jövök Harter úrtól.
– Akkor tessék nőmmel értekezni.
– Bocsánatot kérek, azt többet nem fogom tenni. Ő nagysága ezelőtt
néhány órával oly határozottan adá tudtomra, hogy eltévesztettem az
ajtót, miszerint nekem soha sem lesz bátorságom többé az ő salonja
ajtaján belépni.
– Óh, ho ho hó! kedves barátom. Az nem önt illette. Az más valakit
illetett.
– Tudom. Hiszen én senki sem vagyok. Csak azon más valaki megbizásával
járok ide-oda. Azért nagyon is rövid leszek. Az a más valaki a neki
visszaküldött összeget, ha nagysádtok is beleegyeznek, óhajtaná a
megnevezendő jótékony női egyletek egyikének átadni, mint Lemmingné
asszonyság alapítványát.
– No már erre csakugyan mégis nőmnek a véleményét kell előbb kikérnünk.
– Az önnek a szabadalma. Én a kérdést önhöz intéztem.
– Teringettét! Ön nagyon szigorú, ha valamit egyszer föltesz magában.
Tehát ön csakugyan azt hiszi, hogy magam menjek ezt nőmtől megkérdezni?
– Miután senki másnak joga nincs hozzá.
– Jó! Tehát tessék addig mulatni magát a könyvtáramban.
Lemming úr átvezette Angyaldyt könyvtárába, mely nem állt egyébből, mint
pompás illustrált díszkönyvekből, mikben nem a szellemi tartalom, de a
metszvények száma s a bekötés a drága, s ráhagyta, hogy töltse addig
azok közt az időt, míg ő az asszonyságnál végez. Igazán pompás
gyűjtemény az.
Angyaldy rá se nézett a pompás könyvekre. A félóra múlva visszatérő
Lemming ugyanazon helyen találta őt állva, ugyanazon székhez támaszkodva
s félkezével kalapját csipőjén tartva, mint a hogyan itt hagyta.
– Nos hát mit gondol ön: mi válaszszal jövök?
Angyaldy felhuzta a vállait, meggörbíté a térdeit, féloldalra szegte a
nyakát s azt mondá:
– Nekem tökéletesen mindegy. Nem az én ügyem.
– No hát hallja meg a választ ő tőle magától.
Azzal Lemming úr feltárta az ajtót, melyen bejött, s ez ajtón át
belépett Malvina.
Ezuttal már lovagló-köntösbe volt a szép hölgy átöltözve. Hosszú,
testhez tapadó zsemlyeszín öltöny volt rajta, nyakán keskeny
csipkefodor, piros szalag nyakkötővel, fején darutollas süveg, kezében
könnyű lovagostor. Hosszú uszályát ostoros kezébe emelte fel, látni
engedve az alsó öltöny finom himzését. Keblére egy csokor tavaszi ibolya
volt tüzve; haja hosszú csigákban omlott vállaira.
Nagyon szép volt. De az még szebb volt tőle, hogy Angyaldy úrhoz olyan
nyájasan szólt.
– Édes Angyaldy! Legyen olyan jó és nevemben mondja meg Harter úrnak,
hogy nemesszivű ajánlatát igen szivesen elfogadom.
Így szólt a titkárhoz, tova lejtve:
«Agyiő!»
S azzal ostortalan kezét ismét csókra nyújtá elé. És ezuttal nem volt
keztyű húzva ezen kezére. Azt szándékosan lehúzva tartá.
Mind megannyi gyöngéd, kiengesztelő figyelem, a mit feljegyezni méltó.
De Angyaldy nem igen látszott azt észrevenni. A felé nyújtott kézre csak
úgy a levegőben csókolt egyet, hozzá sem ért ajkával, s midőn a
tovasuhogó amazon a küszöbön elejté lovagostorát, Angyaldy úr olyan
szépen elnézte, hogy siet azt feladni a férj maga, ki azután, hogy az
asszonyságot kikisérte az előszobáig, még az ablakba állt s oda vonta
magával Angyaldy urat is, míg Malvina a kapun kilovagol.
Leming úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn szép neje végig robogott
az utczán.
Szerette volna látni Angyaldy arczán, hogy hát az mit tud ilyenkor
érezni?
Bizony semmit.
– Nem a mezőhegyesi ménesből való ez az almásszürke? kérdezé Lemming
úrtól.
Soha ilyet! evődék Lemming úr, fejét csodatelten rázva. Mikor egy szép
lovagnőt lát, azt látja meg, hogy a lova almásszürke!
– Hát ugyan minek látná meg egy ilyen szegény gyalog-polgár még a szép
asszonyságot is? Tessék dictálni azt a dedicátiót.
Lemming úr tökéletesen igazat adott Angyaldy úrnak. Ez egy okos,
meggondolt, hűs vérű fiatal ember.
A Lemmingnét érdeklő felajánlás a jótékony női egylethez feltétetett s
azontúl Lemming úr biztosítva lehetett, hogy ambulans (és equitans)
firmájának most már nemcsak a férfi-nem, sőt a hölgyek igen tisztelt
birodalma is buzgó magasztalója leend, nem is említve a tömérdek hirlapi
elismerést, a mi mindezzel együtt jár.
Harter Nándor úr ő méltósága pedig még inkább meggyőződött azon hitében,
hogy Angyaldy úrban egy olyan kincsét bírja a példátlan hűségű
ragaszkodásnak, a ki főnökének még legtitkosabb gondolatait is
kitalálni, s vágyait megelőzve, betölteni igyekszik.
* * *
Tavasz kezdetén azt mondá Angyaldy főnökének, hogy ő beteges. Orvosa azt
tanácsolta, hogy menjen ki a budai hegyek közé, az ottani üde lég ismét
erőhöz juttatja.
Harter Nándor ráhagyta, hogy menjen ki. Úgy is kevés most a dolog. Elég
ha minden másodnap egy pár órára lejön; ezalatt is elvégezhet mindent.
Sokat fáradt a derék ifjú, megérdemli, hogy kipihenje magát. Keressen
magának szállást a hegyek közt.
Angyaldy aztán keresett magának szállást a hegyek között. Nem a népes
«Zugliget»-ben, a hol a gazdag polgárnők selyem uszálylyal seprik az út
porondját; nem is a «Vezérhalmon», hol kintornaszó mellett tánczolnak
tizenegy kurta-kocsmában minden este; nem is az «Isten-hegyen», hol
krumplival, tótbabbal ültetett be minden feltörhető gyepet a haladó
kultura; nem is a «Márton-hegyen», hol esernyőt von fel a nap ellen, a
ki árnyékban akar pihenni; nem is a «Virányos»-ban, hol koczapuskások
lövöldöznek harkályokra, s vénasszonyok állják útját a tévedezőnek,
gombát kinálva; hanem van egy kis ház a «Farkas-völgy»-ben, ottan.
Azt is kevesen tudják, hol van a Farkas-völgy; a kis házat még
kevesebben látták valaha; pedig az gyönyörű hely egy remetének, – vagy
egy pár szerelmesnek.
Egy hosszú, mély völgy, két összeszorult hegyoldaltól képezve, miknek
terebélyes bükk- és tölgyfái az út fölött összehajlanak, s e völgy sötét
nyilásán keresztül lefelé tekintve, meglátszik a kék Dunának egy része,
a ráczkevi szigettől kétfelé osztva, és aztán messze a láthatár ködeivel
összefolyó végtelen alföldi róna; sürűn beszórva messze elfénylő fehér
házakkal, berajzolva jegenye-szegélyzett útvonalakkal. Az elterülő síkon
élet és élet, itt a völgyben pedig a vadon nyugalma.
Még azt az utat is szépen benőtte a fű, mely rajta végig vezet; az
utolsó szekér nyomát, mely a tavalyi szénát innen felvontatta, szépen
befutotta a virágos szúlák. Az út mellett kétfelől gyöngyvirágok
csengetyűi adnak jelt a prücskök hangversenyére, mik a fészkénülő
zöldikét altatják; nagy terjű körökben, miket sötétebb fű képez a gyep
között, pofók csiperkegombák csoportja kinálkozik, dagadó pamlagul a
röpke nappali pávaszemnek; s a virághullató bokorban rigófütty,
fülemüle-ábránd hangversenyez.
Itt nem jár a teljes czímű közönség; mert ha járna, nem volna itt se
gyöngyvirág, se gomba, se madárfészek, se nappali pávaszempillangó, azt
mind letépnék, megennék, kalitkába tennék, gombostűre szúrnák.
Hanem a völgy mélyében, az útfélen mégis van egy kis ház. Kinek jutott
eszébe azt oda építeni? Az is bizonyosan valami különcz lehetett.
A ház kicsiny, csak egy szobából és egy konyhából áll; hátul van valami
faépület hozzá, ha akarják, istálló is lehet. Elől a háznak messze
kinyuló eresze, mely ablakát, mint fájós szemet, őrzi. Valaha kerítése
is volt, de az bizony nem tartott örökké. Hanem a kerítés helyét
elfoglalta aztán az ölnyi magasra nőtt csipkerózsa, mely épen most
terítve van nyiló virágokkal, egyik fehér, másik testszín, a harmadik
piros; egész virágerdő, mely tündérország édes illatát hinti szét.
Elől elvadultan nyiló orgonabokrok bozótja sejteti, hogy ott valaha kert
volt, az udvaron pedig térdig érő fű nőtt, sárga pimpimpárévirággal
tüzködve.
Ez a lakás tetszett meg Angyaldynak. Bele is költözött. Valami árva
csődtömegé az, mely minden harmadik évben ki van adva nyáron át. Még a
számát is kitörölte már annak az adókönyvből régen a registratura.
Hanem magános embernek, ki egy pár könyvvel háborítatlanul akar
félrevonulni, vagy egy pár szerelmesnek, igen szép hely az ott.
Angyaldynak nem sok kellett a ház felszereléséhez, a mihez bútort
természetesen nem adnak; egy hárs-ágy, egy szék, egy asztal, azon
irószerek; ezt nem lopja el senki, ha ajtó, ablak nyitva van is. Cseléd
nem kell neki, ruhát, szobát maga kitakarít; ebédre eljár félórányira a
hegyi vendéglőbe, s vizet egy kis kulacsban maga hord haza magának.
Hanem pohara van kettő, az egyikből maga iszik, a másikban virágokat
tart.
Ki hinné, hogy még virágokkal is törődik? Tudós ember csak botanikát
tanulmányoz azokból, ha figyelmére méltatja is; ez pedig friss vízbe
teszi őket, a mi nem férfiszokás, és útra néző ablakát befuttatja friss
zöld galyakkal.
Hogy még a száraz bureaucratáknak is vannak regényes kihágásaik!
Egy szép juniusi délután a Farkas-völgy fűvel benőtt útján egy lovagnő
léptet egyedül. Kalpagjának kék selyemfátyolát arczára kapta a szellő,
de tündéri karcsú termete, a feszes öltönytől elárult szoborszerű idomai
szépnek és ifjúnak hirdetik.
Csak egyedül lovagol, minden kisérő nélkül, s midőn alább haladva,
mindig roszabbá válik az út, sok helyütt nagy kődarabokkal van
torlasztva, ott leszáll a delnő nyergéből, s a mély út martjára
felszökve, a szép mohos pázsiton gyalog megy odább, kantárszáron vezetve
maga után paripáját.
Az úton gyöngyvirágot keres; azt keblére tűzi, s andalogva megy odább.
Talán nem is keres egyebet.
A mint a kis völgyi lak elé ér, megállítja paripáját s kantárjánál fogva
megköti egy fiatal bükk ágához, kivéve a zablát szájából, hogy
legelhessen kedvére.
Maga pedig a kis ház felé siet.
A ház egyetlen lakója kijön eléje a pázsitos udvarra; az odasuhanó hölgy
selyem öltönyét megfogják a rózsabokrok, mintha mondanák: itt maradj, ne
menj tovább; az pedig nem vesződik a tövisekkel, hagyja tépetni
öltönyét, hanem siet félrevetni arczáról a fátyolt; mert azon keresztül
a csók zamatja elvész.
– Itt vagy tehát valahára! szól az ifjú.
Mennyi őrjöngés, mennyi boldogság, mennyi kín e nehány szóban.
«Valahára!»
És azután sorba csókolja az elé nyújtott fehér kéznek minden ujját,
egyenkint minden ujjhegyét, és azután végig egész termetét, le egész a
ruha szegélyeig, míg végre a földre borúlva előtte, átkarolja lábait
egész szenvedélylyel, és zokogva ismétli: «Valahára!»
A hölgy pedig felkaczag magán kívül, s önfeledten veti le magát melléje
a sárga virágos fűbe, s karját karja alá fűzve, így iparkodik mosolygása
napsugaraival fölszárítani az öröm könyeit kedvese szemeiből.
– Vártál reám?
– Óh! mi régen vártam!
– S hiszed már, hogy itt vagyok?
– Azt hiszem, hogy álmodom.
A hölgy villanyos kaczagása hangzott. Hahaha! Milyen szép álom! Erdő,
bokor, virág, pusztaság minden ide van álmodva; te az én keblemen, én a
tiéden. És senki sem tudja, hogy mit álmodunk.
Csak az erdők, csak a bokrok, azok pedig olyan jó titoktartók.
Szerelmet hirdet itt minden: fű, fa szerelmet illatoz; méh, bogár
szerelmet zeng; s az erdők minden énekese csak arról dalol, azzal tölti
meg a léget.
– Milyen szép vagy! óh! milyen imádandó szép vagy! Ne nézz rám, ne
mosolyogj, mert megölsz vele.
– Ha rajtam állna, mindennap megölnélek, s mindennap újra teremtenélek:
hogy a míg nem látlak, addig meg légy halva.
– Óh! esküszöm neked, hogy meg vagyok halva, a mikor te nem látsz. Hideg
szobor vagyok, a ki nem él. Te viseled magaddal lelkemet. Óh! add
vissza, óh add sokszor vissza.
És a hölgy tudta, hogyan kell az elrablott lelket visszaadni.
És aztán kezeit hátrahajtott fejére kulcsolva, melyet kedvese karja
tartott fenn, ragyogó arczával a kék égbe tekintett.
– Óh! milyen szép volna ez a világ, ha nem volna benne más, mint fák,
virágok, madarak – és mi ketten!