Angyaldy sietett engedelmeskedni a hivásnak.
Az irányadó egyéniség igen finom és tapintatteljes úr volt, s különösen
az olyan emberek irányában, a kik az ujságokba szoktak írni,
felülmúlhatlan volt az udvariassága.
Ő ebben a genreben valóságos gourmand volt!
Nem ette meg őket nyersen, hanem előbb szépen megfőzte, mustárral
megkenegette, forró lével megabálta, eczetes páczban megpuhította s csak
mikor már jó porhanyók voltak, akkor ment nekik késsel, villával.
– Hát édes barátom! – kezdé az irányadó egyéniség, ismert nyájas
modorával, Angyaldyhoz a beszédet, – ön nincsen megelégedve a mostani
kinevezésekkel. Önnek ezek az emberek nem tetszenek. Ön loyális
alattvaló, remélem?
– Mindenesetre.
– Nem is kétségeskedem felőle. Most nincsenek is mások, csupán loyális
alattvalók az országban. Tehát miután ön nincsen megelégedve a mostani
kinevezésekkel, tehát mindenesetre jó tanácsokkal van tele a kormány
számára, hogy kiket kellene tehát hivatalokra alkalmaznunk.
Erre a kérdésre az irányadó egyéniség csak kétféle választ várhatott:
vagy egy humillime meghunyászkodót, vagy azt, hogy «bánja a magas
mennykő,» akárkit tetszik kiválogatni, nekem egyik sem kell; vagy azt,
hogy «nekem, kérem alássan, e tárgyban semmi további véleményem
nincsen.» Akkor aztán lehet őtet tovább öntözgetni vagy édes, vagy
savanyú lével, míg megporhanyúl.
De mennyire meglepte az irányadó egyéniséget, midőn áldozata e kérdésre
talpra állva, azt felelte:
– Igenis, vannak határozott nézeteim az iránt, hogy minő elveket kellene
szem előtt tartani a kinevezéseknél; hol kellene keresni az alkalmas
egyéniségeket. S e nézeteimet, ha méltóztatik megengedni, körülményesen
előadhatom.
E válasz annyira meglepte az irányadó egyéniséget, hogy széket mutatott
a vallatottnak, s azt mondá neki: «tessék leülni, kérem!»
Az a nyugalom, a melylyel a fiatal ember a kinált ülést egy oly
rettenetes nagy hatalmú helyen elfogadta, tanusítá, hogy bízik magában s
nem veszi sarcasmusnak a nyájas megtiszteltetést.
A ki le mer ülni az Olympon Jupiter előtt, az maga is legalább is
Apolló.
A kérdés pedig olyan, a minőket azzal szoktak végezni, hogy a ki felelni
tud rá: erit mihi magnus Apollo.
– Tehát hogyan kellene eljárnunk a kinevezéseknél az ön bölcs belátása
szerint? – szólt a főúr, megállva az ablak előtt s lábait szétvetve.
– Elő fogom adni nézeteimet; de kérem, tessék szintén helyet foglalni,
és ne csak engemet ültetni le.
– Óh köszönöm! – volt az iróniás válasz. – Én még nőni akarok.
– Én pedig nem akarom, hogy a mit beszélünk, az előszobában is
meghallják! – szólt Angyaldy, fölkelve a székről. – Azért ha
méltóságodnak csak az a szándéka, hogy érintett czikkemért egy általános
leszidásban részesítsen, tessék röviden elvégezni, és azután rendelkezni
velem, hogy hova menjek, haza-e, vagy máshova? Ha pedig azt kivánja,
hogy valóban elmondjam, mit gondolok: akkor kegyeskedjék figyelmével
megajándékozni.
– Óh kérem, ne tessék haragba jönni! Inkább üljünk le hát szépen egymás
mellé.
– Én azt hiszem, – szólt egyenesen a tárgyra térve Angyaldy, – hogy a
jelen irányadó körök nagyon tévednek, midőn a kormányzat szervezésénél
épen a legnépszerűtlenebb elemekre akarnak támaszkodni.
– De hát mi a tatárt csináljanak, ha a népszerű elem nem akarja magát
ideadni, hogy rátámaszkodhassunk? Kormányzatra pedig szükség van, s azt
alakítjuk a rosszból – ha nem kapjuk a jóból.
– Meg volt már kisérelve?
– Ohohohó! Mindenütt. Egy esküdtet nem lehet megkapni! Egy éhenholt
esküdtet, a kinek hét gyermeke jutott a gyékényre: még se jő hozzánk.
– Hiszen az a hiba, hogy alulról kezdték a kisérletet, az éhenholtakon.
Azok kitartanak. Felülről kellett volna kezdeni. Azokon, kik ragyognak.
Mi nyereség van egy nyomorulttal, a kit az inség hajt a keresethez?
Lenézik, s ott hagyják; de ha egy pártvezető indul meg, egy kitünőség:
az megzavarja az egész tábort, az magával visz és hódít.
– Okos beszéd! Más is rájött volna erre. De hát ki tud ezekhez
hozzáférni? Úgy-e bár, erre azt feleli ön nekem: «fogj magadnak törököt,
ha kell!» De most mindjárt megfogom én «önt.» No ne ijedjen meg, nem önt
magát; nincs nekem firkászokra szükségem. Azokat simpliciter becsukatom.
Hanem mit szólna ön példáúl ahhoz, ha azt mondanám önnek, hogy tehát én
akarok egy népszerű celebris hazafit megkapni, a ki senki más, mint
önnek a principálisa, Harter Nándor.
Angyaldy nem érezte magát sarokba szorítva.
– Tessék megpróbálni!
– Igen könnyű ezt önnek felelni: tessék megpróbálni! mert tudja, hogy
nem jöhetek össze vele; mert olyan bolondot nem tesz, a miért
hivatalosan ideparancsolhassam; szüksége nincs rá, hogy kénytelenségből
jőjjön hozzám; ha pedig barátságosan hivom ide, azt fogja rá felelni:
hogy beteg, hogy a lába fáj, vagy ha nagyon jó kedvében kapom, még azt
üzeni, hogy épen annyira van neki ide jönni, mint nekem odamenni ő
hozzá. Úgy-e?
– És ha én azt mondom, hogy Harter Nándor minden barátságos hivás,
minden hivatalos parancsolás nélkül is el fog ide jönni, önkényt, maga
jószántából?
– Talán ön eszközölné azt ki?
– Én!
– Van valami talizmánja hozzá?
– Azt én tudom.
– És mennyi idő alatt?
– Nyolcz nap alatt.
– Nyolcz nap alatt? No megálljon egy kicsit. – Itt e szónál
íróasztalához lépett az irányadó egyéniség, kivett annak fiókjából egy
levelet s odatartá azt Angyaldy elé.
– Ismeri ön ezt az írást?
– Jól ismerem. Harter Nándor írása.
– Olvassa el a tartalmát!
– Azt is ismerem. Az van benne, hogy köszöni a benne helyzett bizalmat,
de gyöngélkedő egészsége nem engedi, hogy tavasznál hamarább ily hosszú
utat tehessen, akkor pedig fürdőkre kell mennie.
– No és ön mégis azt hiszi, hogy nyolcz nap alatt megváltozik?
– Nyolcz nap alatt meg is gyógyúl, itt is lesz, és tiszteletét fogja
tenni.
– Ha ön meg tudja tenni azt az ezermesterséget, hogy Harter Nándor az én
szobámba bekoczogtasson nyolcz nap alatt, akkor én önnek…
– Semmi jutalmat nem kérek.
– Nem is azt akartam mondani. Akkor én önnek elengedem a perbefogatást
azon firka miatt.
– Óh kérem! – szólt nevetve Angyaldy, – még annyi remunerátiót sem
igénylek. Csak tessék rólam egész atyai szigorral gondoskodni. Én tudom,
mit miért teszek? Hanem arról jót állok, hogy Harter Nándor nyolcz nap
alatt itt lesz.
– Jól van. Most elmehet ön. De azt ne gondolja, hogy most már
megmenekült. Mert ha velem tréfálni méltóztatott, nyolcz nap múlva
kegyeskedünk egymással számot vetni.
– Csupán egyet kérek. Ne méltóztassék ez ügybe ez idő alatt
beleavatkozni, különben én nem végezhetem.
* * *
Még nem telt el nyolcz nap, már Harter Nándor fenn volt Budapesten.
Titkára, kit sietett előre értesíteni jöveteléről, már szállásán várta a
fogadóban.
Annak elmondta az indokokat, a mik idejövetelét sietteték. Az irányadó
körökkel szükséges érintkeznie, még pedig rögtön és múlhatatlanul. A
Tisza és mellékfolyói fenyegetően megáradtak, a töltések
veszélyeztetvék. Ez egy oly közügy, mely mellett minden pártszinezetet
el kell felejteni. Itt rögtöni segélyre van szükség, s azt csak
tettleges hatalom adhat; s ilyenkor bárminők legyenek is nézeteink a
tettleges hatalom törvénytelen álláspontja felől, nem mulaszthatjuk el,
hogy embertársaink iránt való tekintetből érintkezésbe ne tegyük
magunkat vele. Azért sietve fel kell menni a titkárnak, a tettleges
hatalom vezetőinél rendkívüli napon kihallgatást kérni Harter Nándor
számára.
Angyaldy végezte a rábizottat. Sietett órát kérni a megjelenhetésre
főnöke számára.
– Hm! Ön mennykő gyerek! – dícséré őt az irányadó egyéniség. – Csakugyan
beváltotta szavát. S nem tudja, mi hozta ide a nemes urat?
– A Tisza öt nap óta nagyon árad; a töltés fenyegetve van.
– Hát ön hogy tudhatta ezt ezelőtt nyolcz nappal?
Azt hitte, hogy most már igazán megfogta Angyaldyt.
Az pedig könnyü vérrel felelt rá:
– Megérzem messziről a vizet, mint Richárd abbé.
– Nem szeretem a tréfát! Nekem szabad tréfálnom, de önnek nem. Feleljen
egyenesen. Hogy tudta ön ma egy hete, hogy Harter Nándor e miatt fog
idejönni?
– Tehát megmondom egyenesen. Én nem hiszem, hogy a Tisza miatt jött ide.
Azt ő hireszteli egész eddig a küszöbig mindenkinek; de idebenn másról
fog beszélni.
– Miről?
– Már arról szabad legyen méltóságod kegyes beleegyezésével
legalázatosabban semmit sem tudnom.
– Ilyen emberre volna nekem szükségem, mint ön.
– Szolgálni fogok, – a mikor nem méltóztatik velem parancsolni…
… Tehát mi hozta ide Harter Nándort?
* * *
Az elfogadási óra még az nap délutánra lőn meghatározva, s Harter Nándor
a kitüzött időre, ha nem is elsőrendű díszruhájában, de mindenesetre
fekete parádéba öltözve, megjelent az irányadó egyéniségnél titkára
kiséretében, mely utóbbi az előszobában hátramaradt, s ott mulatta magát
tetszése szerint a hivatalos rangtárssal egész kedélyesen.
Az értekezés öt egész óranegyedig tartott, s abból az előszobában nem
igen hallhattak meg semmit: szokása levén az odabenn lévő két
nobilitásnak, hogy mikor beszélni kezd, nem törődik azzal, hogy a másik
hallgat-e rá, vagy szintén beszél? s ekként egyszerre ketten
szónokolván, az ilyen párbeszéd sem az ajtón ki nem vehető, sem betükkel
nem reproducálható, ha csak mint egymás hegyébe irott palimpsest nem.
Midőn azonban ismét nyilt az ajtó, annyi kivehető volt, hogy az irányadó
egyéniség igen nyájasan kisérte ki vendégét, míg az láthatólag fel volt
hevülve.
– A viszontlátásig! – volt az előbbi búcsúszava Harterhez, míg
Angyaldynak annyit mondott bizalmas leereszkedéssel, hogy: «No önnek is
haza lehet már menni.» Ennek Angyaldyra nézve volt valami értelme.
– Vajjon mit beszélhettek az öregek odabenn oly sokáig? – súgá
collegájának az irányadói titkár.
– Azt nem tudhatjuk! – felelt Angyaldy okosan.
Hogy az irányadói titkár megtudhatta-e valaha? azt nem fürkészszük;
hanem hogy Angyaldynak könnyű volt mindazt megtudni, azt a kettős kulcs
története már előre sejteti velünk.
Harter Nándor pontos ember volt, minden napjáról számot adott magának;
leírta élete nevezetesebb mozzanatait, minden emlékezetes élménye együtt
volt található naplójában.
Angyaldynak csak egy olyan estét kellett ellesnie, melyben főnökét a
casinói élvek lefoglalják, hogy titkainak ajtaját felnyissa s olvassa a
legutolsó napokon – a mi következik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«A falusi magány nem hogy megmentene az ő emlékétől, még jobban megtölti
lelkemet vele. Nem láthatok egy bokrot kertemben, egy virágot
üvegházamban, hogy eszembe ne jusson: ez az ő kedvencze volt; itt láttam
ülni, itt perlekedtem vele. Miért nem tudtam akkor, hogy őt annyira
szeretem?
Mikor szobáimon végig megyek, azt hiszem, hogy neki ott kell lenni
valamelyikben; s ha körülöttem hallgat minden, elbámulok rajta, hogy hát
az ő szava hova lett innen? Pedig egykor hogy gyűlöltem még a hangját
is!
Még az ajtót is bezártam, mely szobáinkból nyilt egymásba.
Most pedig hatvan mértföldnyi távolban vagyunk egymástól, s mégis
szüntelen nála lakom. Ha csak a felét e távolságnak eltörölhetném! Ha
csak egy városban lakhatnánk! Ha csak láthatnók egymást!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Mi történt ma velem?»
Ő tőle kaptam levelet.
A borítékon megismertem vonásait. Egykor úgy borzadtam e vonásoktól,
hogy mikor levelet küldött hozzám, ha távol jártam, napokig el hagytam
heverni asztalomon felbontatlanúl.
Most reszkettem, mint egy szerelmes poéta.
Sajátságos levél volt az: Malvina kérelemmel fordúl hozzám.
És mit kér? Igen prózai dolgot.
És kinek a számára? A férje számára.
Felkér, hogy nagy tekintélyemnél fogva vessem közbe magamat, hogy a
kormányköröknél a magyarországi hadsereg-élelmezés egyik osztálya,
melynek Budapest a székhelye, adassék át Lemmingnek.
Nem bolond kivánság ez? én hozzám intézve?
Lehet nekem erre egyebet felelnem, mint azt, hogy: «Asszonyom! Nekem
semmi befolyásom a jelenlegi kormánynál, én grácziát vesztett személy
vagyok. Aztán mi közöm nekem ahhoz, hogy miként élelmezik a katonákat?
És legfőkép mit bánom én, Lemming úr sütteti-e nekik a prófuntot, vagy
más? Mi közöm nekem a kormányhoz, és mi közöm Lemming úrhoz, az ön
férjéhez, vagy Lemming úr feleségéhez, a tőlem elválasztott idegen
asszonysághoz?»
Ez volna a legtermészetesebb válasz Malvina levelére.
És én nem ezt válaszoltam neki, hanem azt, hogy emlékezem a régi boldog
napokra, s ez arany-emlékekért megteszem azt a lépést, a mit nem tennék
meg a kerek föld minden dicsőségeért, s elmegyek Lemming mellett
könyörögni.
Mert a gondolatok háttere az, hogy ő Bécsből Budapestre fog akkor
lejönni, s a távolság csak felényi lesz azontul közöttünk.
Nem a sors intézte-e ezt így? Nem a végzet hozta őt hozzám ismét
közelebb?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ma megtettem azt, a mire kért.
Egy olyan lépést tettem miatta, mely nagyon síkos lejtőre vezet, a hol
ha az ember egyet csúszik, könnyen úgy járhat, hogy meg nem áll, míg a
lejtő aljáig nem ért.
Ürügyet találtam az irányadó köröket meglátogathatni, a nélkül, hogy
közeledést áruljak el. A vizek szokatlan áradása. A gyors segély
szüksége.
Azután beszéltünk másról.
Mintha csak mellékesen jutott volna eszembe az a sok visszaélés, a mi
mindenfelé történik a kormány nevében, a miről az persze nem tehet.
Különösen a hadsereg élelmezése dolgában.
Az ember azt gondolná, mikor a hadi budgetet olvassa, hogy a mi
katonáink csupa kávéban és tokaji borban úsznak. Úsznak biz az
élelmezési vállalkozók. Azonban én tudok egy igen becsületes embert, a
ki nem olyan, mint a többi, nekem nincs okom őt különösen szeretni, nem
is barátkozhatom vele soha; mert hiszen ez azon ember, a ki tőlem elvált
nőmet feleségül vette. Én ezt az embert teljes joggal kerülöm a
világban, de el kell ismernem, hogy megbizható ember, s így az állam
érdekében ajánlhatom, hogy a pesti vállalat adassék az ő kezébe.
Hanem ezuttal nagyon megfogtak.
Azt viszonozta az én főuram, hogy ha olyan igen szívemen hordozom az
államgazdászat jobb irányát, ám segítsek rajta saját tehetségemmel is.
Hiszen ha az alsótól a felsőig minden ember tiszta kezü volna, akkor
lehetetlen volna egynek megmaradni a sorban, a ki csempész legyen; de ha
csak egy csempész a sok közül, a többi az egész sorban mind utána menni
kénytelen. Ha én Lemminget ajánlom, az ajánlat elfogadható; hanem akkor
vállaljam el egyuttal az ellenőrködést is felette, fogadjam el azon
magas kormányi hivatalt, mely e szakosztályt kezeli: legyek tanácsos.
Én egész méltósággal utasítottam vissza e kínálatot.
Ily fordulatot az én multam meg nem enged.
Nem tudom, mi lehet az arczomban, a mi gondolataimat elárulja?
A visszautasítás által csak ujabb okot látszottam adni a
rábeszéltetésre.
Olvasta volna tán szememből, hogy reszketek annál a gondolatnál, hogy
most egyetlen fordulattal ott találjam magamat, a hol napról-napra,
folytonosan szemközt kell állnom azzal, a kit oly vágyva óhajtok elérni;
hogy nem csak egy városban lakhatnám vele, de minden érdekének szálai
ujjaimhoz lennének kötve: a férj, kit magának választott, az én
kézcsókoló szolgám lenne; parancsaim végrehajtója; örök lekötelezettem,
kit az önérdek lábaimhoz fűz.
Ez a gondolat engem elkábított. Magam sem tudom, miket beszéltem ottan.
Rosszul védhettem magamat, mert mikor eljöttem, ez a szó hangzott
utánam: «A viszontlátásig!»
A nagy hazafi naplója folytatá:
«Igaz, hogy mindennek vége van már. Váratlan fordulatokra nem
számíthatunk. A bevégzett tények ellenünk fordulnak egyenkint. Ha a haza
nem tett magáért semmit, hát én hogyan tegyek a hazáért mindent?
Hanem mégis nagy dolog az a közbecsülés.
Most ezek mind vezérüknek tartanak.
Mit fognának mondani, ha elpártolnék tőlük?
Velem jönnének-e?
Hátha csalatkoznám s egyedül hagynának? Senkinek a szemrehányásától nem
félek annyira, mint Világosiétól.
Ez az ember azért látszik születve lenni, hogy mikor én valami
kellemetlen dolgomat már jó mélyen eltemettem, akkor azt kivájja a
sárból s szépen fényesre csiszolva, odahelyezze a világ elé.
Mikor most huszonegy éve elhagytam Marit, a szegény bohó leányt, a ki
mindent elhitt, a mit fiatal emberek suttognak fiatal leányoknak: azt
hittem, vagy elhal bánatában, vagy elbujdosik távol innen s nem látom
többet, nem beszél felőle senki többet; akkor ez az ember megszánta ezt
a tőlem elhagyott leányt és nőül vette. És nekem azontúl minden nyomon
kellett találkoznom Marival, mint köztiszteletben álló asszonysággal, ki
engem egy tekintetére sem méltatott. És azt minden ember tudta azontúl,
hogy ő férjét mennyire becsüli és engem mennyire megvet; és én e tudat
ellen hiába küzdöttem.
Azt hiszem, második nőmmeli szerencsétlenségemnek is ő volt az oka.
Malvina megtudta előéletemet s az hidegíté el irántam. Világosi pedig az
az ember volt, a ki felől azt beszélték, hogy mindenki becsüli, de neje
legjobban.
Mikor a megyei tisztikar leköszönésére indítványt tettem, úgy szerettem
volna, hogy ez az egy ember ott maradjon, ne jőjjön velem.
Hadd lehetett volna őt legalább egy napra megaláznom saját neje előtt.
Hadd láthatta volna a különbséget köztem és közötte. Én a népszerűség
nimbuszában, ez pedig a lenézetés kopott öltönyében, mely rongyos és
piszkos ugyan, de felveszi, a ki fázik, mert meleget tart.
És most én vegyem fel a «meleg» öltönyt és engedjem a nimbuszt annak a
másiknak?
Ha ez az egy ember nem volna a világon, tán könnyebben elhatároznám
magamat valamire.
Úgy sem lesz már ebből az országból semmi.
De még sem tehetem multam miatt.
Átlátom, hogy vétek tőlem ily tetterőt, minő keblemben szunnyad,
eltemetni; de látom, hogy kötelességem halva lenni. És tökéletesen halva
is volnék, ha az a nő nem figyelmeztetne rá, hogy még álmodom.
Mindig ő róla álmodom.
És most itt volna az alkalom: megfogni az álmot, és azt mondani neki:
ébren is kezemben vagy.
Esztelen képzelet!
Enyim volt. Eldobtam; nem kellett. Kiverem a fejemből mind őt, mind a
rang fényes csábképeit.
Harter folytatni fogja az özvegy medve szomorú szerepét. Tél és rosz
kedv van hozzá elég.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt utolsó lapja a naplónak.
Angyaldy úgy látta, hogy a méregből még egy adag nem hatott egészen az
elevenig.
Ismételjük az adagot erősebben.
Néhány nap mulva Budapestről kapott levelet Harter, az ismeretes
kézvonásokkal.
Malvina köszönetet mondott neki szives közbenjárásáért. Eddig is sikere
volt már. Óhajtja e szivességet egykor meghálálhatni.
Egyuttal egy pár fényképezett arczmását küldi emlékül; csak azért, mert
ezek jobbak, mint a minőket otthon a provinciális photograph a maga
primitiv szerszámaival készített. Hiszen ha egyéb viszony megszakadt is,
a régi jó barátság fennállhat mindvégig az egymástól eltávozottak
között.
Oh! azok bizony egészen más fényképek voltak, mint a minőket a vidéki
chemicus a nap segélyével a papirosra égetett.
Az egyiken mint amazon volt levéve Malvina; lovon ülve, uszályos
lovagköntösben, mely termete szépségét kitünteté; a másikon otthonias
pongyolában, fehér, himzett, tapadó öltönyben, lebontott hajfürtökkel,
karszékben ülve és kezében maga is egy photograph-albumot forgatva; a
picziny papucsos lábacska egy bársony zsámolyra volt téve, s az áruló
köntösszegély engedé láttatni a karcsú bokát.
A fénykép-album nyitott lapján egy arczkép volt látható,
félreismerhetlen parányiságban.
Harter Nándor mohón keresé elő roppant nagyító üvegét, melylyel
térképeken szokta keresgélni az apró helységek neveit; s azt nézte vele,
vajjon kinek az arczképe lehet az, a mire az a másik arczkép függeszti a
szemeit?
És csakugyan elhitette magával, hogy annak, bár nem lehet ugyan a képét
tisztára kivenni, de a dolmánya gombjai, meg a mentevetése egészen
hasonlítanak ahhoz, a hogy ő valamikor levétette magát.
Ez ábrándteljes vizsgálódásaiból titkárának közbejötte zavarta fel.
Angyaldy úr ezuttal igen prózai dolgokkal jött főnökét háborgatni.
– Itt hever egy pár levél, melyben lejárandó váltókra figyelmeztetnek
tulajdonosaik, miket nem szándékuk tovább megújítani, miután más
üzletben nagyobb haszonnal remélik forgathatni tőkéiket.
– Ugy-e? Most már nem vagyok nekik elég jó? Míg a hatalom kezemben volt,
addig kinálva hozták, ha nem kértem is. Hiszen majd kinálkoznának még!
Angyaldy vállat vont. Van itt még más levél is elég.
Külföldre menekültek, külföldi lapok vezérczikkezői sürgetik az elmaradt
segélyt, a minek rég kiapadtak a kútforrásai.
– Különös! Hát nem lesz már ennek soha vége?
– Oh igen! csak egy szóba kerül s mindjárt vége lesz.
Csak a czímen kell egy szót igazítani, sohase jönnek azok a levelek
többet ide!
De még van hátra valami.
Egy csoport számla.
– Miféle számlák?
– Tetszik tudni. Olyan régi fajták.
Bizony azok még az elvált nagyságos asszony emlékei, miket becsületes
selyem- és pipere-árúsok nem resteltek megtartogatni s nagy idő mulva
előkeresgélni és præsentálni – az elvált férjnek.
Holmi közönséges ember az ilyen emlékeknél legalább is egy szelid
teringettét szalasztana ki az ajkán s tanácsot kérne a mennydörgős
mennykőtől, hogy nem lehetne-e az ilyen hitelezőket megütnie, a kik
akkor hozzák az ember feleségének a kontóit a nyakára, mikor az embernek
a felesége már a más ember felesége? Hanem Harter Nándor e helyett azt
kérdezte, hogy «sok az az összeg?»
– Biz az megy egy pár ezer forintra.
– Van-e pénztárunkban pénz?
– Ott mindig kell pénznek lenni. Hanem hogy erre való van-e? azt nem
tudom.
– Kell erre valónak lenni. Váltsa ön be Malvina számláit, mik azon
időről keltek, a míg nőm volt.
De nagy bolondok lennének azok az üzérek, ha tévedésből egy pár
posthumus számlát is nem törvényesítenének, miután ettől az úrtól olyan
könnyű azt megkapni, Lemming úrtól pedig olyan nehéz.
Harter Nándor kiadta fiókjából az állampapirokat, mikkel a felsorolt
ügyeket rendbe lehetett szedni, s gondosan elzárta helyébe a két
arczképet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három nap mulva a hivatalos lap hozta Harter Nándor tanácsosi
kineveztetését. A laikusok összecsapták a kezeiket, amaz ismeretes
klubban pedig kezdtek kettőt tenni egy ellen, mikor Harter Nándorra
fogadtak a tigris vetélytársa ellenében.