Utolsó közgyülése volt a vármegyének.
Nemcsak azon évben az utolsó, de sok időre, ki tudja mennyi időre? talán
örökmindenkorra utolsó.
Egy novemberi közgyülés 1861-ben.
Emlékezetes szép napok!
Fél lábunk az alkotmányban, fél lábunk az ostromállapotban. Ma még urak,
hívek, szónokok, a közlét életműszerei; holnap rabok, számüzöttek,
csöndes emberek, eldobott rakonczák.
Szép ország ez a mienk! – Kár, hogy nincs még egy másik ilyen.
De siessünk az ülésbe! Ma nagyszerű izgalmat fogunk átélni. A tisztikar
tömegesen lemond; a főispán, e dicső honfi, kimondá: hogy daczára a
tiltó parancsnak, az ülést mégis meg fogja tartani, és e teremből csak
szuronyok hatalmával engedi magát a bizottmánynyal együtt kiüzetni.
Bevárja az erőszakot, mint az egykori római senatorok, kerekes székeiken
ülve, magában a forumban.
S ha kimondá, megteszi; mert ez olyan ember. A szó: a férfi!
Ilyennek ismeri mindenki Hartert. Német név, de magyar kebel. Ő a mi
emberünk. Múltja kezeskedik érte.
Ott volt mindenütt, a hol legjobb embereink voltak. Debreczenben a
gyülésben, Kápolnánál a csatában, s az Új-épületben a vason. Háromszor
kipróbált férfi. Most is ő a lelke, a vezetője a megyei szabadelvű
tábornak.
Siessünk, hogy el ne mulaszszuk azon szónoklatot, melyet már nem fognak
hozni a hírlapok, mert azok már megkapták a csendes figyelmeztetést,
hogy az ezentúli gyülésekről, a miket eddig szét nem kergettek a
katonák, csak épen annyit szabad referálni, hogy itt meg itt
megtartották a szokott bizottmányi congregatiót, aztán hazamentek. –
Tehát siessünk, hogy jó helyre jussunk.
Igen! könnyü azt mondani: de a tisztelt megyei közönség, mely a vidékről
még tegnap besereglett, már hajnalban úgy teleülte minden, a közönség
számára fentartott helyiségeit a gyülésteremnek, hogy oda bennünket
semmi erőszak és cselfogás be nem segít; s így kénytelenek leszünk azzal
beérni, ha némi protectió mellett az úri karzatnak valamelyik falhoz
szorított zugában annyi helyet kaphatunk, a honnan némi choreographiai
erőfeszítéssel, lábujjhegyen állva, az előttünk ülő szebbnél-szebb
delnők főkötőire leláthatunk; sőt talán abban a szerencsében is
részesülhetünk, hogy meghallhatjuk ama szép hölgyeknek udvarló
jogvégzett ifjaktól, mi történik, mondatik és határoztatik most odalenn
a teremben, a honnan álláspontunkig nem hatol fel más, mint a kebelrázó
éljenek egyetemes riadala, és a tropikus hőség, mely egy hollandi
gőzfürdőnek semmiben sem enged.
E roszúl választott helyzetben ugyan mind elvesztjük azon remeknél
remekebb szónoklatokat, a miknek élvezéseért tulajdonképen idejöttünk, s
a mi sajnos és visszapótolhatlan kár marad mind reánk, mind az utókorra
nézve; – de cserében viszont megkapjuk mindazt a párbeszédet, a mit a
nekünk közvetlenül hátat fordító fiatal úr folytat az előtte ülő hölgy
székének karján keresztül hajolva, ugyanazon honleánynyal; mialatt a
teremben az ország sorsát intéző határozatok ünnepélyes jelenete folyik.
A nő egy húsz és huszonöt év közötti szépség. Arcza kissé creolszínű, s
mikor elmélázik, akkor hideg és halavány; de mikor mosolyog, mikor
megelevenül, akkor hő pir ragyog át rajta; ajkainak mosolyában jószívű
gyermetegség vall magára, míg szemeinek mély titkos örvénye csábítva
vonzza mélyére a beleszédülőt. E szemek tele vannak titkokkal, miket a
delejes sugár megértet azzal, a kinek szánva voltak; míg ugyanazon arcz,
szem, ajak, tökéletesen be tudja magát az előtt zárni, a kit künn akar
hagyni a hidegen, – s egy szemöld-mozdulása megfagyaszt. Ha virágot
választana arczához e nő, rózsát, kaméliát nem ajánlanék neki, hanem
jáczintot. Rózsa, kamélia mosolyog és fecseg; a jáczint lehajtja
titkolózó ajkát s csak a kérdezőnek felel.
A hölgy termete tökéletes; karcsú, ideges, hajlékony; sűrű, fekete,
természettől göndör haját aranycsipkés egri főkötő fedi, hosszan lebegő
széles, piros szalaggal. Akkor ez volt a divat. Oh! mi hódítók, mi
bájolók voltak vele a nők!
A vele beszelgető fiatal ember lehet valami húsz éves. Finom, élveteg
arcz, alig serkedő szakállal és bajuszszal; vékony, ábrándos szemöldök,
miknek szelid kifejezését meghazudtolni törekszik a merész szemjárás, s
a gunyoros szájszegletek. Sugár, hirtelen nőtt termete magán viseli azt
a bizonyos lanyhaságot, a mit látunk fiatal embereknél, a kik elfáradtak
a szakállukra való várakozásban.
A fiatal nő és a gyermek-ifjú közt valami sajátságos bizalmasság tetszik
fel az első pillanatra, melyet mindjárt meg fogunk érteni, mihelyt
szavaikat kihallgatjuk.
Lenn a teremben valami kenetteljes hang beszél. Szép, csengő organum; de
álláspontunkon nem lehet belőle érteni semmit.
A szép hölgy szeretne a szónokra figyelni, s váltig integet tiltó
legyező-mozdulatokkal a háta mögött fecsegő ifjúnak, hogy ne zavarja
figyelmét; a mit ez annál kevésbbé fogad meg.
– De ne fecsegjen, kérem, mindig! Hagyjon figyelnem. Ugyis mindig
ostobaságokat mond.
– Ki? Az odalenn?
A hölgy tréfás boszúsággal legyintett az eléje mutató kézre
gyöngyház-legyezőjével.
– Hiszen ha olvasni akarod, ellopom a papától az egész beszédet, úgy, a
hogy meg van irva; még azt is megkaphatod benne, miket idejekorán
kitörült.
(Tegezi a nőt! Az pedig őt nem.)
– Menjen, hagyjon békét! A legszebb mondatokat elszalasztom.
– Tapsolj neki s a kedvedért elmondja még egyszer – da capo.
A nő erre már csak mosolygott.
S az ifjú csemete szemei észrevették a mosolyt.
– Nem veszed észre, hogy a papa szemei minden hatalmas phrasisnál
diadalmasan tekintenek ide? Bizonyosan nem az én arczomon akarja olvasni
a hatást. A papa ilyenkor igazán szép ember, mikor szónokol. Hogy neki
hevül; mint kiegyenesedik; csupa erő és tűz. Ez a megyeházi terem
veszedelmes concurrentia nekünk fiataloknak, itt mindig megvernek
bennünket az öregek.
– Hát miért nem megy maga is le szónokolni? hisz bizottmányi tag s
tiszteletbeli aljegyző?
– Hja, ahhoz én nem értek. A minap megpróbáltam egy toasztot kiadni
magamból; de úgy belekeveredtem, hogy magam sem tudom, kit köszöntöttem
fel. Nem áll ez nekünk jól. Mikor egy-egy eminens pajtásom nekidurálja
magát, hogy egy maidenspeech lélekvesztőjével a zöld asztalon keresztül
vitorlázzon, mikor a homlokán gyöngyözik az izzadság, mind a tíz újja
reszket, a szemei kidüllednek, a homloka felhúzott ránczaival préseli a
gondolatot: olyankor mindig engemet is vele együtt lel a hideg, meg a
meleg; én reszketek érte, hogy jaj, mindjárt felborul s odafullad a
tengerbe, s mikor aztán szerencsésen kiköt valahogy a szárazra, úgy
örülök neki, mint valami szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek.
– Igen, mert maga gyáva.
– Igaz! Hanem ha én szeretője volnék a maidenspeech-tartónak, rögtön
kiszeretnék belőle; hisz ez elájulni való látvány! De mikor egy deli
öreg úr feláll, s aztán elébb szétnéz nagy nyugodt tekintettel az egész
sokaságon: mintha azt keresné, hogy kinek mit adjon abból, a mit most
mondani fog? azután szórja a hatalmas phrasisokat, csak úgy zúg tőle a
terem, a közbekiáltásokra rögtön visszafelel, s egy-egy hatalmas mondás
után még feltekint a karzatra is, s végig szedi a tetszés adóját a rá
mosolygó szép szemekből; aztán neki ereszti magát az indulatáradatnak, s
ott áll meg benne, a hol neki tetszik, – végezi a közriadal mellett. Egy
ilyen öreg úr veszedelmes versenytárs. Nem veszitek ti akkor észre, hogy
kopasz, hogy szakálla szürke, de még talán azt sem, hogy parókát hord és
a szakállát festi.
– Ugyan kérem, ne legyen oly gonosz! feddé őt haragosan az ifjú hölgy,
Hát nincs magában egy csepp fiúi kegyelet sem?
– Hát mondtam én, hogy a papa festi a szakállát? Nem mondtam én egy
szóval sem. Hisz te legjobban tudod, hogy nem festi. Csak hogy ma igen
jó színben van. Aztán ez a nimbus, a mi őt most körűlveszi! Azt hiszem,
hogy ebben az órában nincs nagyobb ember a hazában, mint a papa. Látod
kis mama, milyen kár volt bennünket odahagynod; mert ha még mindig kis
mama volnál, főispánné volnál és nagyemberné.
– Maga tökéletes nagy bolond!
(Tehát «kis mama!»)
– A főispánnéság ugyan holnap már visszakéretnék, mert a papa resignál;
de a «nagy ember» czím megmarad.
– De ugyan hogy tud maga ilyen ünnepélyes, komoly dologról ily frivol
hangon beszélni?
– Hát tudom én, mi ebben az ünnepélyes dolog? Minden ember itt hagyja a
hivatalát. A papa indítványozza, a többiek követik. Hogy a papa mi
nagylelkűséget követ el? azt én nem értem. Ő úr marad, mint eddig, s
jobban mulat, mint itt; hogy pedig a többi szegény legény minek köszön
le, minek hagyja oda a kenyerét, életpályáját, azt meg épenséggel nem
értem.
De már ezt egyike a legközelebbi önkénytelen hallgatóknak (lehet, hogy
épen te, szives olvasó) csakugyan nem hagyhatja szó nélkül, hogy fel ne
világosítsa a fiatal embert.
– Hát csak azért teszik, ifjú barátom, mert drágább nekik országuk
alkotmánya, mint a kenyerük, s a miért tizenkét év előtt annyi vér
folyt, a miért tizenkét év óta annyi sóhaj kelt: a nemzeti becsületet
nem akarják kenyérre kenve megenni.
A nyúlánk ifjú halavány arcza ettől sem lett pirosabb. Vállat vonva
felel:
– Hát tudom én, mi az az alkotmány? mi az a nemzeti becsület? Akkor én
még gyerek voltam, s azóta nem tanítottak engemet arra.
Szerencsére a további fecsegést félbeszakítja a teremből felhangzó
éljenriadás. A vezérszónok végezte beszédét.
A megújuló éljenriadal elcsendültével halkabb jelenet következett. A
megyebizottmány nevében az alispán olvasá fel az ünnepélyes óvástételt,
melyben a megyei közönség tiltakozik az erőszak és alkotmányszegés
ellen. Ez alatt oly csend volt még a karzatokon is, hogy a halk hangon
ejtett minden szót meg lehete hallani. Olyan volt e szavak mindegyike,
mint a koporsóra dobott hant, melylyel a temetkező halottját átadja az
engesztelhetlen sírnak, de tiltakozik az elmulás ellen s apellál a
feltámadásra.
Ez okirat felolvasását könnyebbült keblek zsibongása váltá fel. Mindenki
attól félt, hogy miként másutt, úgy itt is fegyveres erőszak fogja
meggátolni az ünnepélyes óvástételt. Szerencsésen végbement az, a
nélkül, hogy katonaság érkezett volna. Ebben a városban épen nem volt
laktanya.
Azután következett, hogy a főjegyző felolvassa a tisztikar tömeges
lemondását. Mind, az elsőtől az utolsóig leteszik hivatalaikat; sem egy
öreget a megszokás, sem egy fiatalt a vágy meg nem tartott helyén:
valamennyien aláirták az okmányt. Ha nincs alkotmány, nincs tisztviselő.
A karzaton a nők törűlték szemeiket.
Mégis szomorú dolog az a lemondás.
Eldobni egyszerre rangot, hatáskört, kenyeret.
A férfi megteszi azt, de a nő szeméből mégis utána hull a köny, mikor
rámondja: «jól teszed!»
És e napokban kilenczezer ilyen férfit fogadnak otthon ily könyező
arczok.
Egy ütközet volt az, melyből senki sem futott el; melyben hadvezér volt
minden közkatona.
A sápadt ifjú a karzaton annyit mondott erre sopánkodó szomszédnőjének:
– Én csak Világosit sajnálom, a pertárnokot.
– Hát az is leköszön?
– Le ám! Pedig húsz esztendő óta szolgál. Nem ért senki a peres
csomagokhoz annyira, mint ő; respectálta minden kormány.
– Mégis leköszön?
– Becsület dolga, azt mondják; – hazafiság dolga. Nem lehet neki
maradnia. Mennie kell a többivel együtt. Bánom is én! Ezt is csak azért
sajnálom, mert már most elmennek falura, valami jószágot bérelnek; pedig
én most kezdtem a táncziskolában megismerkedni a kis Ilonkával. Gyönyörű
szép gyermek. Képzelem, milyen falusi guvart lesz belőle kinn a mezőn.
– Ismerem, csinos kis leány. Tizennégy éves lehet.
– Mindegy. Már én mégis szerelmes vagyok bele, s nem bánnám, ha ezt az
egész tragoediát itt visszautasította volna a pesti drámabíráló
bizottmány.
«Szszszszszszszszszsz!»
Hangzik minden oldalról. Ki fecseg ily ünnepélyes pillanatban ott a
karzaton?
– De már megyek innen, mert még kidobnak! súg búcsúzólag az úrfi a
delnőnek. Adieu, kis mama! A processiónál találkozunk.
– Miféle processiónál?
– Hát hiszen hallgass oda. Épen most teszi Bélteky Feri az indítványt,
hogy az ünnepélyes gyűlést fejezzük be egy magasztos ténynyel; menjünk
en masse ki a temetőbe, szózatot énekelve, s ott az eltemetett honvédek
sírjára tűzzük ki azt a zászlót, mely eddig megyeházunk erkélyén
lobogott. Nézd, hogy ágaskodik és szorítja ki magából a hangot. Adieu!
Sietek, mert nekem kell vinni a zászlót! ez az exfőispán fiát illeti.
Apropos! Tisztelem a kedves férjedet. De ne szólj neki róla.
– Szeles bohó! mosolygott utána a delnő; s aztán mással mulatta magát.
A teremben egyhangulag elfogadtatott a fiatal szónok indítványa, s a
karzaton a hölgyek rögtön, mintegy összebeszélve, leszedték kebleikről,
hajfürteikről a virágcsokrokat s egy koszorút fontak belőlük azon zászló
számára, mely díszes helyét még díszesebbel felváltani indúlt.
Egy óranegyed múlva az utczán volt az egész gyülekezet, s megindúlt a
menet a temető felé, a szózat szent zsolozsmáját énekelve.
Elől az öregek. A vén, kipróbált hazafiak; aztán a fiatal nemzedék,
azután a hölgyek, kisasszonyok. Középen a zászlóvivő. A zászlót azonban
elfoglalta a főispánfi elől az indítványt tevő lelkes ifjú, s a hölgyek
koszorújával feldiszítve, ő maga emelte azt magasra. Ennélfogva
Elemérnek (ez volt neve az ifjú Harternek) be kellett érni azzal a
szereppel, hogy a szózat-éneklők közt a discantot fújja, míg a szép
asszonyságok a soprant énekelték.
Elemér ugyan erősen visszaélt a benne vetett bizalommal, mert az
ünnepélyes menet közepett, a kis mama oldalán lépdelve, a szózat
dallamos danájára világért sem Vörösmarty lelkesítő költeményének
szövegét énekelte, hanem mindenféle bolondnál bolondabb búcsújáró
éneket, a mik egyébiránt búcsújárók számára sem voltak alkalmasok, s ez
impertinentiájával folyvást nevetésre kényszeríté a hozzá legközelebb
járkáló hölgyek seregét, s számtalan, nem hízelgő czímezést kapott kis
mamájától, ki őt az egész úton nem szűnt meg szidni és fenyegetni, hogy
bizony hazakergeti.
Azonban az ünnepélyes menet rendét ekkor valami véletlen intermezzo
szakítá félbe, mely nem sokára a közfigyelmet magára vonta.
A mint a menet a főutczába, mely a temetőhöz vezetett, bekanyarodék,
ime, szemközt lát jönni a város végéről egy egész szakasz lovaskatonát.
Vértesek voltak. Sisakjaik ragyogtak a porfelleg közűl.
A trombitaszó áthangzott a szózat dallamán.
Bélteky Feri, a lelkes indítványozó ifjú, e pillanatban, a véletlen
szeszélye következtében oly szívgörcsöt kapott, mely, mint minden
ismerőse tudja, a délczeg ifjút gyakran elő szokta venni. Szegény, kár
érte!
– Bajtárs! fogd kérlek ezt a zászlót! – rebegé Elemérhez, s aztán kezét
keblére szorítva, kénytelennek érzé magát egy szegletkőre leülni.
Gonosz szívgörcs! Az is ilyen rosz pillanatban tud jönni.
A lovas katona-csapat az egész utczát széltében elfoglalva jött az
ünnepélyes menetre szemközt.
Ezek voltak azon katonák, kiknek megbizatás adatott, hogy a ma
megtartandott megyei gyűlést fegyveres erővel is szétoszlassák. Későn
érkeztek a szomszéd városból, mely ide nyolcz mértföld; hanem még mindig
elég jókor, hogy az ünnepély végét elrontsák.
A menet megállt; a férfiak összecsoportosúltak. Mi itt most a teendő?
Az utczát, a milyen széles, oly terjedelmében foglalja el egyfelől a
hazafias processió, másfelől a szemközt jövő lovas katonaság.
Van azonban az utcza baloldalán egy melléksikátor, valami közle, mely
szintén kivezet a temetőbe.
A hazafias sokaság az idősb Harter körűl csoportosúlt. Ő volt az
oraculum. Tőle leste mindenki a szót, mit kell tenni e válságos
pillanatban?
Harter Nándor, az apa, komoly, tapasztalt férfiú volt, ki ily kényes
helyzetben sem vesztette el soha lélekjelenlétét. Rögtön készen volt a
rögtönzött szónoklattal.
«Honfiak és honleányok! Ime, a nyers erőszak közegei szemközt jönnek
ránk azon az úton, melyen mi a honfihála és keserv adóját leróni
szándékozunk. Ha csupán férfiak volnának e helyen, azt mondanám,
helyünket megálljuk és senkinek ez úton ki nem térünk. Ámde a gyöngédnem
iránti tekintetből fölösleges kimélytelenség volna durva bántalmakat
idézni fel azon nem iránt, melynek épen védelemmel és ótalommal
tartozunk. Isten tanuja annak, hogy ügyünk igazságos; e nyugodt
öntudattal kebleinkben, orczapirulás nélkül választhatjuk utunkat, s a
nyers erőszak közegeit egy pillanatra sem méltatva, kitérünk előle, s
erre a másik úton át rendíthetlen nyugalommal folytatjuk menetünket a
kitűzött czél felé.»
Ez annyit tett magyarúl, hogy a díszmenet térjen ki a katonaság elől a
közbeeső sikátoron keresztűl.
Az ifjú Harter kezében volt a koszorúzott zászló.
– Hová, kérem? kiálta ő legelébb apja bölcs szavaira. Oda be a közlébe?
ezzel a zászlóval együtt?
Azzal hátrafordúlt a hölgyek felé, s magasra tartva a zászlót, elkiáltá
magát quadrille-előtánczos hangon és műkifejezéssel:
«Mesdames, en avant! Promenade!»
S mielőtt valaki megakadályozhatta volna, eléje robogott – az utána
tóduló menyecskék, delnők és kisasszonyok által kísérve – a vének és
ifjak seregének, s vitte őket neki bolond fővel egyenesen a szemközt
jövő katonaságnak. Csak úgy hüledezett bele minden ember; de ment vele.
A katonaság pedig hangos trombita-recsegéssel jött rájuk szemközt –
egész az említett sikátorig. Ott a mint a két menet összetalálkozott, a
lovasság kapitánya jelt adott vitézeinek, s azok egy rögtöni
kanyarulattal betértek a sikátorba az éneklő csapat elől, szabadon
hagyva előttük az utczát. A főtiszt még üdvözölte is egy kardhajlítással
az elől vitt zászlót. Kapott is érte egy harsogó éljent.
E merész vállalat egyszerre száz perczenttel emelte Elemér hitelét
férfiak és asszonyok előtt. Pedig tiszta hóbort volt tőle, tessék
elhinni.
Hanem már erre a napra nem maradhattak el a következményei.
Miután a fatális szivgörcs a kitünő ifjú szónokot, Bélteky Ferit,
elmaradásra kényszeríté, a fiatalság ráesett Elemérre, hogy a honvédek
sírjánál ő mondjon valami szónoklatot.
Hiába szabadkozott, hogy ő nem tud hozzá, neki semmi talentuma ahhoz;
nem hagytak neki békét. Kezében volt a zászló, oda tolták a magas halom
mellé, kényszeríték a zászlót letűzni a sírhalom fejfájához, felemelték
vállaikra, s menekülhetlen állapot volt, e helyzetben valamit mondani
kellett a cselekvény mellé.