Halljuk a nap hősének a fiát, Elemért.
Elemér tehát – mondott valamit.
– Ti derék honvédek. A kiket én nem ismertem soha. A kiknek volt
hazátok, a míg éltetek, s hogy meghaltatok, megint van hazátok, és így
különb emberek vagytok, mint mink. Eljöttünk hozzátok megmondani, hogy
még nincs itt a feltámadás napja. Alhattok békével. Addig is elhoztuk
nektek ezt a zászlót, mely nektek egy életbe került; nekünk pedig került
hét forint huszonöt krajczárba, nyelestől. S most nem tudjuk hova
tenni!»
No képzelhetni, hogy lehordták ez ostoba beszédért Elemér úrfit ifjak,
vének, utoljára még az asszonyok is legjobban a kis mama.
– Maga egy éretlen kópé! szidalmazá őt a delnő, midőn hazafelé kísérte
Elemér. Így kellett beszélni egy ily ünnepélyes alkalommal? Ilyen
ostobaságokat kellett mondania?
– Jól van, jól, no! Kezdj el már megint velem veszekedni, mint odahaza!
felelt neki vissza Elemér.
– Igen? szólt a hölgy szemrehányó tekintettel. Sokat veszekedett magával
a kis mama úgy-e, míg fia volt?
– Beszéddel nem; de ezzel a tekintettel! Úgy tudsz az emberre nézni,
mint az anakonda. Nem csoda, ha szegény papának a haja megőszült ettől a
tekintetedtől. – Pardon! Hisz én nem mondtam, hogy a papának a haja
szürke.
– Menjen, haragszom önre! ön előtt semmi sem szent.
Azzal a szép hölgy kocsijába engedte magát segíttetni Elemér által, s
nem hívta meg, hogy üljön mellé.
Olyan nagy volt a haragja!