A müárus elmosolyodott rajtam s azt kérdezte, hogy minek akarom ezt
megtudni?
– Mert nekem e hölgyet látnom kell, ha valahol e földön meglátható.
A műárus most még gúnyosabban mosolygott s azt felelte:
– Az nehezen fog menni, uram, először azért, mert ez a hölgy – egy
királyné… Másodszor azért, mert ez a hölgy egy olyan királyné, a kinek
nem csak hogy fiatal férje van, hanem a kinek azonfölül épen e perczben
egy király udvarol, égő bombákat és granátokat hajigálva lábaihoz, s a
ki e királyi ajándékokat visszahajigálja.
A műáruson volt ezután a sor az elbámulásra, midőn a helyett, hogy e
fölfedezésre szépen behuzzam a fejemet gallérom közé, s elbujjak a
kalapom alá és csendesen odább osonjak: minden ujabb szavaira azt
láthatta, hogy arczom hevűl, szemeim égni kezdenek a belső hőségtől. S
midőn megtudám, ki e hölgy, lelkesedve szorítám arczképét szivemhez:
«Igen, igen! egy királynét, egy hősnőt képzeltem benne mindig, s most
már esküszöm, hogy látni fogom őt, ha odáig el nem veszek.»
A műárus azt mondta, hogy nem bánja, akármit csinálok, csak az ötven
krajczárt fizessem meg a fényképért, mert annyi az ára. Ettől fogva el
kezdtem futni.
Futottam nem csak az utczán: a föld minden utazásképes alkalmatosságain,
hanem a légben, a holdban, a képzelet világában. Elfutottam hajdani
meggyőződéseimtől, bölcs rokonaimtól, vagyonom egy részétől, ép
eszemtől; elfutottam saját féllábamtól, és rövid ifjuságomtól.
Hiszen négy év előtt nem voltam én sem ősz, sem sánta, sem
reactionárius.
Legelőször is tehát elfutottam az olaszok iránti sympathiáimtól; – ha ők
Garibaldit imádják, én Croccot imádom; bemegyek az ostromlott várba, ha
vérben uszom is odaig keresztül, s harczolok e hölgyért, és elveszek
érte. De neki meg kell azt tudnia, hogy ő érte estem el.
Igazán mondom, olyan hihetetlen ez a történet, hogy ha valaki nekem
mesélné el, azt mondanám, hogy hiszékenységemet akarja kipróbálni; pedig
rajtam annyira megtörtént az, hogy ha akarnám, se tagadhatnék el belőle
semmit, mert fél fejem és fél lábam lépnének fel ellenem tanunak.
De hát kezdjük elől!
Itthon nem szóltam senkinek, hova megyek? Mindenünnen felszedtem a
pénzt, a hol hiteleztek; azt mondtam: nagyszerű jószágvásárlásba fogok.
Azzal szép csendesen elrobogtam Triesztbe, felültem a legelső olasz
gőzösre, mely Anconába volt lapátolandó s azzal olyan szerencsésen
jutottam el az olasz partokra, hogy a zivatar odacsapott bennünket egy
sziklához, s én az övembe rejtett váltóimon kívül semmit sem mentettem
meg a velem vitt tárgyakból.
No de legalább az a hasznom volt a hajótörésből, hogy nem kellett a
passusomat vizáltatnom, s a míg Rómába értem, nem rabolhattak ki.
Mikor Rómába értem, már akkor javában szervezkedtek a legitimista
szabad-csapatok, a mik az ostromolt Gaeta felszabadítására az Abruzzokba
betörendők voltak.
Ott találtam néhány párisi ismerősömet, az ottani jeunesse doréeból,
kiket szintén azon magasztos eszme vezetett ide, hogy egy megtámadott
királyi hölgy segítségére siessenek. Mindnyájan beedzettük karjainkba a
meztelen bőrre az ő nevének előbetüjét, a királyi koronával; az olaszok
nagyon értenek ehez. Apró tűszurásokból alakult betüt bedörzsölnek
valami piros festékkel, s az holtig ott marad.
Én elmondtam ismerős barátaim előtt szándékomat. Magam alakítok egy
szabadcsapatot, s azt személyesen fogom vezetni. Igen helyeselték.
Mingyárt eszközöltek ki számomra toborzási irodát, szereztek
impressariót, megismertettek fegyverszállítókkal, emberkufárokkal, s én
gyönyörrel számítgattam minden estén pénzem fogyatkozásáról, mily
mértékben növekedett csapatom? – Derék napbarnította ficzkók voltak;
regényes viseletekben: a hány, annyiféle alakú fövegben; ritkaság volt
náluk a csizma. Izmaikat igen kevés öltöny takarta, és az is ritka
összefüggésben állt saját magával. Nálunk parasztosan úgy mondanák, hogy
nagyon rongyosak voltak a ficzkók. De ki néz ilyesmire az igaz ügy
bajnokainál? Elővigyázatból mégis megnyirattam valamennyit.
Párisi bourbonista barátaim a saint-germaini negyedből, azt tanácsolák,
hogy legalább kétszázra engedjem felnőni szabad csapatomat, s miután
néhány hétig hadgyakorlatokat tartottam velök, akkor csatlakozzam a
kitünő vezér, Rossolino Pilo zászlója alá. Ezt azonban nem fogadhattam
meg, mert azt tapasztalám, hogy mikor én egy nap harminczat fogadok,
másnap húsz hiányzik belőle, a mit hajlandó vagyok azon
szórakozottságnak tulajdonítani, a minek valószinűleg a klima az oka
Olaszországban; annálfogva elhatározám magamban, hogy mihelyt hatvannégy
emberem lesz együtt, azokkal én rögtön megindulok a határ felé.
Ez a hatvannégyes szám nekem strategiai szám volt. A hadseregnek minden
része folytonosan négyfelé elosztható. Ebből én saját hadműveleti tervet
alkottam. A hadsereg minden ütközet után megkétszereződik, míg végre az
ellenségé fölé kerül.
Vettem mindegyiknek egy pompás karabint, két pisztolyt, egy vágó
szuronyt; a többi magától fog jönni. Hisz én magam is csak annyit
ismertem a hadi tudományból, a mennyit a sakktábla és a
Napoleon-patience után el lehet sajátítani. Elég is az!
Lőni, vívni a magam részéről még hazulról jól tudok; aztán mikor a
csatába megy az ember, fölteszi az ellenségről, hogy az mindezekhez nem
ért. Ez szüli az önbizalmat.
Csapatomnak még trombitása is volt, a ki igen jó fiú volt, csakhogy
külön adag rhum kellett neki, mert mindgyárt kiszáradt a torka.
Rómából este későn értünk a legközelebbi határszéli faluig, a hol
Rossolino Pilo főhadiszállását tartá. Siettem magamat és csapatomat
rögtön bemutatni a generalissimusnak.
A fővezér úr alacsony, zömök termetü ferfiú volt, s a mit nagyon
apprehendáltam tőle olasz létére, igen szőke. No de mindegy! Ki néz a
színre? csak a szív legyen jó.
Előadtam neki szándékomat, hogy én kis csapatommal az igaz ügyért
szándékozom utolsó csepp vérig hadakozni, azért nem kérek semmit oly
epedve, mint hogy ereszszen engemet és vitézeimet legelől a megkezdendő
harczba.
A generalissimus hangosan felkaczagott e kivánságomra.
– Ez a mossiö nagyon naiv! Jó is volna előre berohanni, s az orrunk elől
a zsákmány javát elkaparintani!
Én csak elbámultam e szóra.
Aztán egész felháborodással feleltem a generalissimusnak:
– Uram! Én nem jöttem ide rabolni, hanem az igaz ügyért küzdeni.
A vezér vállat vont, rám vigyorította két sor szép fehér fogát:
ráfoghatnám, hogy mosolygott, s azzal azt mondta, hogy jól van, akkor
hát maradjak a depotnál, s őrizzem a podgyászt, – őrizzek!
A vezér pedig egyenesen kimondá, hogy másként egész vállalatomat nem
autorizálja, ha csak nem kötelezem magamat, hogy a kész zsákmánynak egy
negyed részét s a foglyok váltságdíjának tiz százalékát, minthogy ez
nehezebben behajtható, neki fogom átszolgáltatni.
No ezt meg már épen nem értettem. «Hiszen uram: a hadi foglyokért csak
nem veszünk tán váltságdíjat? Ki fizetné azt ki?»
– Nem épen hadi foglyokról van szó! – magyarázá azután a vezér, – hanem
megesik, hogy egy-egy gazdag bérlő, egy előkelő úrfi, vagy úrnő, vagy
más afféle, kerül hadműveleteink által hatáskörünkbe; azoknak rokonaik
vannak, kik örömest megerőtetik magukat bizonyos összegek nélkülözésére,
miket az igaz ügy bajnokai jobb czélokra tudnak felhasználni – csak hogy
szeretteik személyét egy darabban kaphassák ismét vissza.
Ez a neme a hadviselésnek legkevésbé sem nyerte meg tetszésemet. Azt
feleltem rá: «Addio signor!» s kvártélymesteremmel, Trivulzioval neki
indultam csapatom számára szállást keresni, mert hogy Italia ege igen
költői ég, olyankor, mikor eső nem esik; most azonban épen nagyon esett.
Abban a faluban minden ház tömve, dugva volt már korábban jött
halandókkal, s az én egész szállásmesterségem nem terjedhetett tovább,
mint hogy kinn a gyepen kifeszítettem azt a ponyvát, a mit magammal
hoztam sátornak.
– Capitano! – monda oldalba döfve könyökkel Trivulzio, mikor kinn
voltunk a falu határán. – Én azt mondom, ne csináljunk mi itt sátort,
hanem gyújtsunk őrtüzeket, s míg azokról azt fogja hinni minden ember,
hogy mi itt pirítjuk a fogainkat: én az éj sötétében, az esőben, az
ismeretes szakadékokon keresztül bevezetem önt az igéret földére, s
aztán kezdjük a vállalatot a saját szakállunkra.
– De hogy tegyünk ilyen merész kezdeményezést a fővezér tudta és akarata
nélkül? Mit szólna ehez Rossolino Pilo?
Trivulzio elnevette magát:
– Hiszen nem Rossolino Pilo az, hanem Crocco, a fülmetsző. Most
eresztették ki a Bagnoból. Itt minden ember valami más nevezetes
embernek a nevét viseli. Azt gondolja ön, hogy engem otthon Trivulsionok
hínak? ön is jobban teszi, ha valami hires nevet elfog a maga számára
Önnek olyan jó angol képe van, capitano; jól tenné, ha Wisemannak
nevezné el magát; az a név ezen a tájon igen jó hangzással bir.
– Nekem nincs szükségem álnévre. Viseljenek álarczot azok, a kik félnek
egykor tetteikért számot adni. Én csak olyan hőstettekre készülök, a
mikkel dicsekedni szokás.
– Mi mindnyájan, a kik önnel vagyunk, capitano, – biztosíta az olasz. –
Minket csak a szent ügy lelkesit. Óh madonna! Itt viselem keblemen a
képét, s minden este, minden reggel megcsókolom. Hát ön nem visel-e
madonna képet a mellén? Még egyszer sem láttam, hogy azt ajkához
érintette volna. Pedig az áldást hoz, signore capitano: az megóv a
golyóktól, az árulástól, a kémektől, és a rothasztó láztól.
Félbe kellett szakítanom a fecsegőt; olyan tárgyról beszélt, a mi már is
elvette eszemet.
– Tehát te nem hiszed, hogy bennünket ezen csapatvezér parancsa kötelez?
– Egyiké sem signore capitano. Óh legyen ön arra készen, hogy találkozni
fog ön még nagyobb nevű emberekkel is. Ne csodálkozzék rajta, ha egyszer
magával Ferencz királylyal is össze fog találkozni: mert akadnak
szemtelenek, a kik az ő nevét is felveszik; de én majd ráismerek az én
emberemre. Sőt megeshetik az is, hogy egyszer valami kalandornő tévutra
vezeti önt, magával a hős királyné nevével. Óh capitano: őrizkedjék ön a
szép asszonyoktól.
Majd kiszalasztottam a számon azt a szót, hogy: óh arra meg már én fogok
ráismerni! Hisz egész lelkem tele van az ő képével.
Én tehát egészen megnyugodtam abban a szerencsés véletlenben, hogy íme,
a jó sors kezemre adott egy becsületes, lelkesült hadfit, ki helyettem
is bír elég ravaszsággal a mindenféle jellegü sok hamis ember eszén
túljárni, s rábiztam, hogy kalauzolja tehát csapatomat, a merre
legsikeresebben czélhoz érni remél. Még azon éjjel neki vágtunk a
hegyeknek.
Három nap és három éjjel vezetett bennünket Trivulzio, mesés
járhatlanságu hegyszakadékokon, regényes bozótokon, hídtalan hegyi
patakokon keresztül, mely idő alatt zöld borsónál és nyers káposztánál
egyebet nem ettünk, s melynek végén egész csapatom velem együtt épen
olyan rongyos volt, mint mielőtt új ruhába felöltöztettem valamennyit.
Ellenségre az igaz, hogy ez idő alatt nem találtunk: miután nem is volt
valószínü, hogy az ellenségnek valami különös bolond kedve támadjon
ugyanazon az úton velünk szemközt sétautat kezdeményezni.
Hanem azért a hadviselés legelső próbatételén mégis szerencsésen által
estem.
Nehéz e legelső próbatettet úgy praecise körülirni, hogy azt megértsék,
és még se értsék. Pedig a hadjáratok legnagyobb hősei mind tudnak arról
eleget beszélni.
Van egy titkos borzalom mindenkiben, a ki még táborozásban nem volt, s
először indul neki az ismeretlennek.
Ki ez az ismeretlen?
Talán a repkedő golyó? Az igaz, hogy ezzel is kell egy kis idő, míg
megbarátkozunk. Az első füttyentés olyan rémületes, úgy zeng, zizeg,
nincs az a kisértetes accord, mely azt ki tudná fejezni. És mikor az
ember a legelsőt megkapja, mikor hallja pattanni a saját bőrét: még a
fájdalmat nem érzi, csak a megdöbbenést. A golyó felszentelte! olyan,
mintha az ember az egyik életből a másikba lépne át teljes öntudattal.
Az egy nagy, egy ünnepélyes pillanat: hasonló az oltárelőtti esküvőhöz.
De már a második golyónál nincsen az, s mikor az ütközet hevében egész
darázsraja a golyóknak döngi a halálos disharmoniát, semmi hatása sincs
ránk többé.
De a legelső próba, a mit a hadfi kiáll, nem a golyó, nem a seb, hanem
egy bizonyos állapot, melyen keresztül kell mennie, és melyet ki nem
kerülhet: ha pánczélinget viselne is, és ha sarkig a Lethe vizébe
mártatott volna is, hogy bőrét ne fogja fegyver, – nincs számára
menekülés. Benne van ez állapotban a legelső közös bivouac után, melyet
hiveivel egy közös szalmán heverve eltöltött. A legelső csípés az az
embernek a nyakán.
Egy megnevezhetetlen, egy leirhatatlan szörnyeteg, melynek nálunk, a
magas társaságokban még a nevét sem ismeri senki. Egy borzadalmas
megalázója az emberi nemnek, egy mikroscopikus fenevad, kinek puszta
egyoldalu barátsága is, bár nem viszonoztatik, még is szégyenítő; és a
ki ellen nem véd se vitézség, se vasjellem, se hadvezéri óvakodás: hogy
egy bajtársi csókkal fel ne avassa a többiek egyenrangu kollégájává.
Ez az első próbája a hadjáratnak, a min a hadfinak keresztül szokás
esni. Később aztán a helyzet attributumának veszi az ember, s egészen
normalis viszonyba jön vele; s akkor harcz és bivouac-edzettnek
nevezheti magát, s a dologban még bizonyos szabályszerü összeköttetést
talál a tiszt és közlegénység között; de én soha sem békültem ki az
átkozott helyzettel, s a hozott áldozatok legnagyobbikának nevezem azt
most is, mint neveztem akkor, midőn a gyehennai szalmán heverve
bajtársaim mellett, az imádott képet invocáltam: «Oh madonna! lebegj
előttem, hogy ne érezzek semmi földi érzést!»
N’en parlons plus! – A kipróbáltatás nálam e nemben tökéletes volt.
Harmadnap estére értük utunkban a legelső falut.
Ott beszállásoltunk a pap házába. A népség mind elszaladt előlünk az
erdőbe, a pap is; olyan nagy volt a rokonszenv irántunk. Hanem annyi
kecske mégis maradt otthon, a mennyi csapatomnak vacsorára elég
leendett.
Mig azt főzték, én kiterítettem a kőasztalra térképemet, s elkezdtem
belőle tájékozni magamat, hogy hol járhattunk eddig, és hol vagyunk
most?
Hát majd a gerendáig ugrottam dühömben.
– Corpo di diavolo! Te Trivulzio! cane maledetto! Hiszen három nap,
három éjjel azért járattad velünk a bolondját, hogy ma este négy egész
migliával távolabb vagyunk Gaetától, mint a honnan kiindultunk ezelőtt
négy nappal.
Még nevetett rajtam.
– Hiszen, capitano, ezt nevezik diversiónak, a mi az ellenséget szintén
megfelelő diversióra kényszerítendi.
– De én nem jöttem ide az ellenséggel menuettet járni. Én egyenesen
rajta akarok törni. Én harczolni jöttem ide, nem a hegymászásban a
térdemen lyukakat koptatni, s zöld borsót enni nyersen. Fogj hozzá, hogy
czél felé vigy bennünket, vagy elcsaplak pokolba; megköszönheted, ha meg
nem lőlek, mint a kutyát, aztán vezetem magam a csapatomat torony
irányában, a hol országutat látok a mappán.
Ez elég világosan és érthetően vala mondva signor Trivulzionak, a ki
azután nem is tett semmi ellenvetést, hanem engedelmesen megadta magát s
igéretet tőn, hogy akár holnap mindgyárt belevisz az ellenség kellő
közepébe.
Szavát tartotta.
Másnap hajnalban fényes napvilág mellett rukkoltunk ki a járt útra, s a
hogy iránytűm tanusítá, ezuttal a tengerpart felé vett irányban.
Első napi hadjáratunk sikere meglepő volt.
A hány falun és majorházon keresztül vonultunk, mindenütt az olasz
tricolor lobogott már; a népség teljes lázadásban a legitim dynastia
ellen. E gonosz lázadást puszta megjelenésünk legyőzte mindennütt. A
lobogókat rögtön felcseréltettem a Bourbon zászlókkal, a birákat és
véneket felesküdtettem a dynastia iránti hűségre, s a fegyverfogható
ifjuságból kiválogattam a javát, mely velünk harczolni igérkezett.
Minden ponton «jöttem, láttam, győztem!» Fel nem tartóztathatta
diadalutamat senki.
Másnap déltájon, a mint egy hegyi patak völgyén felfelé vonultam,
mintegy százra felszaporodott csapatommal, egyszerre egy malom fogta el
utunkat.
A malom úgy volt építve a hegyvágányon keresztül, hogy mind a patakot,
mind az utat befedte; a patak a kerekei között, az út a kapui alatt vitt
keresztül.
A malom kapui pedig be voltak zárva.
És a malom ablakából nagy kihívóan lengett alá egész a földig egy hosszú
három színű zászló.
– Capitano! – mondá ekkor az én Trivulziom. – Mi itt most csunya
zsákutczába jutottunk. Ez a Rampognoso-malom. Úgy számítottam rá, mint
bizonyos szállásra a hol megpihenhetünk. Az öreg molnár legjobb hívünk
volt, s most ime, ő is a forradalmi zászlóval fogad bennünket.
Alkalmasint a fiatal asszony az oka, a kit a fia hozott a házhoz a
Romagnából. Ezek az asszonyszemélyek mind exaltadók és italianissimák.
Innen most vagy vissza kell fordulnunk, vagy ostromot kell a malom ellen
intéznünk.
– Szamárság! – feleltem én Trivulzionak. – Egy malom! Ezzel elbánunk. A
molnár kitüzte a tricolort, mert bizonyosan valami ujságban azt olvasta,
hogy most ez a divat; egyszerűen megüzenjük neki, hogy vegye le azt a
háromszínüt, aztán nyissa ki a kaput s akkor majd eszére tér. Eredj oda
és szólítsd fel.
Trivulzionak több esze volt, mint hogy szót fogadjon; a helyett
felkeresett a csapatban egy fiatal sihedert, azt küldte a malomhoz,
azzal az üzenettel, hogy Fra Trivulzio tiszteli a Rampognoso gazdáját,
nem engedné-e meg néki, hogy egy zsák tengerit bevigyen a malomba
őrletni?
Mi a sziklautban meghuzódva vártuk a küldetés eredményét.
A malom tömör épülete mintegy ötszáz lépésnyire lehetett előttünk. A
discursust küldöttünk és a Rampognoso lakói között nem lehetett
hallanunk a malomzuhatag robajától, hanem azt jól láthattam, a mint
egyszer a malombástya egyik ablakán át egy fehér kéz és egy fehér kar
kinyúlt, s parlamentairünket egy fazék forró vízzel nyakon öntötte.
Az ordítva jött vissza, a válasz fejében az égés hólyagait mutatva
felgyürt karján és mezetlen vállain.
– Eh bien! – mondék, hadvezéri nyugalommal. – Ha a molnár nem nyitja ki
kapuját, majd kinyitjuk magunk.
S azzal, hogy hadvezéri nyugalmamat bebizonyítsam, kivontam kardomat;
jelt adtam a trombitásnak, hogy fujjon indulót, s magam merészen
csapatom élére állva, neki indultam az ellenséges malomnak.
Midőn körülbelül ötven lépésnyire jutottunk a kapuhoz, a malom ablakából
két lövést tettek ránk, azok közül egyik talált. Ugyanaz a fiatal
ficzkó, kit az imént leforáztak, kapta meg azt is. A golyó a czombjába
furódott s arra ő összeroskadt.
Az én csapatom e két lövésre úgy elfutott mellőlem, hogy nem maradt ott
egyéb, mint a megbénított sebesült. Azt is nekem kellett hátamra vennem,
hogy utánok vigyem. Meg sem álltak addig a kirugó szikláig, a mely a
malomból jöhető lövések ellen fedte valamennyit. A malomból, azonban nem
lőttek ránk többet.
– No ti ugyan szép vitézek vagytok! – magasztalám őket. – Most már bánom
nagyon, hogy Trivulzio szavát nem fogadtam meg mingyárt eleve, s vissza
nem tértem a malomtól a szélesebb útra.
– Most pedig már nem térünk vissza többé! – mondá Trivulzio sötéten.
– Nem bizony, capitano! – bizonyozott, puskája agyával döngetve a
földet, egy szemig szakáll banditaképü ficzkó. – Most már vér folyott, s
a vér vért kiván.
– De hát mi lesz, ha itt maradunk?
– Bevárjuk az éjt, s akkor majd meglátja ön, hogy mi lesz?
Azzal a férfiak mindegyike odament a vérében fetrengő sebesülthöz s
mutató-ujját belemártva annak kifolyt vérébe, egy-egy pontot csinált
magán, a homlokán, a két vállán és a mellén, a hogy keresztet szoktunk
magunkra vetni.
Nyolcz férfi pedig különvált közülök s az erdőben szótlanúl eltünt.
A többi ottmaradt velem késő éjig, néma duzzogásban töltve az időt.
Éjfél előtt egy órával a bérczi út magaslatán három tüzet láttunk
fellobogni.
– Ezek ők! – súgá fülembe Trivulzio.
S azután néhány perczre mintha hosszufarkú égő meteorok szállnának onnan
a magasból alá. Azok gyantás kanóczok voltak, miket eltávozott embereim
a bérczfalról hajigáltak a malom felé.
Trivulzio megmagyarázta, hogyan?
Egy szívós fiatal fát lehajtanak egész a földig s czövekhez kötik; akkor
sudarához hozzákötnek egy kéve czipruságat, a kéve közepébe kő van
kötve, mely súlyt adjon neki; akkor azt meggyújtják. A mint a láng a
czövek kötelékét elégeti, a lekötött csemete felszabadúl, s felcsapó
sudarával messzire ellövi az égő czipruskévét! Ezek hullanak onnan a
magasból alá az ostromolt malom felé.
A látvány gyönyörködtetett és izgalmat adott; sajátságos új neme az
ostromnak. Vagy tán azért új, mert nagyon is régi. Még az etruriai
hadviselésből való.
Az égő röpkék sürűen hullottak a malom felé s szerteszórták magok körül
sziporkáikat, a hol leestek. Néhol már meggyuladt tőlük a bozót s éles
fényt vetett a malom oldalfalaira.
Egyszer egy jól irányzott löveg épen a malom tetejét érte. Pillanat
múlva lángban állt a tető.
Ekkor harczosaim, mintegy jelszóra, hirtelen kirohantak rejtekeikből s
elkezdtek a malom ablakaira tüzelni.
Azokból nem lőttek ránk többé vissza. Az ostrom könnyű munka volt. A
malomlakók el voltak foglalva az oltással, s mi sértetlenül hatoltunk
ezuttal egész a kapuig.
Egy előre levágott nagy fatörzs, melyet tiz férfi emelt, szolgált
kaputörő kosúl, s bedöntötte a deszkatorlaszt.
Embereim vad ordítással rohantak az udvarra.
A harcz mámora magamat is megrészegíte. Minő harcz volt ez, melyben
résztvettem! Éjszaka, tűzfénynél, idegen hangok, idegen szenvedélyek
ádáz ordítása közben. Magam is el voltam kábulva. Első voltam azok
között, kik a bezúzott kapun átrohantak a malom udvarára. A malom
folyosójáról újabb lövések fogadtak bennünket. A bennszorultak
kétségbeesetten védték magukat. Hanem a védelem rövid ideig tartott. Egy
pár elszánt ficzkó felmászott a folyosóra s onnan kezdett a védőkre
tüzelni. Egyszer aztán a malom égő teteje bezuhant s a malomba szorított
védőket odatemette. Kik voltak, hányan voltak? soha sem tudtam meg. A
tűz és füst egyszerre elnémítá halálkiáltásukat. A malom belseje ekkor
egyszerre rémesen kivilágosodott; a láng minden ablakon kicsapott. E
rémvilágítás mellett egy fehér női alak kúszott fel a tűzfal meredek
oldalain a malom belsejéből. Csak félkézzel segíthetett magán, mert
másik kezével egy kis csecsemőt szorított kebléhez. Gyönyörű fiatal nő
volt; szétszórt fekete haja ziláltan repkedett fehér vállai körül; a
mint a tűzfal tetejére felért, ott meglapúlt s szilaj tekintettel nézett
le felénk és az alant fellobogó tűztengerre.
– Ez asszonyon segíteni kell – kiálték Trivulzionak – minden áron!
– Jól van, segítek! – mondá és utána kúszott fel a tűzfalon, s mikor
elérte az asszonyt, akkor megragadta karjánál fogva s letaszította az
alant ropogó tűzbe.
De a nő nem esett le a tűzbe, hanem fennakadt egy kiálló vashorogban
öltönyénél fogva.
És én ott láttam őt csüggni és kezével gyermekét takargatni, míg a
lángok el nem érték, és le nem zuhant a zsarátnakba, és kellett hallanom
vérfagyasztó kínordítását, mit egy csecsemő sírása kisért.
A mit a haldokló e perczben érzett: e borzalmat érzem én azóta folyvást,
és érezni fogom holtig.
Másnap, midőn egy forrás kőmedenczéjében megmostam arczomat a tegnapi
koromtól, elijedtem magamtól; hajam félfele és félszakállam teli volt
ősz szálakkal. A tegnapi éj borzalma egyszerre megőszített.
Folyvást a kínlódó női alak rémarcza lebegett előttem.
Elővontam keblemből az arczképet, mely engem idáig hozott: ez adjon
lelkemnek vigaszt, hisz ez a borzalom is az ő megmentésére történt.
Hasztalan! Ama vergődő halálarcz szemeim és az arczkép közé tolakodott,
s csak azt láttam ébren és aludva. Oh Madonna, vedd el rólam ez
emlékezetet!
Ha én is olyan könnyen tudnék feledni, mint ezek a czimborák, kik a
legelső madonnakép előtt azon véresen összetett kezekkel leimádkozzák
bűneiket, s aztán minden jól van – oda bent.
Szemrehányást tettem Trivulzionak oktalan kegyetlenségéért.
– Óh capitano. Ebbe ne szóljon ön bele. Ezt mi jobban értjük. Nálunk az
asszonynép csak olyan ellenség, mint a férfi. Ha ön a háta mögött az
asszonyoknak kegyelmet oszt: azt fogja észrevenni, hogy egyszer csak két
tűz közé szorúlt. Rémhírnek kell előttünk járni. Ha felőlünk az a hír
terjed, hogy kegyelmes, irgalmas ficzkók vagyunk, mindenütt ránk fognak
törni; de ha megtudják, hogy nem kimélünk senkit, észreveszik, hogy nem
lehet velünk tréfálni.
Tizennégy nap alatt aztán felégettünk vagy húsz majorságot és mezei úri
lakot; nem számítva a könnyü szerrel megsarczolt falvakat, mik fizettek,
csak menjünk odább.
Az utolsó faluban, a hol tizennegyedik napon véletlenül megjelentünk, a
templomajtóra két kiáltványt találtam egymás mellé kiragasztva.
Mindkettőn saját nevemet pillantám meg nagy betükkel a szöveg között.
Az egyik kiáltvány a piemonti dandárnoké volt, melyben engem «briganti
vezér» czímmel tisztel meg s elrendeli, hogy a hol meg foghatnak, ott
felakaszszanak; a másik pedig Crocco kiáltványa volt, melyben
engedetlenségem miatt proscribál, s mint a fővezér terveit összezavaró
lázadót, a hol megkaphat, főbelövetni igér. Mind a két kiáltványt
eltettem emlékeim közé.
E szerint akár előre megyek, akár hátra megyek, egy a fizetés.
Előre fogok menni.
Már ekkor annyira közel voltunk Gaétához, hogy az ostromzároló
piemontiak tábortüzeit láthattuk a hegyekről, s a távolban kéklettek
előttünk Gaéta ormai, a tengertől félig körítve.
Vakmerő csapatom már akkor néhány száz főre szaporodott. Hogy hányan
voltunk, azt soha sem számlálhattam meg; mert egy rész mindig portyázni
járt.
Az utolsó napon összehívtam őket s jól lelkükre beszéltem. A kinek
bátorsága van velem jönni, jőjjön. Most itt állunk a végczélnál. Éjjel
megkísértjük keresztül törni az ellenség ostromzárlatán s hírt viszünk
az ostromlottaknak, hogy a felmentő sereg közeledik. Hogy czélt
érhessünk, szükséges lesz a várőrséget tudósítani, hogy egyidejüleg
történendő kirohanással nekünk kezöket nyújtsák. Ki vállalkozik a várba
az ellenségen át beszökni?
Trivulzio azt mondá, hogy megteszi ő. Felöltözött abruzzi parasztnak,
megrakott egy öszvért élelmi szerrel, s azt lehajtotta a piemonti tábor
felé. A jeladás leendett egy fehér röppentyü, éjféltájon, a gaétai
felénk néző várfokról.
Tehát itt vagyok már az ő közelében, csak egy rövid élethalálharcz van
még közöttünk, hogy előtte letérdepelhessek és azt mondhassam:
«Asszonyom, én elhagytam hazát, hitet, boldogságot, hogy éretted
meghalhassak!»
Alig vártam azt az éjfélt, azt a jeladást.
A röppentyü csakugyan fölszállt a várfokról: tehát Trivulzio
szerencsésen megérkezett.
Én erre egész nap rejtve tartott csapatomat gyors menettel indítám meg
az ellenséges ostromzárlat felé. Őrült merészség volt az, de csaknem
sikerült. A meglepett ellenség nem ismerte fel a sötétben számunkat, s
szinte utat nyitott; rendetlen puskázás közben folyvást előre
nyomultunk, csak öt percz kelle még, hogy a szemközt jövő nápolyi
csapatnak kezünket nyujthassuk; – ekkor egy szerencsétlen golyó
czombomat fúrja át; én összeroskadok, s az én harczosaim, a mint elesni
látnak, egyszerre megoldják a kereket s otthagynak a földön, a
piemontiak körme között. Én persze, semerre se futhattam.
Két percz múlva ott függtem egy fán. A procedurát nem irom le. Azt
mondják, kellemetes érzés. Én nem találtam annak.
Mikor ismét felnyitottam szemeimet, egy vastag boltozatú szobában
találtam magamat az ágyon fekve. A szobát két ölnyi vastag falon át
világította egy sokszorosan elrácsolt kicsiny ablak. Mellettem hosszú
sor ágyon szintén feküdt még sok ember, a kiket én nem ismertem. Hanem
az ágyam fejénél guggoló alakban ráismertem Trivulziora.
– Hol vagyok? – kérdezém bágyadtan.
– Gaetában, signore!
E névre valami delejes sugár járta keresztül egyszerre minden eremet.
– Igen bizony! Mi jobban verekedtünk, mint az ön mihaszna ficzkói, s
épen jókor érkeztünk, hogy önt leemeljük a fáról. Ön átkozott rosz
helyzetben volt. De ne hányjavesse magát az ágyon, signore, mert
kötelékei felszakadnak.
Csak akkor vettem észre, hogy egy lábam már nincs.
– Hová lett a ballábam?
– Ne busúljon, signore! az orvosnak megmondtam, hogy ön gazdag nobili
Ázsiából vagy Valachiából, vagy nem tudom honnan, a ki magával fogja
emlékül vinni a lábát; a dottore eltette spiritusba.
Tehát még ez is kellett nekem.
De legalább czélnál voltam. Itt voltam az ő közelében. Meglehet, hogy ő
most épen fejem fölött jár, s e tudat mily boldogító.
Egy félénk kérdést intéztem Trivulziohoz.
– Mit tudsz a királynéról?
– Oh signore, az egy hősnő. Már kétszer volt itt ön felől tudakozódni.
– És én aludtam!
– Pedig mélyen. Most egy órája hagyták abba a bombázást, bizony jó álma
lehetett önnek, hogy fel nem ébredt rá. Azóta már hoztak új
sebesülteket, s így bizonyos, hogy a királyné ismét le fog jönni. Ő
felsége mindennap személyesen szokta megkérdezni a súlyosabb
sebesültektől, hogy vannak? Mondhatom, hogy önnek az esete különösen
érdekelte ő felségét; hozzám is nyájasan szólt, midőn megtudta, hogy önt
ápolom.
Keblembe nyúltam. Az arczkép ott volt. Azt nem vették el tőlem, mikor
felkötöttek. Előérzetem sugallta, hogy egyszerű csontszelenczébe
foglaltassam azt, mely senki birvágyát nem ingerli.
Tehát vágyaim czélpontjánál voltam elvégre. Fél lábbal s félig megőszült
fejjel, az igaz; de mégis czélnál voltam. Ideálom egy királyné, és a
királyné gyöngéd fehér keze már kétszer érinté forró homlokomat. Nem
sokára színről-színre fogom őt látni. – Nem gazdag kárpótlás-e ez
küzdelmeimért?
Délután a tábori feltserek nagy tevékenységgel forgolódtak körülöttünk;
minden betegnek a vánkosát a tisztábbik felével fordították kifelé, s a
kik nagyon jajgattak, azoknak dupla portió opiumot adtak be, hogy
sorsukkal meg legyenek elégedve. Az volt a szó, hogy a királyné meg
fogja a sebesülteket látogatni.
Én semmi mákonyt sem kivántam. Seblázam daczára egészen öntudatomnál
birtam magamat tartani, s Trivulziot megbiztam, hogy ha el találnék
aludni, míg a királyné lejön, okvetlenül ébreszszen fel.
Az az elalvás pedig nagyon könnyen állott nálam. A sok vérvesztés és a
chloroform utóhatása folytonos aluszékonyságra hangolta idegeimet, mik
aztán a felébredéskor annál izgatottabbak voltak. Szüntelen álomban
éltem, ébren úgy, mint alva, s mindig a fényes álomkép lebegett előttem,
melynek mását keblemen viseltem.
Az álom és ébrenlét visiói között alig tudok most különböztetést tenni;
de úgy hiszem, hogy az mégis megtörtént dolog, a midőn a kazamáta nehéz
ajtaja felnyílt, s rajta, mint egy dicsfénytől elárasztott mennyei alak,
lépett lépcsőnként alá egy királynői tünemény. Egy nő, angyalok
arczával, cherubok termetével. E dicsfénytől körülsugárzott alak
odalebegett ágyamhoz, s én ismét éreztem fájdalomcsillapító kezének
érintését homlokomon; és aztán megragadtam e kezet forró kezeimmel, és
égő ajkaimhoz vontam azt, és a túlvilág extasisát éreztem ez alatt.
Az apocalypsis fényalakja megpillantá a keblemen szétnyilt
csontszelenczét, s egy vékony kis irónnal odajegyzé az arczkép alá saját
nevét. Aztán eltünt előlem ismét; s én visszaroskadtam a túlvilági
gyönyör, s az árnyékvilági fájdalom kábulatába.
Álmodtam-e azt, vagy ébren láttam? nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a
keblemben viselt arczkép alatt ott van a királyné aláirása.
Egy hét múlva Gaéta kapitulált.
Én az olaszok kezébe jutottam.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy felgyógyúljak. Akkor útnak eresztettek.
Szabad volt akárhová mennem, csak Rómába nem, a hol a királyné lakott.
Tehát hazajöttem.
És most itthon vagyok.
Megnyertem imádott ideálomnak – egy kézcsókját.
És kaptam érette egy falábat.
És valahányszor a tükörbe tekintek, és a fehér csimbókokat meglátom
hajam, szakállam között, eszembe jutnak a malomba égett nő és csecsemő
alakjai; és a felégetett majorházak, a miknek tulajdonosai nekem nem
vétettek semmit.
És valahányszor nyakkendőmet felkötöm, egy vékony vörös vonal a nyakamon
eszembe juttatja, hogy már én egyszer a másvilágon is voltam.
És mindezt azért, hogy egy királynénak, ki nekem eszményképem, egy
kézcsókjára szert tehessek.
«No ez bizony még az elsőnél is nagyobb bolond volt!» szólt a
pályabirálók egyike.
«Legalább elismerő oklevélre érdemes!» szólt a második.
«Menjünk sorba!» szólt a harmadik biráló; «most az én bolondom
következik, a ki az előrebocsátott mindkettőnél nagyobb.»
«Halljuk érdemeit.»
«Az én bolondom egy nőbe szerelmes, ki nem az övé, s a kiért minden
vagyonát elpazarolja.»
«Mindennapi történet.»
«De az a nő nem rég még saját neje volt; akkor gyülölte, ki nem
állhatta, fűt-fát megmozgatott érte, hogy tőle elválhasson; s mikor
végre elválasztották, mikor a nő ismét férjhez ment máshoz, akkor
eszeveszetten belebolondult és kétségbeesett miatta.»
A klubb elnöke azon észrevételt tevé, hogy ez ugyan objective elég
bolond constellátió; de mégis minden attól függ, hogy subjective miképen
használtatik fel az illető egyéniségtől.
«Jól van! szólt az advocatus diaboli, – adjatok ötévi határidőt, s az én
bolondom, ki még most gazdag, becsületes, hírneves, nagy hazafi, ez idő
alatt el fogja pusztítani nagy vagyonát, becsületét, jó hirét, hazafiúi
erényeit – egy asszony miatt, ki az övé volt, s kit akkor ő gyülölt; ki
most a másé, s kit most szeret; és a ki őt soha sem fogja szeretni.»
«Megadatik az öt év.»
És most ez, idáig, a képnek a kerete volt, – az arabeszkeket láttuk.
Most következik a kép, itt kezdődik a regény; a szerelem bolondjainak a
regénye. Egyszerű, mindennapi történet, a minőt eleget szőtt keresztűl a
sors életutainkon; egyik-másik szemlélő játszott és szerepelt benne –
anélkül, hogy tudta volna.