Abban az időben, mikor az Esterházy volt a világ legszebb fogadója,
nemcsak Füreden, de egész Magyarországon és a csizmahúzónak, valamint a
vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton
úrnak, a feketekabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró
platán-leveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi
sörök, borok, pörköltek és czigányok szagának – különös legendája volt
Magyarországon, a melyről havas télben nők álmodtak az alföldi
uriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve
Kassán vagy Újhelyben, az elmult gyönyörű nyárról, egy éjjeli zenéről,
egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a
tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és
öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, huzatott meg az ebéd
kezdetét jelző harang a fogadó tornáczán és a hold is bizonyára a
nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.
A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon!
Adomákban, a melyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a
kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol és a
nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban,
mintha sohase látta volna ez embernyi nagyságú embert, a melyet
élettársának vállalt és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan,
szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna), vagy csöndes
falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a
szél alig hallhatólag dorombol a kémény körül és nagyanyánk letette a
regényt, a melyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a
barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire és a lánczaikról elbocsátott
ebek téli kedvvel és türelemmel nyujtózkodtak az udvaron, a kulcsárné
sombefőttel kedveskedett a vacsorához és nagyanyám a leereszkedett esti
csöndességben megint róka-ugatást hallott a nádas felől, mint tél elején
mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebóráról, a
mely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt.
A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán,
álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette
reggel és napközben elvitte azokra a helyekre, a hol Polkányi úrnak
megjelenni kötelessége volt: a czukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent
István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra és a füredi szívbajosok
érverését kitünően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott
Füredről, késő őszszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a
pókfonál, mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a
Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka
hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren, vagy
a tóparton és a mutatólapra, a mely égi jelekkel volt felszerelve (a
skorpió aranyból volt), reápillantott:
– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta és elhallgatva körülnézett a
platánok alatt, a melyeknek levelei őszi költemények búbánatos
hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat
és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó
partjait.
Fruzsinka messze utazott. A bécsi tánczosnő, a ki azon régi és
felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld- és hervadt-vörös színü
bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé
sohasem jön Magyarországba. A bécsi szinházban új tánczmutatványok
várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó szinpadán, talán
Bolognába is elutazik, a hol egy temető van és egy sírdomb, a melyen
egykor üldögélt. A füredi táblabirák után ismét elkövetkezik a
nagyvilág, Páris, talán London, nagy Európa, a hol a szinházakban este
felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Homburg, a hol arany peng a zöld
asztalokon és a nyerők ékszert és virágot vesznek a tánczosnő
tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak
kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, a mely
manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a
szerenádokat és éji dalokat, a melyeket boldogtalan gavallérok rendeztek
ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad,
érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen
Bécsben fog tánczolni a téli kertben. S egy napon az órára pillantva,
így szólott Polkányi bácsi az Esterházy tornáczán:
– Most ért Pestre Fruzsinka és az Aranysasban megszállott.
Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága
kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve
füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az
égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó végnélküli felhők és
dohos, régi családi lim-lommal megrakott szobák képe jelent meg a
gavallérok képzeletében, a kik nyáron és őszszel a bécsi tánczosnő
társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról,
vagy Páris esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt
a svájczi reggel a rózsaszínű havasok között, a hol az erdőkben a piros
gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér
estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló
szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető
országúton, a mely helyet a britek virágos kertjének szokás nevezni;
Barbulyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban,
lefekvéskor, vagy ábrándos délután a bécsi tánczosnő hattyúprémes
szinházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Micskei nyirségi
pajkos és egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy
vendégfogadóban, a míg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a
padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek
nyomai vannak a falon, messze alkonyodik és a nyerges ló hosszan nyerít
a csöndességben, – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején
kis utazókalapka és a német városkába utaznak, a melynek
czukrászboltjáról Turgenjev regényt írt és a regényt együtt olvasta a
tánczosnő Micskei Mihálylyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyirben, a
hová nemsokára menni kell, – hisz a nyárnak vége – csupán egy vén
szukaagár ásít a tornáczon, a hol régi ujságokkal van kibélelve a
nagyapjáról reámaradott karosszék.
Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és
csillogó őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A
platánokon már alig volt levél és a czigányok régen elszöktek a
fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak,
mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az
Esterházy-fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pinczér két karján
hozta a pintes üvegeket és a poharak szótlan szemlélődésnek voltak
alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, a kik az élet tekervényes
útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöldlevelű csárdák
asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi
látnivalót nyujtottak esténként, a mennyit már el sem viselhet az ember.
Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú finom
arczocskák mutatkoztak a busongó gavallérok előtt. A poharak
összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek és az odakünn
kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek a ki innen
messzire elment.
Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:
– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos
biztonsággal.
A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az Esterházyban.
Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat,
ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy
hátha valamely csalás, vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk
sohasem nyilott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba,
s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem birják elhagyni Füredet,
a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…
Az első hó is megérkezett és a czinke pittyentett a hideg faágakon.
Polkányi bácsi összeránczolta homlokát, a mint órájára nézett.
– Ő már elfelejtett minket.
Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező
kéményekhez, a melyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos
az akáczfa füstje.