Későn, őszfelé, midőn a nagyanyámat, született Radics Máriát mind
elhagyogatták a gavallérok, a kik harminczhárom esztendeig reménykedtek,
hogy Radics Mária mégis férjhez megy valamelyikhez, Gertrud lett az úr
az udvarháznál, a hol olyan öreg cselédek voltak, mintha a Kisfaludy
regéiből maradtak volna itt, a mely regéket estenden félhangon olvasta
nagyanyám, az aranynyal és pirossal diszített könyvet többször
leeresztette kezében és a lorgnette felett elgondolkozó pillantást
vetett a nyugtalan tűzbe. A háztetőn a szél lakott és éjszaka egy vén
szilfa megérintette az ablakot. Gertrud, a mely csaknem akkora volt,
mint egy házőrző eb, lomposan, iromba bundájába burkolózva dorombolt a
nagyanyám lábánál. Olykor minden ok nélkül felszökött helyéről, átutakon
elhagyta a házat és ismeretlen helyeken csavargott egyedül, rejtélyesen.
Máskor órákhosszáig figyelte nagyanyám hozzá intézett szavait,
megbeszéléseit az elhalt gavallérokról, adókról és a ház körüli
javításokról, a melyeknek Gertrud bizonyára épp oly ellensége volt, mint
akár nagyanyám. Kőmívesek jöttek és mindenféle szemetet, port és
mész-szagot hoztak magukkal. Az asztalos gyaluforgácsa lehetetlen utakon
az elzárt fehérneműs-szekrényekbe is bebujt, míg a szobafestő halálos
elkeseredéssel fujta a maga egyhangú nótáit. Ah, ilyenkor nem volt
kellemes az élet az udvarházban. Öt év előtt jártak itt utoljára a
mesteremberek, de mindnyájan rettegéssel gondoltak vissza a korhely
Fabricskára, a ki mohos zsindelyekkel szórta tele az udvart. Gertrud
valószínüleg azt felelte nagyanyámnak, midőn arról volt szó, hogy a
szélben himbálózó zsalugátereket, maguktól felnyiló ajtókat hozzáértő
mester gondjára kellene bízni, itt van Péter, kiszolgált katona és
komornyik, a kinek olyan hosszúujjú frakkja volt a születésnapi ebédek
alatt, hogy a mezei cselédség, csősz, révész, kerülő már reggeli mise
után elhelyezkedtek a kocsiszinben, hogy Pétert majd kék frakkjában
lássák, a melynek tenyérnyi gombjain ötágú koronák voltak és dereka a
térdhez volt szabva. Szép kabát volt! Talán csak karácsonykor hordanak
olyan kabátot nagyon öreg inasok, – azóta, hogy Péter levetette az
urasági ruhát és ingujjban mutatkozott, harapófogók és kalapácsok
társaságában. Napról-napra verte az ajtókat, régi vasakat zörgetett a
padláson, a zsalugátereken olyan kopácsolást vitt véghez, mint a
forradalomban a vörös horvátok golyói, – Gertrud elégedetlensége jeléül
napokra elszökött nagyanyám lábától és Radics Mária végül egy félig
rombadőlt mezei házat jelölt ki Péternek, a hol a kalapálást,
reparaturát folytathatja. A kék kabát a nagyon hosszú ujjakkal gazdátlan
maradt.
Régi szép ház volt a nagyanyám háza, olyanforma, a milyent az ember
csöndes éjszakákon karosszékben és óbor társaságában elgondol magában.
Egy órányira volt a vasúti állomás, a hol a barnaköpönyeges, villamos
fényben sugárzó expressvonat is megállott téli alkonyatokon, a
mozdonyból gőz és tűz áramlott a ködbe s egy másodpercz mulva tovarohant
a nesztelenül gördülő, hosszú vasuti kocsi, a melynek oldalára piros
betűkkel a világ fővárosainak neve volt felírva, míg a kis birtokhoz
tartozó nádas sziget közepén pákász-kunyhó füstölgött, benne egykoron
bujdosó honvéd tanyázott, és a csendes, emberhangtalan tavacskára évekig
járt megpihenni két kócsag-madár, mint tündöklő, fehér égi álmok. Kis
patak szaladt a kert alatt olyan halkan, mint a dajkamese és rajta kis
híd folyondárral belepve, valahol egy rozoga, öreg csónak, a melyet
«Bölömbiká»-nak hívtak, az eső már lemosta a fehér betűket, máshol régi
tölgy alatt egy kis pad, a hol ifjúkorban regényt olvasni, vagy regényt
szőni lehetett. És az enyhe illatú szobák falairól régi emberek
olajfestéses arczképei nézegettek alá, a varróasztalkánál egykor karcsun
és fehéren üldögélt az égbeszállott nőtestvér, a vadásztarisznya valaha
atyád nyakába volt vetve és a könyvespolczon találhattál könyveket, a
melyekben be volt gyűrve a lap egy versnél, vagy egy regényfejezetnél, a
melyet meghalt rokonod olvasott. A kis ezüst feszületet ágyad mellett
egykor jó anyád csókolta meg esténként, mielőtt álomra hunyta volna
szemét és a Beregszászy-féle zongorában bizonyára benne maradt egy félig
eljátszott alkonyati dalnak a zengése. Bolondos, nagyfejű házőrző ebek
megható hűséggel ugrálták körül kocsidat, ha esztendő mulva
hazaérkeztél, és a kályhák oly serény szorgalommal ropogtatták az
akáczot, mintha még mindig itt tartózkodna valahol a szomszéd szobában a
felejthetetlen öreg úr, a ki élete utolsó telén mindig fázott és
mindenféle meleg bundák és kabátok kitalálásán törte a fejét, – napokig
elgondolkozva simogatta az öreg Weisz szűcsmester mustrába hozott
bárány- és vadmacskabőreit. A pirosbajuszú levélhordót dévaj
hátbaütéssel fogadta a falusi szobaleány, Treszka, a kulcsárnő,
életbevágó fontossággal kezelte kulcsait, ajka szélét figyelmesen
megtörölte fehér kötényével, míg a vacsoráról tanácskozott nagyanyámmal,
különösen abban az időben, a mikor még a gavallérok jártak a házhoz, a
felejthetetlen öreg úr barátai és mindenféle tréfákkal mulattaták a
fehérhajú dámát. Micskei a töltött káposztát szerette, Csoknyay ténsúr a
gyönge bárányt, Bombelles, a nyugalmazott katonatiszt a paprikásért
rajongott, lombardiai csatamezőkön főtt paprikásért, a távolban olykor
megvillan az esti szürkületben egy ágyú tüze, mint messzi mennydörgés… A
gavalléroknak felváltva kedvezett az étlap, bár Micskei néhanapokon
eltétette a töltött káposztát és öreg lován agarászva a tájon, megállott
a középső ablak alatt, a melynek kiugró erkélye volt, és szürke bajusza
alól, a melyen az őszi rétek köde és dere helyet foglalt, megkérdezte,
hogy megvan-e még a töltött káposztája. A vén Péter – a kalapálási
szenvedély kitörése előtt – olyan méltósággal járt-kelt a pincze
tájékán, mint egy irodafőnök. Bort huzott le. A fiatal szobalányokkal
ilyenkor nem állott szóba. S a nagyanyám – a gavallérok idejében –
néha-néha elővette a gazdasági számadásokat, okulárét tett fel,
Gertrudot csendre intette, miközben az ámbituson levett süveggel állott
a kerülő és a révész. A hangos pávát a hátulsó kertbe zavarta a sánta
udvaros, csupán a nagy óra merészelt komolyan és tekintélyesen
tiktakolni a házban. De ez abban az időben volt, mikor a gavallérok még
éltek és a nagyanyám félig tréfásan mondogatta, hogy szereti rendben
tartani a hozományát. S aztán tél lett, az első hóval csíkot hozott a
révész a befagyott morotvából, de a csíklevest már csak Micskei úr
élvezte. A gavallérok ágynak dőltek. Karácsonykor egyedül voltunk, a
hosszúujjú inaskabát még felvétetett, de a farsang már jóformán fánk
nélkül mulott el. A gavallérokat elvitte a tél a felejthetetlen öreg úr
után, a kerülőt többé nem rendelte nagyanyám a folyosóra, a
pinczekulcsokat az ágya fölé akasztotta, Treszka, a hűséges kulcsárné
azt főzethetett, a mi eszébe jutott.
Gertrud kimarta a gavallérokat a nagyanyám mellől, a vén macska egyedül
maradt az öreg asszonysággal, olasz hadjáratról, gyönge bárányról és
agarászat utáni helyes táplálkozásról többé senki sem beszélt a
bolthajtásos szobákban. A régi házban olyan csendesség lett, mint egy
bealkonyodott szívben, a melyben a hamu befedte az utolsó szerelem
tűztojását. A körmagyar csodálatos figurái, a melyeket a nagyanyám még
fehér hajjal is gracziózusan tánczolt, – ha éppen régi bálokra
terelődött a társalgás és Bombelles nyugalmazott tiszt a zongorához ült
– többé nem ingerelték a mindig finom czipőbe bujtatott kis lábat.
Csoknyay ténsúr a gazdasági reformokat már nem hangoztatta és puszta
ábránd maradt a széllel hajtott vízhuzó gép, a melyet évekig tervezett a
nagyanyám birtokára. Micskei ült legtovább a szalonban. Ha újra fiatal
volna, Párisba menne nászútra, az expresszvonat fülkéjében
havanna-szivar füstje szálldos, a szakács franczia reczept szerint főz
és Érsekujvárott muzsikálnak a vonatnak.
– Asszonyom! – mondta a szürkebajuszú gavallér és könnyedén sóhajtott,
mintha valaki első szerelméről, élete boldog napjairól, régi
szerenádról, egykori csókról, titkos kézfogásról és szentséges szép
érzelmekről beszél estefelé, mikor már minden elmulott.
A nagyanyám elmerengve csóválta meg a fejét.
– Ah, egykor magam is vágyódtam… Párisba vagy Rómába, valakivel utazni,
a kit nagyon szeretünk és éjjel kocsin menni ismeretlen városban, a hol
a fogadó a Római császárhoz van czímezve.
Micskei kinyitotta a kályhaajtót, megnézte a tüzet, mintha még mindig
élne a felejthetetlen öreg úr. És elment farkasbundájában, a melynek
olyan szaga volt, mint a télnek a pusztai csárda ivójában.
Egy délután nagyanyám elbúcsuzott Gertrudtól:
– Barátném, – mondta a vén macskának – én most ágyba fekszem, mert
nagyon fázom. Talán örökre elalszom. Vigyázz a házra és a háztájára.
Gertrud felelt valamit, tán igéretet tett. Radics Mária nyugodtan
elszenderült estvére.