A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű
nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi
kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer
költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási
el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag
megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában –
megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is
fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya
Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes
versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom
esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen
Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz
lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy
repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az szerelmes
volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb
az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul
forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét
sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott
magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A
félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a
pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára
játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást,
mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált,
Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly
jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett
haza szerelmes levelet írni.
Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé
szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol
vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet,
mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó
boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések
megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt
mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat
kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes
bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a
levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű
férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a
ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet
kevert és a falról vette a porzót leveléhez.
Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet
Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt.
Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a boritékon kék
folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott
alulról, az Esterházyból a czigányok muzsikája, – a primás elfelejtette
a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a czimbalmos szórakozottan
ütögette a levegőt, a míg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképű
nagybőgös húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert
babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól-őszig egy
fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, – Matskási Miklós
szent szerelemmel simogatta meg a violaszinű papirost, ajkához érintette
a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a czímeresgyűrűt
megfordította ujján.
Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban
nem található fel annyi hév és érzelem, mint a mennyit egy rövidke
szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka,
csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított
ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig
megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki
tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, a melyek ilyenkor támadnak a
levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős
házai feltünedeznek a völgyben és a gráczi Elefántból a fehér abrosz
piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka
Velenczében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli
fogadóban Milanó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi
fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét;
hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Julia erkélye alatt és
délutáni vizit a bécsi kapuczinusok sírboltjában, a hol halott
császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási
katona-korában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket,
húsz éves volt és anyjától kapott amulett megőrízte minden
veszedelemtől. Tehát nem irhatott másról, mint a gráczi gyorskocsiról, a
melyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött
ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt
napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, a mint a felhőkre vetik fényüket…
Matskási csupán velenczei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, a
mely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran
hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő
fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes
másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, a kik sok szerelmes
levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán
vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, vagy havasi
kürthang voltak-e életükben? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt
fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek boczinak,
a míg megfakult az írás a szerelmes levélen!
Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta
befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott
pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a
gyermekkorában öntudatlanul hallott nyirségi szelet és a benne andalgó
furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte
lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és deczember dörmögött, a
hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg
kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt
az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel
megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.
Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és gondosan megczímezte. Ah, mily
finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is
lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!
Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte
el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a
zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán
elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a
dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és
futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések
muzsikáltak a fülébe, a míg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája
a rossz szellemekkel, a melyek kártyajárását befolyásolják. A vörös
alsóval, a mely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabiró úrral, a ki
nap-nap után aludt mögötte és olyan alattomosan kezdett hortyogni,
mintha csak szimulálná az alvást: vajjon kellemetlen volna-e a
társaságnak, ha igazán elaludna, – mialatt jobblábával titokban lefelé
nyomta a balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay
úr mindig czukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a
félszemű kapitány titokban burnótot szív és váratlanul akkorát
tüszszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégis csak szétrobban ez
az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibicz, – pedig már megtiltották neki
a tubákolást a hazárd-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg
állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, a mely
tönkreteszi a legjobb kártyajárást.
Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a
gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán
Olaszhonba, – a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós
tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis
falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, a
hol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét
Klagenfurt és Grácz között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr,
velenczei úrnő képe sajog a szívében és mindjárt felporozza a pisztoly
serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek,
Fruzsina elhagyja a tájat, a hol kis lába alig látható nyomokat hagyott
a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai
kendőjének csücske. Az ismerős három vadlud, a mely Badacsony felől
szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára
van az ablakon, a melybe női nevet lehet írni.
– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, a míg
meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási
arczába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára,
megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni
maga után.
– Tehát, holnap – mondta Matskási.
Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán
süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli
puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyirben, kerti bort
isznak a kalács mellé.
A levelet is lepecsételte, mint a többit.
Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat,
egyiket-másikat fel is nyitotta közülök és bosszankodva csóválta a fejét
például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart
lenni.
Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába.
Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben és az Esterházy féltetője
leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón,
csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.