A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt,
amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat
volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka
lakói.
Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi
városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is
meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor
hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a
sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell
Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy
magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből
koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette
honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az
egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a
magyarokat házaikhoz.
A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka
lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak,
nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét
gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek
ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A
szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a
verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen
összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték
azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat,
a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában
pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány
Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében
hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a
vitatkozásban érve legyen.
A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú,
elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó
magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nem egyszer elérték az
olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé
a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen,
pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.
Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna
nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket,
szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték
önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő
könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis
birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő
atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi
esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen
síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai;
őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg
karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg
svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok
kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek
az ég felé, arczukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna
egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek
előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek
egymásnak.
A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a
fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy
kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe
van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a
sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.
A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor
dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán
behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.
Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a
mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze
Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A
svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért
mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói
voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, titokzatos jelt
adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a
tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen
körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a
volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját
fegyvereivel.
Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában.
Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott
eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot
és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord
Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal
tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy
zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.
Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés
kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja,
az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket
játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a
táblára.
A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, a míg végigolvasta a
hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál.
Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán,
később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.
Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire
elkerülték a magyarok kávéházát.
Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és
félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás
családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron
verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott
eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes
verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak
Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt
tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére
kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás
konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat
egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda
karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra
meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester
megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek
utilaput kötöttek a talpára.
Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a
kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette
olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott
szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig
nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti _my cherry blossom_-nak
nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak
merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek,
a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.
Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a
kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly,
kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és
a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan
férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város
végén volt egy tiszta kis kertben.
A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett
meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a
hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.
Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan
visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni
akarta az ezredes.
– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik
már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a
multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és
barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem
avatkoztunk az önök dolgaiba?
– Soha, – mondotta meglepődve Pogány.
– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a
svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata
vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig
éreztünk. Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a
melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam.
Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a
sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a
szövetségi tanácshoz fordulni.
– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.
– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és
eltávozott.
Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.
A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K.
gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes
arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak
Napoleon aranyai.
Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett
részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas
vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és
játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.
Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, háttal a játszók felé és
kezére támasztotta fejét.
Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy
miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos
tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli
boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz
nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné
arczképe volt.
Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.
– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.
A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul
ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy
erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a
nyakáról.
A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a
pénzüket.
– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.
A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:
– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás
között párbajozni.
– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.
A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz
beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.
– Ezért meghalsz! – mondta és a képet a szive fölé csusztatta.
A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már
csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta.
Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután
beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják,
hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel,
tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.
Pásmáti az asztalhoz lépett.
– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk
fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett
volna az egykori branyiszkói hős?
Az ezredes fásultan ült helyén.
– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.
Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre
is szert tehet.
A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának
teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.
– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon
vannak.
Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik
elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két
szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.
Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá
vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske
szélén huzódott.
A sors Pásmátinak kedvezett.
Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott
szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.
A pisztoly csütörtököt mondott.
Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán
arczára bukott.
Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek
kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes
polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy
Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.
Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva
az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel
vonult vissza.