Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra,
a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati
égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe
dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok
koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy
mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy
kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék
mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy
fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy
szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most
minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben
hónuk alá eresztették hangszerüket.
A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották
meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották le
mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a
kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az
égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A
pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat
fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az
elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja
olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis
pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a
szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű
kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a
fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben
szolgál.
A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy
aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely
könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva
várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen
drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma
között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra veszszük, hogy ő az a
dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban
Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához,
esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha
ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy
utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most
hátravetett, zöld, mint a tenger.
– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! –
mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt
az úri férfiak beszéltek.
– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem,
többé sohasem láthatom anyámat!…
A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha
fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná,
sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból
előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a
hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.
– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. –
Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, a mi
nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink.
Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán
riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját,
hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az
Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom
növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.
– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó
sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete
alatt.
– Az én hazám…
– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, –
felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan
téli időben a bágyadt narancsvirág.
Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és
csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A
hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült
kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom volt, mintha
a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét
bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta,
a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve
egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl
bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból
valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a
mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd
hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy
perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt
voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint
a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az
előkelő származásúak kerültek kezükbe.
– Hogy zúg az erdő! – mondta Fruzsina és összeborzongott.
A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az
asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű
fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó
országúton. Leginkább vándordiákot sejtett volna benne a szakértő
tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a
szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:
– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a
debreczeni kollégiumból.
A tiszt úr megszorította a diák kezét.
– Hol jársz erre? Mely szél hajtott idáig, messze Debreczenből?
– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a
szivem hajt.
– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk
egymást.
A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét.
Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a
jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…
– Fruzsina, kedves! – szólalt meg.
– Gyönyörűek a csillagok, – felelt a hölgy messziről.
– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat
nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét,
reményét, megvigasztalódását.
– Talán szerelmes vagy? – kérdezte a tiszt úr, megemelve az orrost.
– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett…
Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én
vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem
Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni,
kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a
holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal
jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes
hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása
érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem.
Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém,
a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát
hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az
erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én
szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul
szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja…
Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét
behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:
– Látja, kedves Alexander, ezért nem vagyunk mi már többé boldogok.
A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak
kezét nyujtotta.
– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam
költeményeket.
Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban
meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A
tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.