A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó
hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért
találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén
szeretett.
A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem
emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe
táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék
szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró
virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára
tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis
padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból
mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis
padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen
üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az
emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra
költözötteket.
Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még
Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban,
esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor
fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét.
A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a
páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel
hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban
fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett,
a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai
hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis
pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost
ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba.
Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a
fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.
– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap
délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az
imádott hölgynek, midőn a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és
apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj
lett azóta a budai hegyek oldalán.
– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. –
Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy
híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás.
Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.
– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből
volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok
számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a
menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a
nyári délutáni álom.
– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra
Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz
gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor
majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a
zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek
és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél
tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn
a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért.
Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és
komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos
társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a
házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint
alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni,
friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos
zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden
megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed,
csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini
tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam
kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel
foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam
tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és
búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a nyári éjhez, a melyben messziről
zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy
jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az
én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem
finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott…
Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy
télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet
fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha
ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a
bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom,
mert a szerelmet nem veszik komolyan.
Kamill elhallgatott és az imádott nő kezét megcsókolta.
– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a
ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.
– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem
dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt.
– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.
– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő
öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és
selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis
falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a
Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat
tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan
hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.
– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és
nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly
egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert,
mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat
boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel,
fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni
engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a
szememben.
– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, –
felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás
megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a
temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi
dalt fujt.