«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy
nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán
nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az
utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok
hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak
alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy
tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval…
Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg,
mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy
szerelmes férfi élete!»
Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek
az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e
sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat
tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok.
Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, a
melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon
tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy
Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy
országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal
korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol
bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a
harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban
szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány
macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra
vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől
megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy
idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt,
bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott
törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam
egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem
óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.
Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol,
mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a
Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek
vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan
fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy
kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas
hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot
olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a
hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak
mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta
hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám,
erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán
megbukott a vizsgán.
A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a
hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott
tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken
gondolkoznak. A padok felett álldogáló ákáczok oly soványak és
kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén
tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok
laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat
húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak
ifjukorukban.
Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi
nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás
férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik
hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött.
Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek
mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a
Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a
férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.
Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan
kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes
itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.
És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú
kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon
volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…
A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A
fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház
állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok
voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett
ki.
Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok
sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska
pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen
ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak
álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az
emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában
már csak a nagymosásra gondol.
A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya
felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a
holdat énekelte meg a költő, a ki azóta delirium tremensbe elpusztult,
vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban
egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember
megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az
éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem
akkor!
A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a
dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a
bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb
körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen
és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg
macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes
arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A
fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek
igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a
kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.
Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.
Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában.
Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.
– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. –
Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.
Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a
városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem
magamat.