Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos
mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan
bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a
magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a
vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a
kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál
vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még
emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és
a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent
csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és
asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a
szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból
siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.
Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a
szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését
dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek
olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel
nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a
nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske
kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére
helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta
helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek,
czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és
bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és
arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt
bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és
körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár
fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes
táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva,
gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A
dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak
az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség
kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi
Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal
asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy
szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult
kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a
bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják
a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint
tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját.
«Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség
helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a
melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó
Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy
vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár
lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van
valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül
Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról
beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga.
Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen
lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg
integetnek a füredi szinház intendánsának.
E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi
selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a
szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét
gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is
van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait,
fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a
felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a
tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos
elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé
vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen
félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy
Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy
felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig
elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti
ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende
leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát
és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, –
vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a
kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt
ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen
Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az
isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a
vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az
Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú
ripsz-kanapé előtt.
Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a
hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő
kezét:
– Ilona, nem birom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?
A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért,
mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és
szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat
is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:
– Majd… Egyszer… Majd…
– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát
megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…
– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a
paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában
olvasott.
– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az
évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára
megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje
ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld
zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében
látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.
– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni
kakasviadalra gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és
czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.
Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany
keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem
fordult hátra.
– Úgy látszik, meg kell halnom, – gondolta magában Jáczinth.
Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon
holnap mindenki róla beszél.
– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.
– Szerelem, – mondja valaki sóhajtva.
A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.
– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint
végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt
szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a
menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A
grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette
vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek
értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek hagyományozta.
Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével
viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította
hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos
léptekkel ment le az étterembe.
Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak
elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és
mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis
parasztházban Ilona bérelt szállása volt.
– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a
kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.
Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az
éji csöndben.
– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.
Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott
egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor
bukkant fel Csobáncz felett.
– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth
ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.