IRODALOM. Verseiből többet fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők
albuma), _Jánosi_ Gusztáv, _Kozma_ Andor, _Abádi_ Imre.
SZONETT
LORENZO STECCHETTI
Ti szélre hányott árva énekek,
Emlékbe foglalt édes ifjúságom,
Kedv és panasz, öröm és sok-sok álom,
Szegény rímek, mi lesz ti véletek?
Ó jaj, repüljetek el reszketeg
E rossz világból, ahol egyre vágyom;
És szóljatok tűz-nyelvvel, tűzre vágyón,
Hisz mind szerelemből születtetek.
És leljétek meg végre hölgyemet,
Kihez halálos kedv és büszke vágy von,
Legyen a szavatok végrendelet,
Mondjátok el, hogy mily tűz égetett,
S ő érte sírtam a halálos ágyon,
Ti szélre hányott árva énekek!
GIOSUÉ CARDUCCI
Giosué Carducci 1835 július 27.-én született a Pietrasanta melletti
Valdicastellóban. Nagyszülei olasz paraszt birtokosok és benne is erősen
kifejlődött a parasztság és a falusi élet szeretete. Apja orvos.
Szüleinek elszegényedése után kénytelen családjával együtt különböző
helyeken keresni megélhetést. A fiatal Carducci gyakran összezörrent az
apjával, aki szigorú és reakcionárius természetű volt és nagyon szerette
az akkor divatos romantikusokat. Némely irodalomtörténetíró véleménye
szerint Carducci az apja iránt való dacból fordult el a
romanticizmustól, a nemzeti klasszicizmus felé. Annál inkább szerette
szelíd és finom édesanyját meg nagyanyját, a mesemondó szép öreg
parasztasszonyt. Fiatalon elhunyt öccsét bálványozta. 1853-tól 1856-ig a
pisai egyetemre járt. Itt vezére az irodalmi fiatalságnak. 1856 év végén
jelentek meg első bátor írásai a romantikus iskola ellen, amelyek nagy
feltűnést (de nem nagy tetszést) keltettek. Első verseskönyvét 1857-ben
adta ki. Ez a kötete se nagyon tetszett. Verseit – néhány esztendő
termésével megszerezve – kiadta „Juvenilia“ címen. Itt már érződik a
nagy Carducci. Még nem annyira a művész, de az egységes Itáliát szerető
heves patrióta. Közben meghal az apja, a 23 éves fiú gondjára marad az
édesanyja és öt évvel fiatalabb öccse. 1859-ben meghívják a bolognai
egyetem irodalomtörténeti tanszékére Ugyanebben az évben megházasodik.
Elveszi egyik rokonát. Egy fia és három leánya születik, fiacskája (akit
elhalt öccse után Dantenak nevez) negyedfél éves korában meghal. E két
halotthoz írta legmelegebb verseit.
Az első igazi nagy sikerét az 1869-ben megjelent költeményeivel aratta.
Legjelentősebb műve, a „Rime Nouve“ (Uj rímek) és a három részben
megjelent „Odi Barbare“ (Barbár ódák).
1906-ban megnyerte a Nobel-díjat. Egy évre reá, hetvenkét éves korában,
a népszerűsége tetőfokán meghalt.
Carduccit az olaszok az újkor legnagyobb lirikusának tartják. Nemzeti
nagyság. Visszatért a multhoz, a latin őseihez. Szerette a hazáját. De
az olasz, ha a hazáját és a multját szereti, a kultúrát és az antik
szépséget is szereti. Carducci nem üres nacionalizmusról álmodozott, az
ő konzervatívságában van valami forradalmi energia. A régi Róma
világuralma, katonás vadsága és gőgje testté vált benne. A föld szagától
részegült meg, a humusz illatától. Elmult ezredévekbe tudta magát
visszaérezni, az érzések atavizmusa lelkesedett át benne költészetté,
régi sebek fájtak vissza szívébe és régi mámorok bódították el. Ezeket
az ősérzéseket szedte mértékre, faragta bele az antik ritmusok kemény,
csillogó márványába.
Carducci poézisében minden ódon s mégis friss, minden egészséges, minden
elemi. Ha patrióta, verseiben a zabolátlan fajgyűlölet tobzódik és
eszünkbe juttatja ükapjait, a farkastejen nevelkedett Romulust és
Remust. Carducci mégse a népé: igazán sohase volt népszerű, akadémikus
volt, arisztokrata volt és poéta doctus volt. Annyira tele van
klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, amelyeket mi nem
ismerünk, történelmi dátumokra, amelyek Itália történetére vonatkoznak,
a nyelve olyan nehéz, hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni.
Sokan Dantenél is nehezebben érthető költőnek tartják. Forradalmi lelke
azonban az egész európai költészetre termékenyítően hatott.
MUNKÁI. Rime 1857, Juvenalia 1865, Levia Gravia 1867, Giambi ed epodi
1882, Odi barbare 1877. Összes munkáit Zenichelli adta ki Bolognában.
IRODALOM. _Radó_ Antal: Carducci (megjelent Szana Tamás
„Koszorú“-jában), _Elek_ Artúr: Carducci (Az Ujság 1907 febr. 19),
_Kosztolányi_ Dezső: Giosué Carducci (A Hét 1907 február).
[Illustration: GIOSUÉ CARDUCCI]
Carducci verseiből fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők albuma, Pesti
Napló), _Zempléni_ Árpád, _Zoltán_ Vilmos (Carducci költeményei,
bevezető életrajzzal. Modern Könyvtár).
AZ ÖKÖR
GIOSUÉ CARDUCCI
Szeretlek, ó szelíd ökör! Belőled
Erő és béke száll, nyugodt, komor.
Ha nézed a szabad, kövér mezőket,
Úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.
Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,
A barna szántót fürgén követed,
Ha ösztökél, némán forog nyugalmas,
Panasztalan, elégedett szemed.
Fekete orrodból gőzölve lebben
Lehelleted s vígan ujjong az égnek
Bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.
És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben
Békén sugárzik, édesen merengve
Az isteni mezők zöld, tiszta csendje.
CSÖNDES BESZÉLGETÉS A FÁKKAL
GIOSUÉ CARDUCCI
Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,
Mert lombjaiddal büszkén fogod át
Városdúlók vérmocskos homlokát,
S legyezgeted a harcok szörnyü hősét.
És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,
Mert télen is nőssz jéghegyek fölött
S uralkodók tar homlokát födöd,
Ha fürtjük az időknek martaléka.
De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,
Édes gerezd tanyája, kedv igéje,
Bor anyja, áldott búfeledtető.
S téged leginkább, ó sötét fenyő
Mert deszkáidból készül az utolsó.
A legnyugalmasabb ágy, a koporsó.
TÉLI ÉJSZAKA
GIOSUÉ CARDUCCI
Előre! A sötét tél zúgva tombol,
A tengerparton tündököl a hó,
Csikorog-omlik a lágy takaró;
És halvány pára lesz a sóhajomból.
Mély hallgatás. Merev felhők között ül
A hold bámulva a fehér sikot,
Egy vén fenyő árnyéka látszik ott,
Hogy görcsösen a szörnyű földre görbül,
Mint a halálért síró néma vágyak.
Vedd vérem, ó Köd, Fagy, tüzét fagyaszd
És oltsd el ezt a háborgó tavaszt.
A megtört gondolat halálra bágyad.
Felordítok: Ó tél! Ó éjszaka,
Mondd, mit csinál lenn a holtak hada?
FEHÉR ÉJSZAKA
GIOSUÉ CARDUCCI
Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszinü magasból:
A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz;
Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése,
A kacagó szerelem nem dudorássza dalát.
A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe,
Mintha jajongana most messze egy éji világ.
Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre?
Nem, ti közelgetek itt, porladozó hiveim.
Nyomba megyek – te mohó, te szegény szív várj a sorodra, –
Ottan a csönd kebelén elpihenünk szeliden.
VERGILIUS
GIOSUÉ CARDUCCI
Mint amikor a telehold fehéren
Küld a tikkadt mezőre hűs fagyot,
Sugara reszket a folyón, az éren
S szűk martjai közt a vízár ragyog;
Mint amikor a csalogány a lombból
Panasszal zengi be a bús tavaszt,
A vándor áll s egy szőke fejre gondol
És elteli a lelkét a malaszt;
Mint gyermeke sírhalmán az anya
Az égre néz fel, csillapul jaja,
S a szenvedése csöndesülve leng el;
Mint messze hegy és mint a messze tenger,
Lombok, miken a szellő andalog,
Ilyen magasztos költő a dalod.
Ó ÉJ
GIOSUÉ CARDUCCI
Sötét palástod mélyein elillan
A bánatom, a könnyem szeliden:
Ó Éj, csak a te édes karjaidban
Csitul el árva, békétlen szivem.
Nyugalmat adsz és tiszta-tiszta békét,
Lankadt lelkem kegyesen öntözöd,
Letéped a bús eszme régi fékét
S száguldhat az ég és a föld között.
Ó istenasszony Éj; én nem tudom mi
Hív most aludni, feledni, nyugodni,
Haragcsitító, bú-feledtető.
Megnyugszom benned, mint a csecsemő,
Ki sírva alszik el, mindent feledvén,
Öreg nagyanyja ráncos, barna keblén.
SZENT ABBONDIUS
GIOSUÉ CARDUCCI
A szürke ormok fénytől glóriások,
Szelíden égnek a bús Alpesek.
A jéghegyek, a boldog óriások
Arcáról izzó rózsafény pezseg.
Pár nyurga fa mögött pipál a kémény,
Kígyózva száll a kék és lenge füst.
Vízgyöngy ragyog a nap gyémántos fényén
S a rét smaragdján a patak ezüst.
Vörös szoknyába jönnek most a kedves
Lányok dalolni szent Abbondiusnak,
Fönn mormol a folyó és zúg a fenyves.
Lenn meg kacag a völgy… S én egyre félek
Pilláim a válás könnyében úsznak.
Mert szép a föld és oly rövid az élet.
ALPESI DÉL
GIOSUÉ CARDUCCI
A jéghegyen, a szürke és közömbös
Sziklán, hol a fehér fény izzva kél,
Keményen ül, körötte égszín köntös,
És hallgat és trónol a néma Dél.
Az áthevült fenyő – szellő se rebben –
Sasokról álmodik s fején köd ül.
És lenn a citeránál édesebben
Kis ér cseveg a vén kövek körül.
AZ UTOLSÓ VERS
GIOSUÉ CARDUCCI
Ó halvány orgona!
A csillagok a tengerárba hullnak
S kihűl szívem, a dalnak otthona.
LUCIANO CROCI
Luciano Croci az olasz parnassienek közé számítható. Finom és kész
szonetteket, színes, festői verseket ír. Fiuméban él.
AVE MARIA
LUCIANO CROCI
A hosszú éjszakán került az álom,
Mert tegnap láttalak először én,
Selyem zenélt a templomi homályon
S az oltárnál, az oszlopok kövén
Visszhangozott homályosan morogva
Jámbor papok imája reszketeg,
Hajad leomlott, s mint egy szent madonna,
Bús áhítattal kérted az eget.
Ó mily imádatos, finom, szelíd
Tűzzel ragyogtak kedves szemeid!
Lelkem feléd repült rajongva, égve.
Lankadva rebbent már a bús ima,
Te fölemelted két szemed az égre
S halkan susogtad: – Ave Mária!
EDMONDO DE AMICIS
Edmondo de Amicis Onegliában született 1846-ban. A katonai pályára
készült. Résztvett mint kadét az 1866-os háborúban. 1870-ben kivált a
hadsereg kötelékéből és teljesen az irodalomnak élt.
Amicis prózája kedves, meleg és ragyogó. Mint prózaíró aratta legnagyobb
sikereit. Utirajzai kapósak, ifjúsági könyve: a „Szív“ pedig páratlanul
népszerű, sok kiadást ért meg olaszul is, magyarul is. Verseket pályája
elején írt, többnyire csak szonetteket, amelyekben – a parnassienek
módjára – egy-egy jelenetet vagy tájat rögzít meg.
MUNKÁI. Versi, Milano 1882.
IRODALOM. Amicis több szonettjét _Radó_ Antal fordította le (Idegen
költők albuma).
HOLLAND TÁJ
EDMONDO DE AMICIS
A végtelenbe nyúló messze sík
A nedves ég alatt hallgatva gyászol.
S a sok mező oly néma, árva, távol
A viharos ég is sötétedik.
Borzong a víz, remegnek a gyepűk,
Az égerfák csüggedve lehajolnak,
Minthogyha gyásznak, éji borzalomnak
Borús sejtelme szállna mindenütt,
Csupán a part mentébe füstölög
Egy házikó a nyárfasor között
S egy óriás malom forog zokogva.
És a határtalan mezőn olyan
Gondolkozóan, búsan, álmosan
Bukik le-föl a hófehér vitorla.
A JÉGESŐ
EDMONDO DE AMICIS
Paskolja zúgva a szegény rögöt,
A törzseket, a rengő, árva ágat,
Visszhangozó, sötét mesgyéken áthat,
Ugrál, kopog, bukfencezik, görög.
Csatornákat ráz, táncol a tetőn,
Sziszegve söpri a zsendült vetést el,
Lehull az erkélyről vad szökkenéssel
És ablakot, vázát tör vakmerőn.
Rakásba gyűl, fehérül mindenütt,
S a fáradt légben csöndesen kopogva
Foszlik zörömbölő haragja szét.
Egyszerre még vadabbul szerteüt,
Aztán elhallgat minden s a romokba
Hideg mosollyal néz a tiszta ég.
A VASÚT
EDMONDO DE AMICIS
A vonat a tenger felé zörög,
Átvág a hegy kivájt, fekete öblén,
Kijő a napfényt víg füttyel köszöntvén
S eltűn az erdő lombjai mögött.
Rázkódva a dübörgő hídra fut,
Szérükön és sírkerteken dörömböl,
Elsurran a magányos, néma völgy-öl,
Vágtatnak a nyugodt tanyák, faluk.
Cserjéken és legyűrt füvek felett
Vas-teste száguld, mint a képzelet
Megáll az ijedt paraszt szeme rajta.
Aztán alig fut, kattog szeliden
S nagy paloták közt végre elpihen
Az összepörkölt vascsapok haragja.
A FUTURISTÁK
Lármás manifesztumok beszélnek az olasz futuristákról, akik a költészet
forradalmát hozzák. Minden két három hónapban kibocsátanak ilyen
manifesztumot, körvonalazzák elveiket, agitálnak a céljuk mellett. Hitük
szerint a mai egész literatura csak az elfinomult és beteg polgárságnak
tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a
multat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit
se. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás
prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság. Romantikájuk
nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a mult
lángeszeit is megfogadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a
központozást eltörlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és
nagybetűt, a mondatot megsemmisítik és hangutánzó szavakkal próbálják
közölni a gondolataikat. A programmjuk – maga egészében – nem
értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi
tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a
futurista mozgalomban, az íróikban pedig csak bohócokat.
Hogy megértsük őket, Olaszországba kell mennünk. Aki ismeri nemcsak a
futuristákat, hanem az olasz életet, a mindent túltkiáltó olasz multat
is, az nem feltétlenül és nem mindig nevet rajtuk. Az úgy látja az
olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a mult fakó tarisznyájával
halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt,
éhesen. A tarisznya tele van arannyal. Ez a koldus az aranynak csak a
terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a multé. De
vinni kell. Azaz a futuristák – az olasz futuristák – minden küzdelme
abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisznyát, a
klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gátolta az olasz
művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott. Az olasz esztéta
volt, szíve szerint nem lehetett művész. Náluk minden emlék, a kilincs
és a székláb, a késnyél és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a
datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész, nagyon kész dal, a
színek a klasszikus hagyományok rabságába beleszáradnak, a formák még
mindig bilincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de börtön. Csakis
Olasz országban születhetett meg a _futurismo_, mert csakis itt lehet a
felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő és a mult csakis
itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a
multasok). Nagyon érthető, hogy néhány ember megsokalta a klasszikus
mult uralmát és modern reakciót keltett ellene. Elég volt a síma
szépségből, a polgári szatócsintelligenciából, a könyvmolyokból, a
klasszika filológiából, le kell bontani a múzeumokat, fel kell gyújtani
a könyvtárakat és a halott latin istenek helyett új szimbolumokat kell
hozni. A szárnyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg
Bacchus helyett: egy Versenyautomobilt és Jupiter helyett: a kék eget,
folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és
egész életet.
Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sokszor
kómikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és
lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikusokat, akik nyakkendőt se
tettek, a „Sürmer“-eket és a „Dränger“-eket, akik tébolydákban haltak
meg, vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes
mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz
reklám-emberei. Gyerekes ez a forradalom? Minden forradalom gyerekes. A
futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a parfümös, finomkodó
életünk a természettudományos világnézetünk, az analizáló és kevésre
jutó pozitív tudományunk ellen és egy nagy egységet, az intuíció
egységét keresi. A boxmérkőzést vagy az automobiltúrát többre becsülik a
mult minden művészeténél és tudományánál. Lelkük és trombitájuk F. T.
_Marinetti_, aki egyben költőjük, kiadójuk, imprezáriójuk és hirdetési
ügynökük, ez a fekete és zömök több-milliomos, aki kibérelteti a párisi
színházakat és a tömegnek ingyen adatja futurista drámáit, aki ingyen
küldi a világ minden részébe a futurista nyomtatványokat, aki Bumeliánál
a tripoliszi háborúban rekedtre ordította magát, dicsőitve a
militarizmust és utóbb a balkáni háborúban – a bolgár táborban – egy
kocsiszínben, a korcsma asztaláról naponta négy óráig beszélt és
izgatott az eszméi mellett, olaszul, franciául, angolul és németül.
MUNKÁIK. A futurista költők versei 1912-ben jelentek meg vastag kötetbe
gyűjtve, a „Poesia“ című lap kiadásában „I poeti futuristi“ (A futurista
költők) címen.
IRODALOM. _Babits_ Mihály: Futurizmus (Nyugat 1910 ápr. 1), _Szabó_
Dezső: F. T. _Marinetti_ (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), _Szabó_ Dezső:
Luciano Folgore: Il Canto dei motori (Nyugat V. évfolyam, 16. szám),
_Kosztolányi_ Dezső: Futuristák (A Hét), _Kosztolányi_ Dezső: Il
futurismo (Élet), _Balázs_ Béla: Futuristák (Nyugat 1912 április 1),
_Szabó_ Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei (Nyugat
VI. évfolyam, 1. szám), _Balla_ Ignác Marinettiről és társairól az „Új
Idők“-ben írt.
ÓDA A VERSENY-AUTOMOBILHOZ
F. T. MARINETTI
Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád!
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szíved
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…
Ökröndöző és ugató lármádra…
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a horizon peremén…
Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd!
Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél
Süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!…
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem – a tarkóm beleborzong –
a szél pihés, hízelgő simítását.
Kecsegtető, varázsos messze karok!…
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!…
Ah! Ah!… fekete malmok bicegve sietnek,
minthogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon…
Ott a Hegyek, most az utamra dobják
szendergő frisseségük köpenyét.
Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!…
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok,
a köd zavarába!… És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mértföldlépő csizmátok messze zuhogását!…
Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!…
Holdfénybe derengő drága folyók!…
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!…
Gyorsabban!… még gyorsabban!… előre, hajrá!…
Lazítsd a féket!… Nem bírod?… Törd le!…
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!
Hurráh! A mocskos földet elhagyom!…
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.
MONOSTOROKBAN
PAOLO BUZZI
Édes élni mindentől távol, együtt az Istennel, mint testvérek
a cella fehér és a veteményes kert csupa rózsa,
a feszület azt mondja: – mindenki szenved ott künn is –
és a koponya vidám társaság te néked!
És a kis harang szabályos időközönkint cseng
reggeli imára, ebédre és boldog szundításra!
Édes itt élni nekünk, hosszúszakállú férfiaknak!
Édes itt élni nekünk, rövidhajú nőknek!
Az élet elrohan a szemünk előtt.
Mint künn az ablakunk előtt a nap.
KÓRHÁZAKBAN
PAOLO BUZZI
Itt sorban meghalunk. Képzelj el egy temetőt,
egymás mellé rakott, fehér és merev sirokkal, egy halottal, aki meghal.
Az orvosoknak elviselhetetlen a szaguk,
csak a papok hoznak be egy kis tömjénillatot.
Ősz van: a fák az ablakokba alélnak
és ez jobban fáj a mi bánatunknál.
Mi is tudjuk, hogy lehull húsunk levele és maradnak a csontok,
Vasárnaponkint, mint a temetőbe, idejön a tömeg
és megrohanja az ágyakat, bemocskolja a folyosó tégláit
és beteg, romlott dolgokat hoz enni.
A BETEG FORRÁS
ALDO PALAZZESCHI
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…
Hátul az
udvaron
nagybeteg
a forrás;
gyötrelem
hallani,
hogy köhög.
Köhécsel,
köhécsel,
kicsikét
elhallgat
és újra
köhécsel.
Én szegény
forrásom,
ó jaj, a
bánatod
szívem is
tépdesi.
Elhallgat,
néma most,
elhallgat,
semmi nesz,
nem hallik
semmi zaj,
semmi nesz…
Már talán
meg is halt,
meg is halt?
Borzalom!
Ó még sem!
Felbuzog
és újra
köhécsel.
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…
Tüdővész
öli meg.
Istenem
ez a bús
és örök
köhögés
engem is
sírba visz,
semmiség
és úgy fáj!
Hogy sír-rí!
Menjetek,
fussatok
elzárni
az útját,
mert megöl
ez a bús
és örök
köhögés!
Menjetek,
tegyetek
valamit,
hogy szűnjön
sírása
és végre…
meghaljon!
Szűzanyám!
Jézusom!
Nem bírom,
nem bírom!
Panaszos,
bús forrás
hagyd el a
sírásod,
s gyógyulj meg,
mert meglásd
meghalok
miattad.
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…
OROSZORSZÁG
NIKOLAJ ALEXEJEVICS NEKRASZOV
Nikolaj Alexejevics Nekraszov 1821 november 22.-én (december 5.-én)
született Vinica járásban, Podoljszki kormányzóságban. Tizennégyen
voltak testvérek. Apja orosz katonatiszt, anyja lengyel mágnáslány. Öt
gimnáziumot végzett, később kicsapták. Apja a szentpétervári katonai
iskolába adta, de a fiatal gyerek titokban tovább tanult és beiratkozott
rendkívüli hallgatónak az egyetemre. Az apja ezért kitagadta és
Nekraszov a nagy nyomorúságtól éhtífuszt kapott. Megtörtént vele az is,
hogy a koldusok tanyáján volt kénytelen hálni. Később újságíró lett és
álnév alatt operetteket rendezett az Alexandra-Színházban. 1840-ben
jelent meg első verseskötete „Álmok és Hangok“ címen. Később több
almanachot adott ki. Az ötvenes évek derekán súlyosan megbetegedett és
ekkor írta „Utolsó elégiák“ című verseskönyvét. Betegségéből
felgyógyult, de 1875-ben bélrákot kapott és 1877 december 27 (1878
január 9) meghalt. A szentpétervári új „Szent Szűz Kolostor“-ban
temették el. Koporsóját az egész ország kísérte ki. Annyira bálványozták
az oroszok, hogy betegágyához Szentpétervárra hivatták Billrothot, a
hírneves bécsi orvosprofesszort. Nekraszov az oroszoknak körülbelül az,
ami nekünk Petőfi Sándor. A nemzet és a nép költője, háborgó és
szenvedélyes temperamentum, de épp mint Petőfi Sándor, nagy formaművész
is.
Dosztojevszki ezt írja róla: „Nekraszov rejtélyes ember, sötét és
végzetes pillanatai voltak, a szíve már a születésekor meg volt sebezve
és ez a seb sohase gyógyult be.“
IRODALOM. _Szabó_ Endre több versét lefordította (Orosz költők 1891). A
könyv elé írt bevezetésében jellemzi Nekraszovot.
AZ OROSZ DAL
N. A. NEKRASZOV
Ó, én dalom! fájdalmaim tanúja,
Sírd-sírd a bánatod.
Lelkem tüzébe kelsz s a szélbe zúgva
Hangod búsan zajog.
S a zord szívekről visszacsattan újra,
Mint szirtről a habok.
AFANASSIJ AFANASSJEVICS FET
Fet 1820-ban született az Orjol kormányzóságban. 1892-ben halt meg
Moszkvában.
Fet verseiből _Szabó_ Endre fordított néhányat (_Szabó_ Endre: Orosz
költők 1891).
ÉDES KÉP
A. A. FET
Ó, az édes, drága
Régi-régi kép:
Földek pusztasága,
Holdfényes vidék.
A csillag világol
Lenn a táj haván
S távol, távol, távol
Csilingel a szán.
NIKOLAJ JURJEVICS LERMONTOV