A lámpa lágyan árad, mint elébb –
A kapu kordul – s lassan és meredten –
Csendben – belép.
FRANZ WERFEL
Franz Werfel Prágában él. Abba a fiatal költőcsoportba tartozik, amelyik
„Der Kondor“ címen adta ki verseit (Heidelberg 1912). Werfel jelentős,
nagyon egyéni költő: primitív. Csakhogy míg a többiek az egyszerű
széphez tértek vissza, ő visszatér az egyszerű jóhoz. Valaha az erkölcsi
dendizmus idején, az emberek nem a bűneiket szégyenlették bevallani,
hanem a jóságukat, a tisztaságukat, a naivitásukat Werfel utánuk angyali
hangokat pendít meg, a hangja úgy hat, mint valami egészséges
forradalom. Lírájának fő motívuma a részvét. Részvét mindenkivel, aki
él, részvét, együttérzés, jóság az emberekkel, az állatokkal és
tárgyakkal szemben, akik közt az életünk misztériuma folyik. Az egész
világ barátja. Lehajol hozzánk, mint egy drága és puhakezű tanítóbácsi,
megsimogatja az állunk s megkérdezi, mi bajunk. Apró tragikumok – a
mások bajai – fájnak neki, igénytelen semmiségek, amelyek a lelke
nagyítótükrében óriás fantomokká nőnek. Naív. Milliók életét éli
intenzíven. Werfel, az idegen életek amatőrje, idegen bánatok keserű
mélyére száll le, hogy mindenkivel szenvedjen és mindenkit
megvigasztaljon. A boldogságtól könnyezve dalolja a jóság örömét,
dithirambokat ír arról a mélységes elégedettségről, amit egy jó tett
okoz, ugrál mint a gyerek, szeret a földön lenni, érdemes élni, csak
azért, hogy jót cselekedjék. A bútorai a karjába borulnak, – hálásan –
az íróasztala megreccsen, szeretné őt megölelni, a zongorája önmagától a
kedvenc darabját játssza, a könyv, amit olvas, önmagát lapozza fel, a
páfrányok, a virágok, a füvek utána kúsznak és a lombok zöld
kezecskéikkel neki tapsikolnak. A jósága grandiózus és mindentlátó.
MUNKÁI. Der Weltfreund, Berlin 1912, Axel Junker (A világbarát), Wir
sind 1913 (Vagyunk).
IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: A jóság költője (Élet 1913 február 9).
Ó JÓ EMBER!
FRANZ WERFEL
Hogy hódoljak te néked?
Ó jó ember! Ó gyönyörű szó!
Vidám vagyok és meghatott!
Ó drága szó, amely ma engem
Acéloz és felvillanyoz!
Ó jó ember!
Lennél szükségbe bár,
Hogy szívesen segítenélek!
Lennél beteg és gyenge bár,
Hogy vigasztalnálak szelíden!
Lennél fáradt és árva bár,
Hogy ágyat vethetnék te néked!
Ó jó ember!
Ó engedd legalább,
Hogy szétszórt könyved összerakjam!
Ó engedd legalább,
Hogy vizet öntsek poharadba!
Ó engedd legalább,
Hogy píci lámpád lángra gyujtsam
Ó jó ember!
Jóság, ó jó, nagy tiszta jóság!
Nevet a lelkem, hogyha látom
Hű szemüveged villogását,
Jőjj! És ne vesd meg szívemet,
Alázatot, barátságot adok
Ó jó ember!
LEO GREINER
Leo Greiner 1876 április elsején született Brünnben. Iskoláit Brassóban
végezte. Főrendezője volt az „Elf Scharfrichter“ című kabarénak, amely
minden német kabarék közt az egyetlen művészi vállalkozás. Lenauról
írott könyve igen híres. Eulenberg Lenau utódjának, lelki
leszármazottjának tartja Leo Greinert. A müncheni lirikusok közé
tartozik.
MUNKÁI. Das Jahrhundert 1900 (A század), Das Tagebuch 1906 (A napló).
SZERELEM
LEO GREINER
Két árny vagyunk, más-más a mi világunk.
Találkoztunk egy kőrisfának árnyán.
A távoli mezőn magunkba jártunk
És éji szállást néztünk bolygva árván.
Akkor megálltunk egy mély pillanatra,
A mult időknek ismerőseként
Köszöntünk s lelkünk a láz elragadta.
Én arra, ő meg más ösvényre tért
S mindketten az ős éjbe sülyedénk.
AZ ÉLET
LEO GREINER
És egyre zordabb a nap és a tér…
Mi leng itten? Egy emberhang: beszélik.
Mi zúg? A vén fák bús fuvalma ér,
Súgják gyerekkorodnak halk meséit.
Az alkonyos mezőn vár lenn a kis kert,
Az árnya oly hűvös, oly édes-ismert,
De én búsan bolyongok, zord utód
Szívembe van egy síró, árnyas álom –
Ezt úgy hívom: anyám, azt meg: barátom
Mosolygok s emlékezni sem tudok.
PAUL BARSCH
Paul Barsch 1860 március 16.-án született Nieder-Hermsdorfban.
MUNKÁI. Auf Strassen und Stegen (Úton, útfélen) 1885, Fliegende Blätter
1889, Über der Scholle 1905.
DÉL
PAUL BARSCH
Se szó, se szél. A völgy pihen
a dél fehérlő fényében.
A fű, bokor, virág felett
ólomnehéz álom lebeg.
Kibukkant ott a kábító
színorgiából egy kígyó.
Parázs-szemével messze néz,
úgy látja, mozdul a vetés.
Nem. A kígyó továbboson,
alszik a dél tűzvánkoson.
Az álom ájulatja leng
és csend van újra, tompa csend.
FELIX DÖRMANN
Felix Dörmann 1870-ben született Bécsben, május 29.-én. Most is Bécsben
él. Sokat írt a kabarék számára.
MUNKÁI. Neurotica. Sensationen. Gelächter.
AMIT ÉN SZERETEK
FELIX DÖRMANN
Szeretem a hervatag ajkú
nárciszt, ha a szirma bíbor,
szeretem azt, kit a vad bú,
a sors s a harag letipor.
Szeretem azt, aki sápadt,
a bús-szemű asszonyokat,
akikben az alkonyi lángnak
haló tüze sose lohad.
Szeretem a puszta kigyóit,
mert mind, hűs, síma, ravasz;
a dalt, mibe sírva vivódik
egy messze halál-panasz.
Szeretem a büszke smaragdot,
oly szívtelen és halavány;
szeretem, ha sugárzik a partfok
a kékszínű hold sugarán.
Szeretem, ha a bánatos illat
vad, részegítő, nehéz.
Szeretem, ha a fellegekig hat
a vízen a fekete vész.
Szeretem, szerelemmel imádom,
amit senkise szeret.
Az én csodaárva világom,
mindazt, ami furcsa, beteg.
GUSTAV FALKE
Gustav Falke 1853 január 11.-én született Lübeckben. Első versein még
Liliencron hatása érzik, de később kibontakozik dús és egyéni talentuma.
Falke versei egyszerűek, mélyek és finomak: a népdalra emlékeztetnek.
Bensőséges és finom humorú költő, akinek különösen családi és balladai
versei értékesek. Ifjúsági írásaiban szelíd kedély ragyog. Regényeivel
nem ért el nagy hatást. A lírikus azonban sok kortársát túlélte.
Jellemzően német költő.
_Benzmann_ ezt írja róla: „Intim és dallamos, rugékony és eleven, az
érzéstől és a művészi intelligenciától életre keltett és átlelkesített
összhang a lírája“. Falke ma Hamburgban él.
MUNKÁI. Mynheer der Tod 1891, Tanz und Andacht 1893 (Tánc és áhítat),
Zwischen zwei Nächten 1894 (Két éj közt), Neue Fahrt 1897 (Új utazás),
Mit dem Leben 1899, Hohe Sommertage 1902 (Kánikulai napok). 1913-ban,
hatvan éves születése napján öt kötetben megjelentek összes munkái.
ÉVEK MULTÁN
GUSTAV FALKE
A halk mezőkön már sötétül,
a telt hold fázva kél,
a hallgató erdő ölébül
borzongva fúj a szél.
Egykor oly boldogan szerettem
az éjet, a magányt,
fukar napokra a szívemben
őrzöm még kincs gyanánt.
Most álmodom a régi álmot,
a halk ábránd kikel,
a vén fán szél sóhaja szállott,
mozdul a régi hely.
Mennék, ki a mezőkre készen,
a régi úton át
és zárt szemekkel is megérzem
a holdfény mosolyát.
És szellői a hűvös éjnek
arcomba lengenek
s a régi csillagmécsek égnek
csüggedt fejem felett.
ALFRED MOMBERT
Alfred Mombert Karlsruheban született 1872 február 6.-án. Mombert
viaskodó zsenije nehéz veretű szavakban talál enyhülést. Fantáziája
kozmikus értékeket kapcsol egybe. Csodálja a tengert, a titokzatos
végtelenséget. Tárgya: a Világmindenség. Sötét dalai nemcsak erőteljesek
és kemények, de egyúttal hajlékonyak is. Bámulatos, raffinált
ritmusérzéke még tökéletesebbé teszi vízionárius művészetét. Stefan
George csoportjához számítják, de a mondanivalója több, a benső tüze
nagyobb és melegebb.
MUNKÁI. Tag und Nacht 1894 (Nap és éj), Der Glühende 1896, Die Schöpfung
1897 (Az alkotás), Der Denker 1901 (A gondolkodó), Die Blüte des Chaos
1905 (A káosz virága), Der Sonne-Geist 1905 (A nap-lélek).
ALTATÓ DAL
ALFRED MOMBERT
Halkan hull a hó a tájra,
Halkan hull a hó a szívre.
Nemsokára eltemet.
Ó de szépen fáradtál el
ifjú asszony!
Fehér ködökben álmodik a nap,
a ködben egy tüzes szív.
Ez elfáradt a fénytől,
Az elfáradt a csóktól
Nyugodni készül; és
elalszik.
Ó de szépen fogsz aludni
ifjú asszony.
HANS BENZMANN
Hans Benzmann Kolbergben született 1869 szeptember 27.-én. Ma a Berlin
melletti Wilmersdorfban lakik.
A német impresszionista költők közé tartozik. Tökéletes formaművész.
Külön említést érdemel a hatszáz oldalas német antológiája, amelyben az
új német költők verseit ízlésesen és jellemzően mutatja be. (Hans
Benzmann: Die moderne deutsche Lyrik.)
MUNKÁI. Im Frühlingssturm! 1894 (Tavaszi viharban!). Sommersonnenglück
1898, Meine Heide 1903, Jesus. Eine Evangeliumharmonie 1907.
A KÁNAI MENYEGZŐ
HANS BENZMANN
A rózsaillat és a könnyű borszag
a sárga alkonyatban oszladoztak…
Ó drága nap! Ujjongva szállt az égnek
a lányok ajkáról az örömének,
a hárfa húrja új dalokon pendült,
A korsókból a bor bőségesen dült.
Lágy, bíborpárnán ült a mátkapár
boldogságában elkábulva már…
Egy a tizenkettő közül, Tamás
Így szólt Péterhez: „Égi híradás
ez a csoda, amit ma este láttam –
csoda, amiben új új tanítás van –
Nézd ezt a párt! A víz ma este bor lett
s két földi élet boldog, égi sor lett!“
És a szerelem dala lebegőn
ujjongott a rózsálló levegőn.
A hold ezüstjén fürdött az azúr.
A rossz kapu csikordult és az Úr
egyedül ment ki. Majd visszatekintett:
csupa öröm volt e gazdag tekintet.
Némán bolyongott a vetés között.
A nyári éj holdfénybe öltözött,
madár dalolt, nem egy dalolt, de száz ott,
zizegtek a súlyos-fejű kalászok,
a hárfa pengett és sütött a hold…
S Krisztus magába volt.
JÖN A HALÁL…
HANS BENZMANN
Az ég sötét és bágyatag,
Rozsdás és álmos sugarak.
Egy tarló néz a fák alól,
Egy elkésett madár dalol.
Az éj ma csendbe látogat,
Elfújja a lámpásokat.
Mély hallgatás. Inogva leng
Alá a köd. És újra csend.
A fellegekről – éji folt –
Búsan tekint a vaksi hold.
Egy ellenzős, vak lámpa ég
A nyári éjben. Itt a vég.
Jön a halál…
NORVÉGIA
SIGBJÖRN OBSTFELDER
Nagyon jelentős norvég lirikus. Híresek gyönyörű szerelmes versei.
Szimbolista.
1901-ben halt meg.
A HALÁL VET
SIGBJÖRN OBSTFELDER
És a nap – énekel és nevet
És a halál – vet, csöndbe vet,
Vet – csöndbe vet.
Az éjbe vet,
Vet, csöndbe vet,
Bús rózsát, halvány tulipánt,
Beteg jácintot és fekete ibolyát,
Könnyet.
Vet, csöndbe vet
Bús vágyakat, halvány mosolyt,
Sötét kétségét, néma kínt,
Könnyet.
És a nap – énekel és nevet
És a halál – vet, csöndbe vet,
Vet – csöndbe vet.
HENRIK IBSEN
Henrik Ibsen 1828 március 20.-án született Skienben. Jómódú
kereskedő-familiából származott, német, dán, skót vérkeveredésből. Mikor
Ibsen nyolc esztendős lett, szülei elszegényedtek és tizenöt esztendős
korában már maga kereste a kenyerét. Festő akart lenni, de pénze nem
volt hozzá és egy grimstadti gyógyszertárba áll be segédnek. Titokban
itt a maturára tanul, orvosnak készül. Családjával lassanként megszűnik
minden közössége, csupán hugával, Hedviggel tartja állandóan az
érintkezést. Ezt a testvérét nagyon szerette és a „Vadkacsa“ című
darabjában megható emléket állított neki. Grimstadtban Ibsen egyedül él,
távol a társaságtól, amelyet lenéz. Ebben az időben szatírikus verseket
ír és karrikatúrákat rajzol. Az 1848.-i politikai áramlat őt is magával
ragadja. Magyarországnak szabadságdalt ír, svéd és norvég honfitársait
pedig felhívásban buzdítja, hogy legyenek segítségére dán testvéreiknek,
akiket „a vad német horda“ szorongat. Ebben az időben Krisztiániába megy
az egyetemre. Barátaival lapot alapít. Sokat küzd a dráma és a színpad
reformjáért. 1851-ben „Az első norvég nemzeti színház“ Bergenben
meghívja rendezőül és házi szerzőül. 1858-ban megnősül, egy év mulva fia
születik és újból küzdenie kell a megélhetésért. Fiának keresztapja
Björnson, akihez egész haláláig forró barátság köti. Sokáig jóformán
csak drámákat ír, de amikor 1871-ben mint a khedive vendége, a szuezi
csatorna megnyitásához keletre utazik, felbuzdul újra lírai vénája.
Ibsen huszonkét esztendőt tölt önkéntes számüzetésben külföldön. Sokáig
lakik Drezdában és Münchenben. Nappal a dolgozószobájában tartózkodik,
estefelé egyedül sétál a városban, bemegy a kávéházba, egy pohár likör
előtt elolvassa a lapokat, azután hazatér. Évekig így folyik az élete,
akkor is, mikor már európai csengésű a neve. Közben két ízben kergeti
haza a honvágy és bár elhatározza, hogy Norvégiába, ahol üldözték és nem
méltányolták eléggé, „soha be nem teszi a lábát és minden közösséget
megszakít vele“, 1891-ben visszatér Krisztiániába és ott is marad
állandóan. 1900-ban könnyebb szélütés éri. Ettől kezdve betegeskedik és
1906 május 23.-án meghal, a felesége karja között.
Ibsen verseiben az a fojtott, tompa pátosz kísért, amely drámai dikciója
fölött lebeg. Tartózkodó, de mély líra ez. Egy hallgató lírája.
IRODALOM. Ibsenről annyit írtak, hogy a cikkek özönét nem lehet számon
tartani. _Gerő_ Ödön számos cikkben és tárcában foglalkozott vele (Pesti
Napló és a régi Élet 1891) _Szilágyi_ Géza: Ibsen (Pesti Napló 1897),
_Osvát_ Ernő: Ibsen (A Hét 1900), _Cholnoky_ Viktor: Ibsen (Magyar
Géniusz 1902 március 29), _Salgó_ Ernő: Ibsen (Jövendő 1903 május 21),
_Halasi_ Andor: Ibsen (Budapesti Napló 1905 december), _Alkalay_ Ödön:
Ibsen technikája (Figyelő 1908). _Fenyő_ Miksa lefordította Alfred Kerr
Ibsen-cikkét (Figyelő 1908).
A magyarokhoz intézett ódája több magyar fordításban jelent meg. A Peer
Gynt-et _Sebestyén_ Károly fordította le (Olcsó könyvtár). Újabban
lefordította – norvég eredetiből – _Patthy_ Károly (kézirat).
[Illustration: HENRIK IBSEN]
AZ ÉSZAKI LOVAG
HENRIK IBSEN
Délszakra sodorta
Egy könnyű hajó,
Fájt már a szívének
Az északi hó.
A tengeren eltűnt
A jéghegy, a mult.
A délszaki tájon
Bús vágya csitult.
Felgyújtja hajóját; –
S a kék levegőn
A füstgomolyagból
Híd kel remegőn.
S a délszaki éjből,
Hol lángol a nyár,
A hídon a ködbe
Egy árny hazajár.
VÉGE!
HENRIK IBSEN
Mind kikísértük,
Elment a vendég;
Szavuk a szellők
Már elkeverték.
Most tompa csend van,
Hol énekeltél.
Sötét a kert lenn,
Sötét az erkély.
Rövid akkord volt,
Egy kósza ábránd!
Vendég, ki jött és –
Aztán tovább állt.
DUETT (BRAND)
HENRIK IBSEN
EJNÁR
Ágnes, pici pillém, százszinü lepkém,
Mindjárt a rabom vagy, drága, bohó!
Hálót kötözök, hurkot bogozok most
S az énekem, az lesz a pillefogó.
ÁGNES
A pille a rózsa vidám szeretője,
A rétre repül, a világra pihen.
Kergess a mezőkön fürge legényke,
Dalolva a réteken üzz szeliden.
EJNÁR
Ágnes pici pillém, százszinü lepkém,
Hálómból a lány sohasem szabadul.
Hiába repülsz, a karombba szorítlak,
Hálómba, szivembe kerülsz te rabul.
ÁGNES
Ha pille vagyok, szálljak csapodáran,
Ringasson a lengedező fuvalom.
Ha megfog a hálód, a himporomat védd.
Engedd el a szárnyam, eressz szabadon
EJNAR
Oly lágyan emellek a tenyeremre,
Börtönnek a szívem kellemetes.
Örökre kacagj itt, éld a világod,
Táncolva, ujjongva, dalolva szeress.
OLASZORSZÁG
ADA NEGRI
Ada Negri 1870-ben született Lodiban. Anyja szegény munkásasszony, aki
szövőgyárba járt dolgozni s a félrerakott garasaiból taníttatta a
lányát. Ada Negri tanítónő lett. Az Isten háta mögé került, egy
lombardiai faluba. Innen küldözgette verseit egy milánói képes lapnak.
Irásait csak elfogadták, igazabb feltűnést nem keltettek. Olyan
szegényen élt, hogy könyveket se vehetett. Első verseskönyve már
jócsengésűvé tette a nevét. A milánói lap szerkesztősége meghívta őt s
Ada Negri, aki egész életében nem látott tengert, tavat, sohase utazott,
szinte magánkívül volt az örömtől, boldogan fogadta a legelső írók
elismerését. Azóta a milánói felsőbb leányiskola irodalomtörténeti
tanárnője és felesége egy gyárosnak.
Ada Negri költészete: ősi, bátor s amellett mégis nőies. Gyengéd, mint a
nő, de van oly kemény és érces hangja, mint sok férfinak sincs. Nagyon
_emberi_. Észreveszi a nyomort. Megható tollal írja le az újkor dolgozó
koldusait. A nők költészete többnyire csak emlékkönyv-poézis. Csak az
egyhúrú szerelmi lírán tudnak játszani. Ada Negri egészséges; az élet
engedelmes befogadója; a férfi mellett öntudattal áll meg s anélkül,
hogy feminista, vagy kékharisnyás lenne, a nőben lévő emberi
momentumokat hangsúlyozza, – nem tüntetően és agitációs céllal – de egy
nagy költő erejével és igazságérzetével.
Ada Negrit az egész művelt világon ismerik.
MUNKÁI. Fatalità (Végzet), Tempeste (Viharok), Maternità 1905 (Anyaság).
IRODALOM. _Radó_ Antal: Ada Negri (Kisfaludy-Társaság évlapjai 1896).
Verseiből fordított: _Radó_ Antal: Két olasz költőnő. Ada Negri, Annie
Vivanti, bevezetéssel (Magyar Könyvtár).
TESTVÉRI ÜDVÖZLET AZ EMBEREKHEZ
ADA NEGRI
Üdvözlégy, testvér, –
Jól tudom, nem ismersz,
de, látod, a neved én sem tudom. –
Itt, hol találkoztunk, a nagy uton,
lüktetve ver az élet ütere
és mennydörög a durva kocsilárma.
Loholva fut mindenki messze tájra,
egy álom-ábránd, fájdalom után.
Mindenki öklel, esztelen tusázik. –
De én rád nézek – egy szemvillanásig –
és a dörgő téren búcsút kiáltok
az idegennek, én az idegen:
– Üdvözlégy drága testvér – úgy legyen. –
Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre,
ki vagy, mit akarsz, holnap mit csinálsz.
Mit bánom én, hevít-e kapzsi-láz. –
Hisz sajgó méhből születtél te is!
te néked is csak ugyanaz a húsod,
az ősi jármot görbedezve húzod,
és vár reád a sanda Árnyalak
kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban,
és egyszer biztosan elédbe toppan:
te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam,
állj meg szavamra az élet-hegyen:
– Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.
A távoli szelíd bölcsőre kérlek,
anyád szavára, hogyha volt anyád,
aki szelíd dalával búgta át
ábrándozó gyermeknyugalmadat;
tűnt örömödre és sok-sok könyűdre,
a bús reményre, amely sírba dűlt le
s szívedbe porlad, mint pici halott;
az élet titkos ösztönére, esdek;
a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek
s előrehajtja a jövő felé;
hitemre és hitedre, kedvesem,
– Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.
Vidám köszöntésem ujjongva szálljon
a néphez, amely itt megy lassudan:
a nőhöz, aki fátylasan suhan,
egy árny az árnyban, a falak alatt;
kit gond, szerelem űz: a tengerészhez,
takácshoz, aki büszke kedvet érez
a munka estjén és vígan dalol;
a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez,
ki álmodik, hivén, jövője szebb lesz,
és másnap a zaj dörgő ritmusán
vígan tovább rohan, veled s velem:
– Üdvözlégy, most és mindig – úgy legyen.
GABRIELE D’ANNUNZIO
Gabriele D’Annunzio 1864-ben született az „Irene“ nevű yachton, az
Adriai-tengeren. Koraérett gyermek volt, tizenhat éves korában már a
római egyetemre járt.
Firenzében rendkívüli hatással voltak rá a primitív olasz mesterek,
festegetett is, különösen Boticellit utánozta. 1879-ben már verseskönyve
jelenik meg. Ezen még érzik Carducci. Később egyenesen eltávolodik tőle,
érett színeket, egyéni merészségeket, modern ízt visz a verseibe. Úgy
hogy mikor Rómába jön, már egy csoport fiatalember sereglik köréje,
bálványozzák őt, a mesterüknek tartják. A római siker után visszavonul
szülőföldjére, regényeket, elbeszéléseket és drámákat ír, amelyeket két
nagy olasz tragika, Eleonora Duse és Irma Grammatica visz diadalra.
D’Annunzióról az egész világ beszél. A lapok napihíreiben csaknem
mindennap szerepel a neve. Kastélyában fényűzően él. Az utóbbi években
anyagi csapások zúdultak rá, otthagyta Firenzét, Párisba ment lakni és
francia nyelven írt verses darabot szent Sebestyénről, amelyet a párisi
közönség lármás tapssal fogadott. Az olasz-török háborúkor hangos
terzinákkal dicsőítette honfitársait.
D’Annunzio lírája csupa pompa, a reneszánsz színeiben ragyog, bíborban
és aranyban. Nem lehet tagadni, hogy a franciáktól sokat tanult, de az
bizonyos, hogy költészete teljesen egyéni és az ő lírája is hatást
gyakorolt az egész európai literatúrára. Vízionárius és misztikus, de
színeit a földről veszi. Az olasz őszt, az olasz cifraságot, az olasz
lankát és hegyet, az olasz tengert, az olasz lampionos éjet senkise
festi szuggesztívebben, mint ez a költő, aki festőnek készült.
Fanatikusa az olasz kultúrának. L’art pour l’art-ista, de híve annak a
nemzeti megújhodásnak, amely Carduccival kezdődött. A vers nézete
szerint a tiszta muzsika. Egy helyütt maga jelöli ki az új líra célját,
a következőképpen:
[Illustration: GABRIELE D’ANNUNZIO]
„Azt hiszem, hogy a jövő költészete magába öleli majd a nagystílű zene
minden titokzatosságát és rábeszélőképességét. A lírai költészetben nem
a szó a fontos: de a muzsika; nem a szó, mint betű, de a szó, mint a
hang és ritmus. A vers minden.“
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: In memoriam 1880, Canto Novo 1882,
Intermezzo di Rime 1883, L’Isotto e la Chimera 1890, Elégie Romane 1890.
IRODALOM. _Radó_ Antal: Gabriele D’Annunzio (Uj magyar Szemle I.
évfolyam), _Elek_ Artúr: D’Annunzio drámái (Nyugat 1908 I. évfolyam 6.
és 7. szám). _Balla_ Ignác több cikket írt róla (Pesti Napló).
Verseiből fordított: _Balla_ Ignác, _Erdős_ René, _Jánosi_ Gusztáv.
A NAP KESELYŰJE
GABRIELE D’ANNUNZIO
Ha elmerengek olykor álmodozva
S lángként lobog a lomha levegő,
Ha hull a csendben a fenyőfa tobza
S a fán a gyantalé sziszegve fő.
Ha mezei tilinkó sír a lápon,
Zizeg a vadzab és a tengeri,
Szívembe száll egyszerre egy bús álom,
Beléje markol s el nem engedi.
Dicsőség, oh napszomjas keselyű,
Viszel, karmoddal a keblem fogod,
Míg el nem érem a vad partfokot.
Felnézek ekkor, szívemkeserű
És zárt szemem vöröslő ködin át
Látom, véremtől fénylik a világ.
TRIPOLISZI DIADALÉNEK
GABRIELE D’ANNUNZIO
– – – – – – – – – – –
Ó, tömjén, parfüm, a puszták homokján,
ó, messze táj és messsze-messze part-fok,
vad és fakó, mint vörhenyes oroszlán:
ércek, kalászok, gazdagon kavargók,
ó, aranyhajú Berenice álma!
Ti vívtátok ki mind, ti hősi kardok.
– – – – – – – – – – –
Alkonyulnak a bánatok s enyésznek.
Álmos gödörbe, tétlenül ki gázol,
hogy szembenéz a lélek és a végzet?
Itália, riadj, riadj, te bátor!
Dalold a tengert, százszor és ezerszer,
a dalt, a dalt az óperenciákról,
mint amikor marcona lárma vert fel
és tűzbe, vérbe mind azt ordította
„Tengerre!“ s belereszketett a tenger.
és már nyilalt is a hajónak orra
s a kapitány szívét tűzé reája
s indult az evező és a vitorla.
„Segíts, Urunk“, szólt a szavak dagálya.
„Szent Sír segíts, most indulunk te Hozzád.“
A Tengerünkön így dalolt a gálya.
A zúgó időn nézlek, édes ország.
„Segítsd, Uram, a vízen és a földön!“
Kiáltva emeld fel tündöklő orcád.
S csatázz a vizen és földön örökkön.
ARTURO GRAF
Arturo Graf 1848-ban született Athénben. Az apja görög. Az anyja német.
Mikor felnő, a nápolyi egyetemen jogot tanul. 1874-ben a római egyetemen
magántanár lesz, 1876-ban pedig a román nyelveket tanítja a torinói
egyetemen. 1913-ban halt meg.
Graf sohase volt népszerű, mint költő, holott az olaszok egyik
legkiválóbb és legeredetibb lirikusa. Zaklatott, fátyolos és misztikus
pesszimizmus borul verseire. Ideges és metafizikus: az olaszok, akik a
miszticizmusukban cifrák, a fájdalmukban szónokiak, csak tartózkodva
szerették ezt a sötét és igaz idegen vérű költőt, aki a német
elmélyedést és a görög tökélyt egyesítette a vérében és a költészetében.
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Poesie 1874, Medusa 1880, Rime della
Selva 1906.
IRODALOM. _Elek_ Artúr: Arturo Graf (Nyugat 1908 jan. 1), _Elek_ Artúr:
Arturo Graf (Történeti Szemle 1913 november).
VOLT EGYSZER
ARTURO GRAF
Volt egyszer, egyszer… Micsoda?
Oly szomorú vagyok ez este.
Sehogyse téved az eszembe,
Volt egyszer valami csoda.
Hervadt, bús rózsa mosolya
Te is tudod mi volt e rejtély,
Valami volt, mi vissza nem tér,
Volt egyszer és nem lesz soha.
LORENZO STECCHETTI
Lorenzo Stecchetti (igazi neve: Olindo Guerrini) Forliban született
1845-ben. A bolognai egyetemen tanult, számos tanulmányt és értekezést
írt. Igazi sikerét a „Postuma“ című kötetével érte el, hírnevét pedig
részben egy irodalmi fogásnak köszönheti, amennyiben saját verseit
sohase élt unokaöccse neve (Lorenzo Stecchetti) alatt adta ki, aki –
mint romantikus előszavában elsírta – poéta volt és tüdővészben halt
meg. A versek erős visszhangot keltettek. Mindenki falta ezeket a
különös verista verseket és kereste a fiatalon elhalt költő sírját.
Mikor kiderült a suskus, rendkívül sokan támadták Stecchettit (a név
rajta ragadt), de sikere ebben az arányban nőtt, a könyve számtalan
kiadásban fogyott.
Sikere különben nem indokolatlan. Stecchetti az olasz lírában új hangot
ütött meg: a verizmus hangját. A régi romantikusokkal, manzonistákkal és
Carducci akadémikus költészetével szemben az életet a maga valóságában
és fönségében festette. Azóta iskola képződött körülötte.