_Bálint_ Lajos, _Kúthy_ Sándor, _Benedek_ Károly, _Lányi_ Sarolta,
_Kállay_ Miklós.
ÖNARCKÉP 1906-BÓL
RAINER MARIA RILKE
Az ősi, régen nemesi családnak
vadsága a szemöldök peremén.
A szemben félelem s kék, enyhe fény
a gyermekkorból és itt-ott alázat,
nem szolga-vágy, de szolgáló erény.
A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény,
nem rábeszélő, de valami bátrat
kimondó. A homlok előrebágyad
s árnyak között méláz el feketén.
Csak sejtelem még és korántse kész:
A bánat és siker még nem ragadta
új markolással teljes diadalra
és mégis: ez a sok kúsza vonalka
valami komoly, igaz és egész.
BREVIÁRIUM (KÖNYV AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL, A SZEGÉNYSÉGRŐL
ÉS A HALÁLRÓL)
RAINER MARIE RILKE
Kiolthatod szemem te: látlak,
tömd be fülem, hallom szavad,
láb nélkül is kúszom utánad,
száj nélkül hívlak hallgatag.
Törd le karom, én átölellek
szívemmel, mint egy csoda-kézzel,
fogd le szivem, lázas velőm ver,
s ha agyamat zúzod te széjjel,
véremre veszlek új erővel.
*
Te a jövő vagy, éj virradata,
a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.
Te vagy a folyton változó világ,
ki a sorsból kiharsansz szabadon,
csak selypítgetnek panaszok, imák
és ismeretlen vagy, mint a vadon.
Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.
*
A sápadt Ábel így beszél:
Én nem vagyok. Bátyám tett vélem valamit
s szemem nem látta titkos ujjait.
Előlem a napot elfüggönyözte,
az arcom arcával tiporta össze.
Most maga van.
Úgy érzem, él szegény boldogtalan,
mert nem teszik azt véle, mint velem.
Mind ott hever élettelen,
haragjától mindenki elvesz,
mindenki néma és beteg lesz.
A bátyám virraszt s én ezt rebegem,
ámen.
Reám gondolt az éj, a végtelen;
rá nem.
*
Uram, a nagyváros oly rémítő,
itt minden szétzüll, szerteszéjjel;
a legnagyobb is menedékhely –
nincsen vigasz, csak kín és kétely
s kopáran száll fölötte az idő.
Az emberek itt búsan tengenek
a mély szobákba bágyatag mozogva,
félénkebben, mint a fiatal csorda,
míg künn a föld piheg nagy darabokba,
de ők nem tudják s élnek csüggeteg.
A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek
s egyhangú árnytól bús pici szivök
és nem tudják, hogy künn az ébredő reg
dallal, virággal köszön a mezőnek –
s oly szomorú gyereknek lenniök.
Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen
s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;
nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben
és késő álmuk reszketeg bezárul.
És függönyös hátsó szobákba ásva,
bús anyaságuk is olyan setét,
most hosszú éjek kényszerű sírása,
aztán pár meddő, lomha, hideg év.
A holtak ágyai is árnyban állnak
s a sírhoz mind epedve vánszorog
s úgy hallnak meg, láncában a halálnak,
mint elhagyott kolduló asszonyok.
*
Én nem hiszem, hogy a kicsi halál,
mellyel merészen packázunk naponta,
kegyetlenül megront és lekaszál.
Én nem hiszem, hogy majd utunkba áll;
mert élek és építek a romokra
s vérem pirosabb, mint a rózsaszál…
S a mélyem mélyebb, mint a köd
és a tetszelgő félelem.
Hisz amiből világra jött:
az életem.
Így mennek ép
a kolduló barátok szerteszét;
az ember retteg és a szíve ver
s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig
kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer?
Csak egy kezet látunk kinyúlani,
mely meztelen és sárgán átölel –
olyan közel:
minthogyha en-ruhánkból nyúlna ki.
*
A városok csak a bűnt sokszorozzák
s mindent magukkal rántanak mohón,
a barmot széttörik, mint a mohos fát,
és népeket sütnek meg érckohón.
S az emberek bálványa a kultúra,
megbomladoz bennük a súly-egyen
és haladás nekik a csiga-túra
és csak rohannak derűre-borúra,
mint a dámák illegnek begyesen,
lármáznak érccel völgyön és hegyen.
Lidércek őket tévútra viszik,
és élnek ők és nem lehetnek ők,
a pénz növekszik, nyüvi az erőt,
a pénz hatalmas s ők gyengék, picik
s búsan vánnyadnak el, idő előtt,
várván, hogy a bor és mérgek malasztja
őket múló örömre rákapassa.
*
Ők nincsenek. Csupáncsak a szegények,
kik akaratlan élnek és bitangul;
az arcukon a kín az ősi bélyeg,
torzak, kopárak és búsak a harctul.
Rájuk viharzik minden, ami ronda
s minden szemét az ő arcukra hull.
Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja,
bitangok, mint a tört edény s a rozsda
és mint a naptár, melynek napja mul –
s mégis: ha a föld egyszer bajba volna,
mint rózsaláncok reszketnének tisztán,
úgy fénylenének, mint egy szent talizmán!
Mert ők a szűzi hónál szűziebbek
s mint a ma-szült vak-állat és a harmat
és egyszerűek s csak téged követnek,
nem is akarnak, csak _egyet_ akarnak:
hogy szegények legyenek mindörökké.
*
Mert lásd: ők nőni fognak, sokasodni
és őket az idő megóvja majd,
úgy szaporodnak, mint a rét bogyói
édességükkel födve a talajt.
Mert boldog az, ki sose lakomázott,
kiknek eső paskolta fejüket;
hozzájuk dőlnek mind az aratások
s ezerszeresen fizet a szüret.
És élni fognak, hogyha minden elvész,
ha porba reccsennek országok, államok,
úgy kelnek majd fel, mint sok kipihent kéz,
míg másokat megölt a tengve-lengés
és minden nép és minden kéz kifáradott.
*
És nézd: a testük mint a víg menyasszony
és tovafolyik, mint serény patak
és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag,
csodásan él és áll a földi harcon.
Karcsú, sugár és most még vézna csak,
s bús-gyenge, mint sok fáradt, beteg asszony,
de a fajta szül sárkány-fiakat
és hallgat a tűrés völgyén virrasztón.
*
A szegény háza az oltárfiók,
ott balzsam és öröklét lesz az étel
s ha jő az este szótalan zenével
magába tér, kitágul szerteszéjjel
s az éji csendbe dalt hallani ott.
A szegény háza az oltárfiók.
A szegény háza a gyerek keze.
Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt
csak egy bogárkát, amely téveteg jött,
egy kavicsot, mit a patak is ellök,
szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt;
a mérleg ez, mely méri a jövendőt
s rázkódva rándul-rendül lefele.
A szegény háza a gyerek keze.
És ő a föld, anyánk és mindenünk:
Egy eljövendő kristály, mely szeliden
csillog világos, tompa, röpke színben;
és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen –
de vannak estek: s akkor-akkor minden,
és minden csillag onnan int nekünk.
*
Szegényeid szenvednek, mint a falka,
amerre néznek bánat és magány
és égnek-fáznak, mint a lázrohamba,
lakásokból kiverve és rohanva
bitang halottak künn az éjszakán;
piszkolja őket a sár és az ucca,
olyanok, mint napfényen a dögök –
s a véletlen s a lányok léha pucca
s a lámpa s a kocsi rájuk röhög.
Ha van egy száj itt harcra, védelemre
illesd meg Uram, hogy értük perelne.
A SZOMSZÉD
RAINER MARIA RILKE
Miért követsz, idegen hegedű?
Miért van, hogy a te síró, keserű
búd mindenütt nyomomba szálldos?
Száz ember ríkat? Vagy csak egy magányos?
Van olyan, aki benned hinni tud még,
és minden nagyvárosba van nehány,
ki nélküled folyók mélyén aludnék?
És miért találsz mindig reám?
Miért, hogy mindig azok mellett élek,
akiknek édes húrjaid búgása,
mely mondja: súly és teher az élet,
a terhek-terhe, kín és kő és mázsa.
VÉGZETES ÓRÁN
RAINER MARIA RILKE
Aki most zokog valahol,
ok nélkül zokog valahol,
értem zokog.
Aki most nevet valahol,
ok nélkül nevet valahol,
engem nevet.
Aki most indul valahol,
ok nélkül siet valahol,
hozzám siet.
Aki most meghal valahol,
ok nélkül hal meg valahol:
reám tekint.
ŐSZI NAP
RAINER MARIA RILKE
Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy a belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzét borrá változtatod.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú levelet ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.
A FIÚ
RAINER MARIA RILKE
Olyan szeretnék lenni, mint azok,
kik vad lovukkal szállanak az éjbe,
fáklyákkal, égre borzadó hajakkal,
a hajsza roppant viharába félve.
Legelől állanék, mint egy ladikban,
nagy lennék, mint felgöngyölt lobogó.
Sötét, de rajtam fénnyel lobogó
aranysisak. S mögöttem a sötétben
tíz ember várna sorakozva szépen,
oly nyugtalan sisakkal, mint enyém,
sötét, öreg, vak s mégis csupa fény.
Mellettem lenne egy és fújna-fújna
a trombitával és száguldanánk
és trombitálna utat és magányt
és mint az álom szállnának újra s újra;
a házak térden állanak elébünk,
a görbe utcán új és új magány int,
terek terülnek: és mindent elérünk,
zápor gyanánt zuhognak paripáink.
A NŐ, AKI MEGVAKUL
RAINER MARIA RILKE
Teánál ült, akár a többiek.
És mintha a csészéjét néma gondba
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.
És hogy végül felkelt a társaság,
s járkáltak csendesen a meghivottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,
oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.
Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.
HÖLGY A TÜKÖR ELŐTT
RAINER MARIA RILKE
Mint a fűszert az álomitalban
feloldja a tükre mélyiben
gesztusát fáradtan-szeliden,
majd mosolyát is bedobja halkan.
S vár, amíg folyékony tükre pezsdül,
gyöngyöket hány és feloldja itt
a haját és pompás vállait
kiemelve az esti köpenybül
és iszik a képből. Csendesen issza,
mint mámorral inna egy szerelmes,
kémlelődve issza, csöndesen les
s a komornát akkor hívja vissza,
hogy szekrények árnya reng a tükrén
s hallgatag hamvadt el a letűnt fény.
A LÁBBADOZÓ NŐ
RAINER MARIA RILKE
Mint mikor az utcákon az ének
majd közelbe jő, majd megriad,
mostan markolod már és eléred,
most megrebben egy kis zaj miatt
az élet játszik a gyógyulóval;
elaléltan és pihenten ül,
élni szítja már egy álom-óhaj
és egyszer megmozdul félszegül.
És úgy érzi, szinte-szinte bántja,
hogy keze, a hűs, kemény tenyér,
cifra lázak csontos, furcsa pántja,
rózsálló-szelíden bús-fehér
megsoványodott fejéhez ér.
STEFAN ZWEIG
Stefan Zweig 1881 november 28.-án született Bécsben és ma is ott él.
Jellemzően osztrák poéta: lágy, bensőséges, esztéta. Utóbb három
kötetben kiadta Verhaeren verseit német fordításban.
MUNKÁI. Silberne Saiten 1901 (Ezüst húrok), Die frühen Kränze 1907
(Korai koszorúk).
Verseiből _Franyó_ Zoltán fordított le nehányat.
BRUGE
STEFAN ZWEIG
Itt ódon és dús paloták a házak,
az este nedves, bús fátyola lóg.
A csöndes utakon már zaj se lázad,
mint ünnepestéken olyan kopárak,
hogy hazamentek már a mulatók.
A kapuzárán, a rozsdás kilincsen
már nem motoz és nem kopog a kéz,
a vén templomtoronynak fénye sincsen,
itt minden senyved a ködös bilincsen
s a bánat mély-mély tengerébe vész.
Falak fülkéjében búsan mereng rád
egy porladó és vézna kőalak,
hallgatva, titkosan néz, és ha meglát
füledbe súg egy agg, kopott legendát,
és elbúsítja a vén utakat.
FRITZ PHILIPPI
Fritz Philippi 1869 január 5.-én született Wiesbadenben.
Mély vallásosságtól átitatott versei egyéniségének tüzében zsoltárokká
nemesülnek.
MUNKÁI. Aus der Stille 1901 (A csönd), Menschenlied 1909 (Emberdal).
ISTEN SZEME KERESETT
FRITZ PHILIPPI
Az óriási fenyvesek
mögül egy nagy szem kihajolt
ragyogva. És valamit keresett.
Azt mondják: Most feljött a hold
a hegy fölé.
De a komor lomb
megrezdül: Nem, ez nem a hold –
De az Isten szeme?
És beleborzong
Ág és levél.
De mit keres Isten szeme?
A lombtető és a fatő
rámered: mert érzi, ő.
Ragyog a fenyves és a bükk,
nyájas tűz árad mindenütt.
Talán az erdőt keresi?…
Elhagyjuk az erdőt s a szent szem
Rámnéz, hogy engemet kövessen!
A fénye szinte égetett:
Téged kereslek, tégedet –
fiam!
GUSTAV RENNER
Gustav Renner Freiburgban született 1866 október 17.-én. Most Berlin
mellett lakik.
Renner erősen megkomponált versei a francia parnassienek hatását árulják
el. Később emancipálódott e hatás alól. Újabb bánatos hangú költeményein
át-át tör az élet szeretete. Tiszta ritmusérzék és pesszimisztikus
melegség jellemzik verseit. Az 1894-ben jelentkezett költői csoportban
tűnt fel.
MUNKÁI. Gedichte 1896, Neue Gedichte (Új versek) 1898, Gedichte 1904
Összegyűjtött (versei).
CÄSAR
GUSTAV RENNER
Nagy homlokán s a száján megvetés.
Az álla metszett s gyér ives szemölde.
Ujjong a győztes hadsereg előtte
S félvállról a sok vad vitézre néz.
Gondolkodik merész, új terveken.
Ápolt, fehér ujjaival simogatja
Gőgös lovát – de a lova szimatja
Vihart jelez s felhorkan hirtelen.
Most egyet int bágyadtpuha kezével
S zúg a vezényszó, a rest föld dübög,
A légiók vágtatnak szerteszéjjel.
Csorog a vér, trónt rengett a dühök
S míg légiói megássák a sírunk,
Sátrába tér és diktál: „Irnok – írunk!“
BRUNO WILLE
Bruno Wille 1860 február 6.-án született Magdeburgban. Verseibe
misztikus filozófiai gondolatokat csempész. A természet bámulója, hívő,
exaltált, romantikus lélek.
MUNKÁI. Einsiedler und Genosse 1891, Einsiedelkunst aus der Kiefernheide
1896, Offenbarungen des Wacholderbaums.
IRODALOM. Verseiből fordított _Vajthó_ László (A Hét).
CSÖND
BRUNO WILLE
Kulcsold össze
A kezed,
Míg a csöndet
Élvezed!
A hited véd,
Küzdj vele,
A szemed hunyd
Csendbe le.
Bármi jöjjön,
Elzuhog!
Meg se moccanj,
Légy nyugodt!
Büszke, csöndes
Sziklagát,
Min dagályok
Csapnak át.
Göndörödjön
Habra hab,
Szerteporlik,
Szétszakad!
Míg az orkán
Fenn csatáz,
Hallgat a nagy
Sziklaház!
Bármi jőjjön,
Elzuhog!
Meg se moccanj,
Légy nyugodt!
Ha az élet
Sebet ád,
Az öröklét
Vár reád.
Hogyha gyáva
Bosszú mar,
Felfeszít
Nehány cudar:
Tudd meg, hogy a
Szenvedés
Olvadó hó,
Elenyész.
Megrabolhat
Az idő,
Az öröklét
Békítő,
Ami elmult
Visszatér;
Drága balzsam
Lesz a vér.
Mert a béke
Ölbe fog.
Álom, áldás
Vár legott.
Mosolyogj hát
Szeliden
Az öröklét
Öliben.
RÓZSÁK
BRUNO WILLE
Ó hogy parázslik a sebem,
A lángja lobban, lángja száll!
Ó jaj, mi történt én velem?
Jön értem a halál.
Igen! Egy szörny – az vitte el
Leányomat, emlékezem.
A szörny torkába nyúltam és
Az marta meg kezem.
Beteg vagyok… Elébem áll
Egy sápadt ember – oly szelíd.
Alázatosan mosolyog,
Mutatja sebeit.
És vére hirtelen kigyúl,
Rózsállik és kacagva foly,
A kezein, a lábain
Ég a tüzes mosoly.
Az én sebem is kivirul –
Ujjongva fénybe öltözött,
Lombos, virágos ág feszül
Bús vánkosom fölött.
A rózsafényű lombokon
Angyalkám ül és énekel:
„A szeretet a korona,
És nincsen gyászlepel.“
Ó lányom, édes gyermekem!
Most vagy igazán az enyém!
Bölcsővé vált a bánatom –
S elalszom benne én.
FRANK WEDEKIND
Frank Wedekind 1864 július 24.-én Hannoverben született. Apja tíz évig
volt a szultán orvosa. Anyai nagyapja – Wedekind vallomása szerint –
_magyar_ vándorló-drótos volt, aki sokra vitte, gyárat alapított és ő
találta fel a foszforos gyujtót. (Később az őrültek házában halt meg.)
Wedekind eleinte újságíró, majd a „Maggi“ gyár reklámjait írja, cirkuszi
titkár, színész, kabaréigazgató, színházi rendező és ott van a
„Simplicissimus“ első megalapítói közt. Kalandos, clownszerű, eredeti
egyéniség. Minden munkája heves vita tárgya. Lírája romantikusan
groteszk. Legtöbb verse: tragikus grimace.
MUNKÁI. Egyetlen verseskönyvet adott ki: Die vier Jahreszeiten 1905 (A
négy évszak).
IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Wedekind, a moralista (Könyvek és emberek,
Modern Könyvtár), _Relle_ Pál: Wedekind, a színész és az író
(Renaissance 1910), _Gömöri_ Jenő Frank Wedekind címen „A Hőstenor“ elé
bevezetőt írt (Modern Könyvtár), Wedekind: Autobiografiai széljegyzetek
(Berlini Magyar Revü 1913 március 30).
MENINGITIS TUBERCULOSA
FRANK WEDEKIND
A szem forog, kancsítva néz,
Kaparász lázasan a kéz,
Leget a száj fulladva szív,
Már majd hogy meg nem áll a szív.
A fejbe régen éj tanyáz,
Nem bántja már a kín, a láz,
Az álmos ajk dalol, örül,
Mint esti szél a sír körül.
A kéz parázslik és keres,
Krétafehér és kék-eres;
A verejték úgy gőzölög,
Mint harmat a virág fölött.
A szem tüzel, fütyül a mell,
A néne doktorért fut el,
Az apa zsémbel, mily beszéd,
Az anya tördeli kezét.
Bejő három síró anyó,
Megárad ajkukon a szó:
Ó Istenem, ó Szűz Anyám
Szegény, szegény kis árva lány!
Könnyezve, reszketőn, balul,
Mindhárom a diványra hull;
Az anya kávét hoz nekik,
És égre szögzik szemeik.
A gyermek halkan felzokog –
De nem hallják az asszonyok,
Vitáznak cselédbér felől –
S egy ifjú élet összedől.
ARNO HOLZ
Arno Holz 1863 április 26.-án született Rastenburgban (Németország).
Nagy és nehéz küzdelmei voltak az élettel. 1913-ban a születése
ötvenéves évfordulóját ünnepelték és akkor kiderült, hogy Arno Holz
hosszú írói pályája alatt alig jutott hozzá nagyobb összeghez, sokszor
nyomorgott és éhezett. Egyszer be kellett állnia gyári munkásnak egy
játékkereskedésbe. Jubileuma alkalmából a németség rokonszenve
megnyilatkozott iránta, de a kor és a nagyváros költője ma is csak
tengődik. Berlin mellett él.
Arno Holz a lírában a naturalizmust képviseli. Mint költő friss és
jószemű; öntudatos; elsőrendű elméleti ember, aki sokat írt és
gondolkozott a művészet mivoltáról. Évekig harcolt a szabad, rímtelen
vers jogáért. Stílusérzéke pompás. Csalódásig híven tud írni régi korok
modorában. Legjelentősebb könyve a „Buch der Zeit“.
Erről a könyvről Szilágyi Géza így ír: „A kötet nem kis része ma már
elavult… Mégse szabad igazságtalannak lennünk. A kötetnek, mint
kortörténeti és emberi dokumentumnak teljes értéke van ma is: az a
hevülés, melynek tüze izzik benne, az az ifjú erő, melynek izmai
dagadoznak benne, most is megkapja a kiégett szívűeket és petyhüdt
húsúakat. Sok a kötetben a rétori pátosz; 1884-ben még közelebb voltak
Herwegh-hez és a Bismarck-féle vasmarkú Ausnahmsgesetz idejében a
suttogó szót nem hallotta volna meg senki. A szónoki reflexió gyakoribb,
mint a költői képzeletből kibontakozó vízió. Azonban mindent egybevetve:
a pátosz sokszor mély zengésű, mint a gordonka szava; a reflexióból nem
egyszer csillogó és szemfényvesztő élénkségű szellemesség mosolyog
felénk. Olykor megállítanak bennünket fájdalmas érzéstől színezett,
minden tendencia híjával levő, mégis minden kifejezett tendenciánál
szuggesztívabb képek Berlin világvárosi proletár-nyomorából. Végül pedig
értékelnünk kell a bármely stílussal szinte fitymálva játszó, a
legmakacsabb formákat erőlködés nélkül lebíró technikát is.“
MUNKÁI. Buch der Zeit 1885 (A kor könyve), Phantasus 1898, Dafnis 1905
(Lírai portrait a XVIII. századból).
IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Könyvek és emberek (Modern Könyvtár).
Verseiből fordított: _Szilágyi_ Géza, _Ormos_ Ede.
[Illustration: ARNO HOLZ]
NINON
ARNO HOLZ
Ninonnak hívják. Az anyja
éjszaka narancsot árul,
lenn a weidendammi hídnál.
Ámde ő szobacicus.
Kis cipellők. Oly kacérok.
És kacér a főkötő is,
mely a göndör, szép fejecskén
hófehéren imbolyog.
Ám a huncut kis szobornak,
amely szemben a tükörrel
kuksol a Makart-csokornál,
semmikép se imponál.
Jól nevet, ha néha reggel
pávatollával porolja,
sőt az óra is figyelmez,
mit beszél a kis szobor.
„Légy szíves, kedves fiacskám
és ne illegj oly kacéran.
„Ninon“-nak hív asszonyod ma?
Menj, hisz ez nem a neved.
Örzsi vagy. Szegény apádnak
fönn a holdba volt a földje,
Három év előtt New-Yorkban
halt meg, mint cukrászinas.
Az anyád él. Sánta, kancsal,
és tubákol. Máskülönben
éjszaka narancsot árul
künn a weidendammi hidnál.“
A SZOMSZÉDAIM
ARNO HOLZ
Sötét udvarra nyílik ablakom,
kormos falak, piszkos tetők előttem,
de bizony amióta itt lakom,
víg filozófként már belétörődtem.
Ha kinyitom a bús, kis ablakot
szobámba friss lég, édes napmeleg jön,
nem fázom és sohase koplalok
s csak egy kis írás az egész teendőm.
Csak egy kis írás, hogyha egyedül
a könyveket búvárlom órahosszat
egy-egy érzésem dalba sikerül
s a dallamos sor ríme szórakoztat.
Ilyenkor fejemen dicsfény lebeg,
gazdag szívem egy napfényes, nagy oltár;
boldog lehetnék és elégedett,
de szomszédságom rosszabb a pokolnál!
Nem fuvolás ő, kinek ásatag
nótája az „utolsó nyári rózsa“,
se tánczseni, aki órákat ad
s a zongorának bomlott virtuóza:
Egy varga, és ha az éj árnya jő,
vén csizmatalpakat izzadva foltoz,
mellette ül és kötöget a nő,
porontyai meg sírnak a dologhoz.
Én Istenem, e bús sirás miatt
álmomból ó de sokszor fölijedtem! –
Láz rázta meggyötört tagjaimat,
hogy szertenéztem fázva, fél-imetten.
Ríttak a varga éhes magzatai,
a csecsemő már hörgött a sírástól –
s ilyenkor úgy rémlett, hogy valaki
nekik három fekete ágyat ácsol.
Tompán dübörgött egy kopott kocsi
s a szürke ház előtt megállt setéten,
kivitték őket a gyász zsoldosi
a rozoga, sötétlő gyász-szekéren.
Kortyintott egyet a részeg kocsis,
girhes gebéit káromkodva verte,
túl voltak ők már árkon-bokron is,
de a gyereksírást hallottam egyre!
És akkor is kísértett e sírás,
hogy ablakomba nevetett a reggel,
s szemembe búsan ült az éji láz
hogy írni kezdtem tétova kezemmel.
Mit ért a víg, mosolygó bölcseség?
Légváram megdőlt, a dal kedve meghalt!
nem mert sötét volt a rút, szürke lég,
de mert elnémult a síró gyerekhang!
Sovány kenyérért koldul a szegény
és szívtelenül gyűri le a gazdag;
ez boldogul, tétlenkedik henyén
s érette milliók pincében asznak.
A gazdagokra selyemágy omol,
ha pezsgős éjre ráderül a hajnal,
mig lámpafénynél a sápadt Nyomor
virraszt fehéren, vacogó fogakkal.
Ó, Istenem, miért van ez, miért?
Úgy nyom e szörnyű kérdés, mint az ólom.
Még énekemben is e gond kisért,
síró dalomban is ezért vívódom.
Nincs más a földön, mint vak, szürke gond?
A múzsa is a szennyet vájja-túrja –
szívem egykor dalok víg fészke volt
s ma hallgatag gyászol, mint egy köny-urna.
BERCHTOLD VIERTEL
Berchtold Viertel Bécsben él. A Volksbühne főrendezője. Most jelent meg
első verseskönyve: Die Spur (A nyom).
Otto Pick így jellemzi: „Viertel nem kápráztat el vakmerő formajátékkal,
nem izgat forradalmi gesztusokkal: biztosan csak magára támaszkodik,
szenvedélyes, vadság és lágy puhaság nélkül, mélységesen komoly, a
kijelentés pátosza nélkül, röviden: mértékletes, tömör és a hatása
tartós.“
PARASZTLOVAK
BERCHTOLD VIERTEL
A parasztlovakat gyakran nézem, midőn
A csarnokok felé baktatnak éj-időn.
És amikor megállanak
A mázsasúlyú éj alatt,
Olyanok, mint a bús föld, mint a szörnyek.
De amikor mennek botolva,
Kocsit cepelve, robotolva,
Hátuk kemény, fönséges ívbe görbed.
Ez úgy megy, hogy zihál s meg is ráng,
Mellette mélán csüng az istráng
Kocsisa szundít, a törekvő
Ló csak lohol és lóg a gyeplő;
Híven kocog, méterre méter,
A sáros földet egyre túrva,
Mint egy munkás, ki jó, ki durva
És úgy hívják János vagy Péter.
HEINRICH HORVÁT
Heinrich Horvát Kolozsvárt született 1877 február 10.-én. Bölcsészetet
tanult Lipcsében, Strassburgban, Bernben. Hosszabb ideig élt Párisban.
Nagyváradon tanárkodott. Ma a paedagógiai könyvtár könyvtárnoka
Budapesten.
Horvát a német nyelv elsőrangú művésze. Nagy érdemeket szerzett
Baudelaire tökéletes lefordításával. A modern magyar lírát is ő
tolmácsolja a külföldnek. Hans Bethge külföldi antológiája (Lyrik des
Auslandes) kizáróan az ő fordításában mutatja be a magyar költőket.
MUNKÁI. Baudelaire: Die Blumen des Bösen (Oesterheld), Das junge
Frankreich, Baudelaire: Die Vorhölle (Oesterheld).
Verseit közölte a Kunst, Morgen, Zeit, Berliner Tageblatt, Der Deutsche,
Magazin für Litteratur.
Eredeti versei még nincsenek kötetbe gyűjtve.
IRODALOM. Nehány versét magyarra fordította _Juhász_ Gyula.
KÍNAI VERS A SZÉP ÉVRŐL
HEINRICH HORVÁT
A tavasz szép volt; fiatal leánnyal
Aranybort ittam fiatal ligetben.
A nyár az ünnep; déli napsütésben
Virágos réten bogarak daloltak.
Az ősz minket lombos ladikba látott,
Vörös ecetfák álltak őrt a parton.
A tél azonban a regék világa,
A halk idő. Most álmodunk a fákról,
A vörös őszről és a kék tavaszról,
Méhzümmögésről, kacagó virágról
És hópihékről, melyek csendbe hullnak
S némán repülnek… nézd az ablakunkban
A hallgatás ezer fehér virágát.
CSÖNDES ÉJ
HEINRICH HORVÁT
Az álmos ér oly hallgatag szomorgott,
A pilledt gallyakon aludt a gyors
Szellő és aludtak mind a tornyok –
Akkor indult a Sors.
Künn a mezőkön tétovázva kúszott,
És jött az óra, a titkos, a mély.
A botja bús volt, de lombkoszorúzott
És köpenye az éj.
Mértföld-csizmája harsogott a téren,
Nagy madarak lármája huhogott –
Lombok emelték pajzsukat kevélyen,
Erdőkön zuhogott.
Elébe fekszik lázadón a hullám,
A sziszegő és harsogó elem.
A haja dermed és tovább tolulván
Röpül a tengeren.