nagyon megértően fordította németre.) Olaszországban sokat tartózkodott.
Évekkel ezelőtt kiadta könyvét „Das Buch Joram“, amelyet Luther német
nyelvén írt és bibliai stílusával nagy feltűnést keltett. Remekbe
készült verseit a Hyperionjahrbuchban és az Insel-Almanachban tette
közzé. Ezek a ritkán megjelenő, fátyolos és lenge versek a modern
irodalom szenzációi.
BALLADA AZ ÁLOMRÓL, A SZÉLRŐL ÉS A DALRÓL
RUDOLF BORCHARD
Kiűztem az árnyak sötét hadát,
Mik tűzhelyem kihűlt hamvába fúttak.
A lelkem a szobámba hívtam át
S ő jött súrolva a holdfényes útat,
Jó szellemek vezették útja árnyán.
Reccsent az ajtó? Csörrent az avar?
Zengett a tornác, pattogott a párkány?
Ó némán jött az álom, szél, a dal.
Halkan lebegtek, mint nagy madarak,
Majd tűzhelyemhez csöndesen leszálltak,
Borzongva fújták szárnyuk, hallgatag,
Lerázva a köd-harmatot s az árnyat.
Dalolt a dal: „Itt a zene s az ének.
Kinek a kedve néma vágyba hal,
Ajkat s ölet adunk mi a szegénynek“ –
Így énekelt az álom, szél s a dal.
Fehér fűzfán aludtam csöndesen –
Levegőházban szellők gyülekeztek –
– Álom-apót lestem a mélybe lenn,
Hol álmodik a hét fekete herceg –
– Tengerbe buktam s a víz habja zajgott,
Mint szélbe búgó, gyenge húr fuvall.
Hárfázott a szél s zengtek a kürtök, a kagylók
„Ó tenger, fűz, álom, szél, ifju dal.“
AJÁNLÁS
Az éjszaka jön, harmatos az ösvény,
Szállj balladám a holdba föl, hamar.
Hallgass a fáknál, mély haboknak öblén –
Az ének álom, szél és pára, dal.
RICHARD DEHMEL
Richard Dehmel 1868 november 18.-án született Wendisch-Hermsdorfban.
Filozófiai tanulmányokat végzett és ma a filozófia doktora. Felesége,
Paula Dehmel neves gyermekíró, aki vele együtt egy kötetre való
gyermekverset adott ki. Azóta másodszor is megnősült. Első versei sok
vitát provokáltak. A német kritikusok a líráját „beteges“-nek találták
és őt is – akárcsak Liliencron-t – „dekadens“-nek nevezték. Ebben az
időben Dehmel sokat foglalkozott Verlaine-nel (akinek verseit gyönyörűen
fordította le németre), a dekadenciája azonban a mivolta legmélyebb
mélyéből származik. Nyugtalan és új lirikus, aki az egyéniséget mindenek
előtt valónak tartja és ebben is német. Hanz _Benzmann_ írja: „A
germánok művészete az egyéni művészet: az egyéniség és az érzések
művészete, ellentétben a román népek művészetével, amely nagyobb részt
formai és értelmi. Ezért nem beszélhetünk egyáltalán német
hagyományról.“ Dehmel hagyományok nélkül indult el útján. Talán csak az
egy Liliencron-tól tanult – formát és bátorságot. Másként felfogásban –
a költészet felfogásában – épp az ellenkezője. Dehmelnek erősen
körvonalazott világnézete van. Az emberiség fogalma állandóan fölötte
lebeg és harcosa is az új embernek, a tökéletesebb embernek, aki épebb,
jobb és szebb, merészebb és igazabb a mainál. Első nagy sikereit a „Weib
und Welt“ című kötetével éri el. Később a „Zwei Menschen“ című lírai
regénye, amely sok egymás mellé sorakoztatott románcból áll,
megkoronázza sikerét. Dehmel itt formában, hangban már teljesen egyéni.
A mai kor egyik legjellemzőbb lirikusa. Esztétikai értekezéseket is írt,
színdarabokat is, de a színpadon – épp túltengő és nagyon egyéni lírája
miatt – nem volt sikere. Ma Blankeneseben, az Elbe mellett él.
[Illustration: RICHARD DEHMEL]
Az új német lirikusok többnyire lágyak, nőiesek, finomak: Dehmel velük
szemben az őserő és a férfi. Rendkívüli szenvedély lakozik benne.
Soraiban pátosz izzik. Nyelve, ez a szaggatott, forró, lihegő nyelv
mégis intim, mert nem szónoki figurák és költői formák játéka (mint a
régi romantikusoké), hanem az emberrel és a világgal birkózó lelkének
megnyilatkozása. Őszinte küzködésének, forrongó, sokszor káotikus
vágyódásának tükre a lírája. A legtöbb lirikus befogadó: az életet
tükrözteti önmagában. Dehmel lázadó: azt a diszharmóniát veszi észre,
ami az élet és a végtelenbe törő vágyai között van. Gesztusai szélesek,
a földet és az eget átölelik. Azon nyersen és véresen szakadnak ki az
érzései, de a pillanat tüzében rögtön dallamos formát öltenek magukra,
azt a formát, amely belső igazságukhoz legjobban illik. A német nyelv
újraalkotója és gazdagítója. Hívei prófétát látnak benne. Bizonyos, hogy
a nagy verseiben új világ vajudik. Még a szerelmes dalai se elomlóak és
epedőek. Harcias, bátor a szerelme is. Skálája pedig tág. A líra minden
területén, hánykódó és kiáltó ditirambusaitól kezdve a gügyögő
gyermekversekig, egyénit és maradandót alkotott.
MUNKÁI. Erlösungen 1891 (Megváltások), Aber die Liebe 1893,
Lebensblätter 1895, Weib und Welt 1896 (Világ és asszony), Zwei Menschen
(Két ember) 1903. Összegyűjtött művei tíz kötetben 1906-ban jelentek
meg.
IRODALOM. _Gerő_ Ödön: Dehmel (Pesti Napló), _Franyó_ Zoltán: Richard
Dehmel (Független Magyarország).
Több versét lefordította: _Franyó_ Zoltán, _Oláh_ Gábor, _Ormos_ Ede,
_Vajthó_ László.
AZ ÚSZÓ
RICHARD DEHMEL
Győzött! Elérte már a partot.
Győzött! Ezért volt az egész.
Kezén a hab tajéka harsog
S még egyszer a dühös tengerre néz.
Előtte föld, szirt, szürke partfok,
Paskolja a fekete vész,
De állja s büszkén felszökellik.
Most minden úgy lesz, ahogy eddig
S még egyszer a dühös tengerre néz.
MAGÁNY
RICHARD DEHMEL
Így, csendbe menjünk a ködös mezőn;
Itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
Érezhetem, mi jó az egyedüllét.
Se szó, se szél; a sápadt este jön,
Vastag köpenybe fogja fel a léget
S a mozdulatlan test gyönyörbe réved.
Csak a szívem hallom; nem életért sír,
A kéj, a kín sülyedve elpihen,
Hátam mögött tűn el, mint két vihar,
Mely birkózik egymással és kihal.
Mit háborogsz, én lázadó szivem!
Te többet érzel, mint a többiek,
A nő, barát és az összes szivek;
Ők is magányosak. Nézd: a sötétség
Mélyébe zöld láng lobban félve halkan
Egy pályatűz – nézd: így égsz egymagadban.
Tovább, tovább, ahol ember se él még.
De mit akartok? El! föl a dombra,
Mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
Követnek; ó szárnyam ha volna! –
Cserjék remegnek a mezők fölött
Koboldszerűen, a domb füstölög,
Míg a párák nedves, izzadt lidérce
Magát a földből jó kövérre szívja;
El arcok, félre, félre! Hogy lihegnek!
Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.
A töltésen leroskadok alélva,
Nyirkos sínen parázsló homlokom.
Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma!
A hűs acél agyamba mar mohón,
Kezem vonaglik a vastestű pánton;
Megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
Egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
Két szem buggyan ki a ködös homályból
És – mit akar az az árnyék, ott távol,
Miért inog az az égerfa, miért?
Már mozdul és jő; újra éledek,
Közel az árnyék és felém sötétlik,
Alakba tör – vagy őrület csupán? –
A ködön egy kemény és éjsötét csík.
Fürkész szemem megenyhül szeliden:
Köszönt – elűzi bús magányomat:
Hahó, egy _ember!_ – Ó magány – szivem –
S kattogva vágtat el a gőzvonat.
GYEREK-GÜGYÖGÉS
RICHARD DEHMEL
A Mikulás, apa, apuska!
Most trombitált, de oly erősen,
Még a postás se tud úgy, ő sem.
De aztán elment innen újra.
Két hosszú-hosszú orra volt,
Jégcsap lógott az orra végén,
Az egyik nagy volt, mint a kémény,
Másik pici, picurka volt
S rajta sok angyal lovagolt.
Kezükben egy csodás zsineg,
Cipőjük épp, mint a tied.
Aztán egy ember a zsinegre
Ugrott, mint egy nagy, csúnya medve.
S hancúroztak az angyalok;
A jó Istenke jött amott.
És haragudott, igazán
Megszeppentem; úgy ám apám –
„De Detta ez még se való,
Mit hazudozol össze itt?“
Hát kinek árt apám a szó
S nekem-nekem oly jól esik!
„Vagy úgy? – Na jó.“
ESŐBEN
RICHARD DEHMEL
Az én időm a dús kemény vihar;
Nyakam csuromvíz, hull a víz a fákra,
Borzong a kert álomvert lombjaival,
Az ágon ernyedten vár a madárka.
Kukucskál a bús lombon át az ég,
Minthogyha sose oszlanék a fölleg.
Most csendbe nézhet már a tájra szét
És megtekintheti a béna földet.
A fáradott világ oly lomha, agg.
Se kéj, se kín, a bú s közöny megülték.
Az űrbe mos a zajgó áradat
És minden szürke – szürke – egyre szürkébb.
NEFELEJTS
RICHARD DEHMEL
Kék nefelejts a kovács műhelyébe –
mit is kereshet itten?
A ház mögött, a csermelynél, a béke
virul talán meghitten?
Tompán zakatolnak a vaspőrölyök:
a ház dübörög.
Haladjon a munka, a munka!
A vas nekiizzik, a víz a nagy üstből
rácsorran a lángra, messzire füstöl,
s felröppen a szikra-por újra.
De néha egy arc – kormos, büszke, nyers –
némán az égszínű virágra bámul.
És mintha egy hang szólna a szobábul:
ne felejts!
HUGO VON HOFMANNSTHAL
Hugo von Hofmannsthal 1874 február 1.-én született Bécsben. A bécsi
szimbolisták lapjában (Blätter für die Kunst) tűnt fel, amely hadat
üzent a naturalizmusnak és új művészi ideálokért harcolt. A naturalizmus
akkor már a lírai versekben s jelentkezett. Jelszó volt, hogy az igazi
művész nem állhat elszigetelten a korában, meg kell hallania a nyomor
hangját, észre kell venni a tömegeket, a szociális és politikai
küzdelmeket. A bécsi lirikusok ezzel a demokrata elmélettel szemben a
művész arisztokratizmusát, teljes szuverénitását vallják. Egyetlen méltó
tárgya a költőnek az, ami örökkévaló. Versei lassan érjenek meg. Formája
legyen tökéletes és előkelő. Ennek a csoportnak összes elve megtestesül
Hofmannsthalban. Ideges félelemmel nézi a jelent. A multba fut, idegen
korokba, idegen népek közé. Úgy érzi, hogy az élethez mindig odatapad
valami szenny és hogy a naturalisták a művészet mivoltát hamisítják meg.
Formális klasszicizmus: ez Hofmannsthal művészete. Teljesen bezárkózik a
verseibe. A művészet öncél. Bájos, lenge és mély ritmusokban kiélhetjük
az életünket. Hofmannsthal verseinek száma elenyésző a drámai
produkciójával szemben, de azért csak lirikus és egyéniségét a verseiből
ismerhetjük meg. Arisztokratikus, márványhideg klasszikus és stilizált.
Nem él ma lirikus, aki jobban értene a koncentrálás művészetéhez.
Mélyről felszakadó szavaiban évek tartalmát és érzésenergiáját sűríti
össze.
Alfred Kerr így ír róla: „Finom, hűs, szomorú kedvvel költ ennek… vagy
annak a „modorában“. Látom, hogy jött a világra: az első sikolya
stilizált volt, az első tette egy arabeszk… Talán csak egy költeményből
való ez a költő. Látja magát költeni. Nem éli be magát a jelenbe és nem
kiabálja ki, ami a lelkét perzseli. A költőiességbe transzponálja magát,
a távolságba merül, magára ölti a formáját és végül olyasmit mond, ami
tulajdonképpen a formája által jelentős… A szépség különös, elmult
világában él, amely se oly szép, se oly nagy, mint a mi világunk, – de
elmult.“
[Illustration: HUGO V. HOFMANNSTHAL]
MUNKÁI. Összegyűjtött verseit 1904-ben adták ki (I–II. kiadás).
Gesammelte Gedichte.
IRODALOM. _Nádai_ Pál: Hofmannsthal (A Hét), _Somlyó_ Zoltán „A Halál és
a Balga“ című drámáját lefordította és bevezetővel látta el (Modern
Könyvtár), _Bálint_ Lajos: Hofmannsthal (Magyar Hirlap 1910 december
18).
Verseiből fordított: _Mohácsi_ Jenő, _Franyó_ Zoltán, _Harsányi_ Zsolt.
Az „Elektra“ című drámáját lefordította _Váradi_ Antal és a Nemzeti
Szinház mutatta be.
A MULANDÓSÁG TERZINÁI
HUGO VON HOFMANNSTHAL
Lehelletük még az arcomba rebben:
hogyan lehet, hogy édes napjaink
eltűntek, a szeleknél sebesebben?
Ez oly panasz, mit halandó nem ér fel
s jaj, fogcsikorgatás rá béna mind:
hogy minden mállik-múlik minden évvel.
S hogy ennen-Énem, a szabad, a hűtlen
egy kisfiúból nő ki s nappal-éjjel
mint kósza, idegen eb jár körültem.
S hogy: százak óta éltem már magam
és őseim halotti köntösükben
egyek velem, akár ennen-hajam.
Egyek velem, akár ennen-hajam.
A RÉGI BÉCS
HUGO VON HOFMANNSTHAL
Tiszafák és sok magas rács,
Címerek avítt aranyja,
Csillogó szfinksz a sűrűben…
… Kordul a kapu s csikordul. –
Álmosító vízesések,
Álmosító bús tritónok,
Rokokó, porlepte, édes.
Nézd… ez Canaletto Bécse,
Ezerhétszázhatvanas Bécs…
… Barna, zöld, szelíd tavacskák,
Síma párkány, síma márvány
S hajráznak, mint vízi lányok
Az arany s ezüst halacskák…
Módosan nyírt pázsit alján
A karcsú leándereknek
Hercigül egyforma árnya;
Ágak bolttá boltozódnak,
Ágak fülkévé feszülnek
És feszes szerelmi párra,
Hősre és hősnőre várnak…
Három delfin ont vizet most
S csobban a kagyló-medence…
Gesztenyék virágesője
Illatozva, fényesen hull
S vízbe lippen a medencén…
… Messze túl a tiszafákon
Hegedű sír, klarinét ri
S mintha ezt is ők mívelnék,
A cukros kis amorettek,
Melyek a párkányon ülnek,
Rózsát fonva, hegedűlve,
Márványvázák, száz virág közt
Jázminok meg orgonák közt,
Méla sárga violák közt…
És a párkányon közöttük,
Hölgyek, pípesek, kokettek,
Violaszín monsignore-ok…
És a fűbe, lábaiknál
És a lépcsőn, drága párnán
Gavallérok, nyájas abbék…
Parfűmös gyaloghintókból
Mások más dámát emelnek…
… A galyak közt fény cicázik,
Szöszke nőfejekre villan,
Csillan a sok tarka párnán,
Gyepre és kavicsra hullik,
Nyúlik az állványra lágyan,
Mit hamarság összeróttunk.
Szőllő kúszik, inda csúszik
Átölelve a gerendát
S cifra színbe, híva intve
Rebben a szőnyeg, tapéta,
Pásztor-szcénák, huncut ábrák
Watteau édes tervezetje…
Lomblugas nekünk a színpad.
Nyári nap színházi lámpánk,
Így játszunk teátrumot mi,
Játsszuk en-darabjainkat,
Mind koránnyílt, lágy, szomorkás
A lelkünk komédiái,
Tegnap és ma tarka kedve,
Csúf sorunk csinos fonákja,
Síma szók és cifra képek,
Talmi érzés, szörnyű vérzés,
Haldoklások, epizódok…
Pár figyel, pár ránk se vet még…
Álmodik, csacsin nevetgél,
Fagylaltot szop… és csevegnek
Roppantul galáns ügyekről…
… Szegfűk szélbe imbolyognak,
Hófehér és nyurga szegfűk,
Mint fehérlő lepketábor
És a pincsi nagy haraggal
Egy kevély pávára kaffog.
STEFAN GEORGE
Stefan George 1865-ben született Bingenben. A kilencvenes években vezére
annak a néhány bécsi írónak, aki a naturalizmus olcsó szenzációjától
akarta megóvni a költészetet. Rendkívüli formaművészete (amely gazdag és
bensőséges) oly hatást gyakorolt, hogy iskola képződött körötte és
sokan, maga Hofmannsthal se tudta kivonni magát a hatása alól. George
versei nem artistaprodukciók és játékok: kemény mag rejlik bennük. Új
német nyelvet alkotott a céljaira, amely oly dallamos és festői, mint az
olasz. A külsőségekben is eredeti és eredetieskedő: a helyesírást
megváltoztatja, nem használ pontot, vesszőt, nagybetűt. Pompás
díszkiadásokban, drága papíron, esztéták és könyvbarátok számára adja ki
verseit Baudelaire-t majdnem teljesen, Carducci-nak pedig sok versét
átültette. 1912-ben megjelentette Dante „Isteni színjátékát“.
Szülővárosában a művészet kultuszának él.
Lukács György így ír róla: „A George lírája szemérmes líra. Az
élményekből csak a legáltalánosabbat, a szimbolikusat adja, valami
extraktumfélét, megfosztva ez által az olvasót minden intim életrészlet
megismerésének lehetőségétől. Magáról beszél persze mindig – különben
hogyan is jöhetnének létre versek? – mindent, a legmélyebbet, a
legtitkoltabbat elmondja magáról és minden vallomással még rejtélyesebb
lesz előttünk, még jobban beburkolódzik magányosságába. Úgy veti a
versei sugarait az életére, hogy a fények és árnyékok játékában
gyönyörködhetünk csak és nem látunk semmi konturt tüzes claire
obscurejében… Az ő tájai nincsenek sehol sem, de konkrét bennük minden
fa és minden virág és az ég egy bizonyos percnek soha visszatérő
színeiben ragyog; nem ismerjük az embert, aki áthalad ezen a vidéken, de
egy pillanatban lelke legfinomabb rúgóinak ezer apró kis kilengését
láthatjuk, hogy megint eltűnjék, végleg szemeink elől; nem tudjuk, kit
szeret, nem tudjuk, miért szenved és miért ujjong fel hirtelen és mégis
abban az egy pillanatban jobban megismerjük, mintha minden eseményt
ismernénk az életéből. A George technikája: a tipikusság
impresszionizmusa. Versei: csupa szimbolikus pillanatfelvétel.“
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Das Jahr der Seele (A lélek éve.),
Der Teppich des Lebens (Az élet szőnyege), Die Lieder von Traum und Tod
(Dalok az álomról és a halálról).
IRODALOM. _Lukács_ György: Stefan George (A lélek és a formák.
Kísérletek. 1910).
Verseiből fordított _Kún_ József (Kún József hagyatéka Singer és Wolfner
1914).
AZ ÁLARCOS HÖLGY
STEPHAN GEORGE
A termen illeg a sok-sok selyembáb.
De az ő lázát némán födi rizspor.
Lelkében látja a hamvazószerdát,
A bús zsivaj körötte bárhogy is forr.
Kimegy a puszta parkba, a bokorban
Röviden int még a farsangi bálnak,
Didergve dől a jégre… zengve roppan.
Csend, néma fagy, benn táncra muzsikálnak.
A pípes lovag urak és hölgyek
Nem is látták a hináros mederbe…
De hogy tavasz lett és a kertbe jöttek,
A tó feléjük sóhajtott remegve.
Hallották. És a könnyűvérű század
Nem kérdte, mi e tompa, morajos dal…
Tovább fecsegtek, vígan dudorásztak
Tréfálva a tréfálkozó habokkal.
A SZŐNYEG
STEPHAN GEORGE
Itt kavarognak emberek, növények
És keveregnek selyemrojt-keretben,
Kék sarlókon fehér csillagok égnek
S minden lebűvölt, dermedt táncba retten.
Kopasz vonalak vége dús cikornya
S ellentmondó a rajzok furcsa teste.
Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja,
De az egész felébred egyszer este.
Akkor borzongnak a halotti ágak,
Miket körök, ívek zártak be folyvást,
A bogzott bojt elé nyiltan kiállnak
És végre hozzák az igaz megoldást.
Nem szóra és nem minden percben éppen,
A durvák mitse látnak itt e mintán,
Sokaknak sohse szólanak beszédben,
Csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.
AZ IDEGEN NŐ
STEPHAN GEORGE
Jött messze földről, éjszakán át
És borzalom övezte házát,
Sütött-főzött és javasolt
És énekelt, ha kelt a hold.
A templomban ruhája cifra,
Ettől bódult öregje-ifja,
Mosolya fénylett messzire
Férjek, legények vesztire.
De egyszer, amint mocskos éjjel
Fűvet keresett szerte-széjjel,
Elnyelte őt az ingovány.
Mások beszélték tétován.
Hogy a nyilt utca tovaszállott,
Csak fia maradt ott, a zálog,
Fehér, mint a gyolcs és haja
Fekete, mint az éjszaka.
ALFRED KERR
Alfred Kerr (Kemperer) Boroszlóban született 1867 december 25.-én. Az új
német drámáért évekig heves és meggyőződéses harcot folytatott. Híressé
vált Sudermann ellen való hadjárata. Elsőrangú megértője és magyarázója
a szimbolistáknak, Ibsen-nek, Hauptmann-nak, Maeterlinck-nek. Az
impresszionista kritikát teremtette meg. Szerinte a kritikus alkotó
művész, ezért az ösztöneit nem szabad szégyelnie és a bírálandó munka
iránt érzett rajongását vagy gyűlöletét bátran, egész lélekkel be kell
vallania. A „lant és a parittya“ kritikusa. Leghíresebb könyve az új
drámáról szól. Ez a könyv a jelenkor drámai küzdelmének, a
naturalizmustól a szimbolizmushoz vezető fejlődésnek a történelme. Másik
nevezetes könyve színészportrékat tartalmaz magában. Egy ily
színészportrénak – kritikának – tekinthető az alábbi vers is. Legutóbb
verseit egy felolvasó estélyen mutatta be, kötetbe még nem gyűjtötte.
Berlinben él. Sok és nagyon heves polémiája volt. A „Pan“ szerkesztője
és a „Tag“ színikritikusa.
MUNKÁI. Fontosabb kötetei: Das neue Drama 1904 (Az új dráma),
Schauspielkunst 1904 (Színművészet).
IRODALOM. _Fenyő_ Miksa: Parittya és lant (Figyelő 1908).
HANAKO
ALFRED KERR
Mosolygok és ámulva nézem,
Bizsergeti a vért, szívet.
Japán bizsu, baba egészen –
És művésznő, csupaideg.
Nem költői, festői mámor
E bájos, apró látomány.
A lég fuvoláz és nyivákol
Halk, fürge léptei nyomán.
Puha talppal szökik lebegve,
Szűk, kis cipellőket tapos;
Most macska, majd a bő köpenybe
Kengurúhoz hasonlatos.
Hogy ért a pípes széptevéshez!
Hogy ugrik és mi csókra kész. –
Halála egy vak tévedés lesz,
Háton döfi a buta kés.
… Sír – nyeldekel – nem tud kimúlni;
Kuporog; ködös a szeme;
Némán vonaglik (pisze nyúlfi)
S halódva hajlik lefele…
Japán művészet, ó, szeretlek,
Most rám fuvallsz, mint egykoron.
Testvére vagy a zöld füveknek
(S az állatokkal is rokon…).
RAINER MARIA RILKE
Rainer Maria Rilke 1875 december 4.-én született Prágában. Itt
nevelkedik és a cseh óváros – a zegzugos utcáival, a piszkos házaival –
mély emléknyomot hagy benne. Az élete zajtalan. Tanulmányútra megy
Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután
Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párisba költözik, ahol
megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Ma is Párisban él.
Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák“
lirikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában finomodott ki leginkább
az érzések esszenciája. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e
három lirikus képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos
metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, amely kevesebb vagy
több, mint a szakszerű filozófia, a gondolatokat táncra perdíti és a
szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, amelyek dalok s
problémákat, amelyek oly közel vannak a filozófiához (és oly távol
vannak tőle), hogy strófákba kívánkoznak. Ez a líra azonban csak
titokzatos, de nem problématikus. Semmi köze azokhoz a pozitív
tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg
poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy
fölfelé mutató gesztus, amely egy ember elbámulásait magyarázza, egy
különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki
helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a
másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, amit
kimondani szinte merészség.
A szlávokat régente szklávoknak (rabszolgáknak) nevezték. Rilké-ben van
valami szláv (és szkláv) alázat. Testtelen ábrándozó, aki mindent odaad
másnak. A szolgaság benne oly végtelen, hogy átfinomodik és glorifikálja
önmagát. Rilke úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Ami
körülötte van, a valóság, túlvilági álom csak. Az igazi érték
eksztázisokban nyílik ki. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban
távolságok szenzációját érzi. Egy értelmi és érzelmi elfinomultságon
keresztül eljut a stilizált, jelképes vallásosságáig, az intuícióig, az
egyénisége rejtett magváig.
Első versei kedves és finom csipkemunkák: nőies, de nemes művészet.
Bírálói későb Baudelaire és Dante hatását emlegetik. A színei
gazdagodnak. Egyénisége akkor bontakozik ki teljesen, mikor Párisba
érkezik és megismerkedik Rodin-nel (akiről legszebb tanulmányát írta).
Rodin fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzékét. Az ember eltűnő
folyamat, egy dal megütött hangja, mely éppen most van elhangzóban. Az
egyéniségünk, amely a tudatunkban az élet minden pillanatában mint
örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben
már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha
horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai
elsikló életünknek. A művész ezzel a perspektívával szemben alkot. Rilke
úgy látja az életet mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban.
Azért ir, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.
Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch“, ez a különös breviárium,
amelybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása
zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzék. A kétségek
feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimenakkord. Elfinomult
érzés-élet működik itten, mely motívumait arról a láthatatlan területről
szedi, amelyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja,
mint az öntudat fényében égő terület. Még a modorossága is, amit sok
bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.
Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk. Költői ereje abban van,
hogy nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából
egyszerűen belénk helyezné. (A legtökéletesebb közlésmód.) A közbeeső út
azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak
a másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem
látni, hogy kik és mik ezek a szó-követek, hercegek-e vagy koldusok,
nevetnek-e vagy sírnak, eltakarják-e az arcukat vagy reánk néznek és
felénk igyekeznek. Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. A forma
lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez.
[Illustration: RAINER MARIA RILKE]
Rilke művészete ma már klasszikus tökélyű: mélyen és nyugodtan hullámzik
komoly célja felé.
MUNKÁI. Larenopfer 1896, Traumgekrönt 1896, Advent 1898, Das Buch der
Bilder 1902, Das Stundenbuch 1906, Neue Gedichte I–II. 1907–1908
(Insel-Verlag), Die frühen Gedichte (Korai költemények), Requiem 1909.
IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Rilke (Nyugat 1909 szeptember 16),
_Túróczi_ József: Bridge Laurids Malte feljegyzései (Nyugat 1910
december 1).