Egy másik édent és új életet nyer,
Se, hogyha rózsás fűbe kéjbe fúl,
Se, hogyha sírban alszik végre, túl;
De, hogyha e meddő Golyó kizökken
Unott futásából kaján örömben,
Vakon, bután rohan végsőt hörögve
S észtvesztve táncol a szabad körökbe,
Megostromolja az eget vadul,
Vén kérge róla megropogva hull,
Felmennydörög sós óceánjaival
S kialszik a víztől a lángvihar
És a világszülő sáromladékon
Az űrben új lét kel s vesz a mulékony.
REQUIES
LECONTE DE LISLE
Távol azoktól, akiket szerettem,
A szép napoktól halkan távozom.
A meseország ott ragyog megettem.
Megállok még a sziklacsúcsokon
Az égen, az alkony alvó egén,
Repül reményem, a végső remény.
Boldogtalan! törődj be végzetedbe;
Az ifjúság többé el nem bűvöl,
Hiába az emlék, így végezed be,
Az égre nézz s ne félj a könnyütől,
Hulljon le a sok igéretlevél,
Szerelmed, álmod, mit nem ízlelél.
Mit sem ad az idő, bármit igérget,
Nem zöldül a rom, a hamu soha.
Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
Aludj, a sír oly édes nyoszolya.
Az éjszakába lelj új gyógyszeret
És lásd be, hogy már senkisem szeret.
Az életünk ilyen, el kell viselni,
Az őrült lázad és a gyenge sír;
A bölcs nevet és terhe néki semmi.
Szállj hát a mélybe, hív az enyhe sír.
Ott lenn a zaj, a háború pihen,
Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!
AZ UTOLSÓ EMLÉK
LECONTE DE LISLE
Meghaltam. – És szemem még sincs lezárva,
Csak járok az örvényes éjszakán,
Oly csöndesen, mint lassú népek árja.
Búsan lehell a sír fuvalma rám,
Bolygok bitangul, évek óta, resten,
És társam az Ür, az Éj, a Magány.
Napom lejárt. Nem érzem a sebet sem,
Az élet ez, vagy a halotti párna?
Nap! Álom! – Semmi. Menj, menj kósza testem.
Zuhanj! Szemembe tátong az űr árnya,
Az elmúlás nyugalmas éje elnyel,
Meghaltam. És a semmiség zilál ma.
Hát e kísértet, e hang és e sebhely?
Rég kaptam, a tusakodó életen.
Ó éj! Borulj le, éj! – És csöndbe fedj el:
Szívem megették. Ó emlékezem.
ERNEST RAYNAUD
Ernest Raynaud 1864 február 22.-én született Párisban. A francia
fővárost sohasem hagyta el. Verlaine fedezte fel. Eleinte a parnassienek
közé tartozott, később többedmagával megteremtette a „román“ iskolát,
amely a latin múzsa védelmére alakult, erősen hangsúlyozza
különválóságát és védekezik minden idegen – barbár – szellemi befolyás
ellen.
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: L’Oeuvre du Sang 1890–1891 (A vér
munkája), La Tour d’Ivoire 1899 (Az elefántcsonttorony), La Couronne des
Jours 1905 (A napok koronája).
TANYAI REGGEL
ERNEST RAYNAUD
Gyorsan kitárom az ablakredőket,
S a zümmögő és cifra nyári kert
Szobámba lépett, minden nevető lett,
A fény kicsattant, a virág kikelt.
Poros fűszál szikrázik égi könnytül,
Felhőtlenül villámlik az azúr;
A dombok alján vattapuha köd gyűl,
A búza sárgul mozdulatlanul.
A béreslány, végében a fasornak,
Facipőben csoszog, kutat csikorgat,
A szérű zúg, csipeg a csirkeól.
A szorgalmas ásó pengéje szól,
Víz foly, fa rezzen, rebben a madárka
És a mezőszag becsap a szobámba.
HENRY CAZALIS
Henry Cazalis 1840 március 9.-én született Corneilles-en-Parisisban.
Jogot és orvostudományt tanult. Erősen tanulmányozta a keleti
költészetet, a buddhizmust és Schopenhauer-t. Első verseskönyve Jean
Castelli álnév alatt jelenik meg 1865-ben. Sok vallásos és filozófiai
verset írt. Jean Lahor álnév alatt is ír.
MUNKÁI. Nevezetesebb kötetei: Chant populaire d’Italie 1865 (Olasz
népdalok), Melancholia 1860.
IRODALOM. Verset fordított tőle _Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia
lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).
A CIGÁNY A HOLDBAN
HENRY CAZALIS
Egy régi cigány mese járja:
Mikor a hold az égre tűn,
A hold öreg, cingár cigánya
Nótázni kezd a hegedűn.
A nóta lágy, puha fuvalma
A csöndön át alig rezeg,
S az éjszakán senkise hallja,
Csak a csöndes szerelmesek.
Jöjj drága, ez a bűvös óra:
A fán ezüstös szemfedél,
Figyelj, figyelj a zeneszóra,
A holdban a cigány zenél.
LAURENT TAILHADE
Laurent Tailhade 1854 április 16.-án született. Harminc éves korában
jelennek meg első versei, amelyeket Banville nagyon melegen fogad. Mint
szatirikus költő erős hatást gyakorol a korára. Egy anarchista bombája
1894-ben megsebesíti, Barrés gúnyolódó írása miatt párbajra hívja ki,
Tailhade a párbajban megsebesül, jobb kezére megbénul és később a jobb
szemét is el kell távolítani. E sok csapás ellenére is szorgalmasan
dolgozik: hisz a céljában, igazi verekedő és igazi költő.
MUNKÁI. Le Jardin des Rêves 1886 (Az álmok kertje). Un Dizain de sonnets
1881, Vitraux 1892.
HOLDAS TÁJ
LAURENT TAILHADE
Kihúnyt a végső tűz a ködbe reszketőn.
Nincs láng az ablakon, nincs füst a háztetőn.
Egyhangúan brekekéz a békák bús dala.
Csipkés ruhájában pihen az éjszaka.
Csillag se gyulladott a néma fák felett.
Lábujjhegyen járnak halk illatos szelek
A réten, az alvó, arany kalászokon.
Mostan föltündököl távolban egy orom
S ezüstös pettyektől tarkáll a barna föld.
A néma hold evez lassan suhanva fönt.
JACQUES MADELEINE
Jacques Madeleine Párisban született 1859 május 16.-án. Catulle Mendès
ezt írta róla: „Jacques Madeleine még fiatal pedánsul, kitartóan
dolgozik, nem hervadó, virágos munkáján, oly szorgalmasan, mint az
április a rózsabimbón“.
MUNKÁI. La Richesse de la Muse 1882 (A muzsa gazdagsága), Livret de vers
anciens 1884 (Régi versek könyve), Le Sourire de Hellas 1899 (Hellasz
mosolya).
IRODALOM. Több versét magyarra fordította: _Balla_ Ignác (Jövendő),
_Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság
kiadása, II. kötet).
OTT FENN
JACQUES MADELEINE
Ott lenn a tengeren
A hold felébred
És eltűn messze lenn,
Mint egy kísértet.
A hold felébred,
Eltűn a hold…
Nézd, arra bolyg!
Viszi az álmom,
Holt-haloványon
Eltűn a hold…
A hold felébred,
Eltűn a hold…
Rövid az élet,
Fut tűnve minden
S az éjben, vízben
Ér néma véget…
A hold felébred,
Eltűn a hold…
VICTOR MARGUERITE
Victor Marguerite, a híres regényíró testvére, Mallarmé unokaöccse
tizenhét éves korában tűnt fel verseivel. Ma a francia írók
egyesületének elnöke.
MUNKÁI. Brins de lilas 1883 (Orgonagalyak), Le Chanson de la mer (A
tenger éneke), Au Fil de l’heure.
SZIESZTA
VICTOR MARGUERITE
Künn sárga nyári nap remeg,
Ez az ernyedt szieszta-óra.
Lomhán dőlünk le nyugovóra,
Álmunk halálos dermedet.
Az elfáradt arab kidől.
Gyékényre húzza le a restség.
Elnyújtja némán lomha testét
És álmodik. Ugyan miről?
Nincs semmi. A szív kedvtelen,
A béna akarat se tervel.
Az ember egy kevés jeget nyel
S aztán aludna szüntelen.
Néhány légy álmosan cikáz,
Megállnak, újra visszatérnek.
Szegény, buta, picinyke férgek!
Néhány légy álmosan cikáz…
JAPÁN
TECSUJIRO INOUYE
Tecsujiro Inouye születésére nézve japán, de verseit kínai nyelven írta.
IRODALOM. A japán költészetről sok cikk jelent meg magyarul és több
japán versfordítás is (Magyar Szemle 1906 március 15). Japán verseket
magyarra ültetett át: _Heltai_ Jenő (Jövendő 1909 február 21), _Zsoldos_
Benő (Jövendő 1909 augusztus 21), _Márkus_ László.
ÉJI ÚT
TECSUJIRO INOUYE
A felhőn a hold sugara kél,
Hosszú jajjal sír-zihál a szél.
Nád, fenyő zúg, bús szellemzene,
Most valaki mintha intene.
Az útszélen dúlt templom-romok,
Egy erdő, egy híd s homok, homok.
Régen elmúlt éjfél, valahol
Felhuhog az erdőn a bagoly.
MAGÁNYOS ÉJSZAKA
TECSUJIRO INOUYE
Künn az utcán fúj az ősz szele,
Itt gubbasztok, mint egy remete.
Lelkem régi könyvekkel mulat,
Nézek fönn egy árva vadludat.
Hold sugárzik a hegyek fölött,
Füstölögnek a nehéz ködök.
Fagy, magány! És zsibbadó homály,
A gyér fénybe csak egy zsámoly áll.
KÍNA
MA-HUANG-CSUNG
Ma-Huang-Csung 1861-ben született.
IRODALOM. Kínai verseket fordított _Telekes_ Béla (Jövendő), _Bálint_
Lajos (A Hét). Ujabban _Kaffka_ Margit több kínai verset fordított
magyarra (Világ. Vasárnapi Ujság 1913).
AZ ÁRVA SZERETŐ
MA-HUANG-CSUNG
Egy éjjel körtefa virágból
Tettem koszorút ablakába,
Egy holdas, édes éjszakán.
Nagy-nagy szerelmemet daloltam,
Cin-cin, pengettem citerámat,
A drága ablaka alatt.
Másnapra kacagott a kedves,
Piros szegfű tüzelt a mellén,
Mi a szomszéd kertjébe nőtt.
Én elfutottam a szobámba,
És sírtam-ríttam, egyre ríttam,
Hogy oly kevély, kemény-szívű.
Azóta gyűlölöm a szegfűt,
Azóta éjszaka se alszom –
Széttörtem árva citerám.
CSAN-JO-LU
Csan-Jo-Lu a tizenkilencedik században élt.
ASSZONY A TÜKÖR ELŐTT
CSAN-JO-LU
Bontott, nehéz hajakkal a tükör
Előtt pihen s hosszan reámered
A teleholdra. Ott a függönyön
Szivárog a fény, játszik a szobán,
Mint jáspisgyöngyök miriádjai.
S az apró nő? Hullámzatos haját
Se fésüli. Széthúzza függönyét:
Fehér-fehér-fehér a rónatáj,
A hold ezüst kantája öntözi,
S olyan-olyan, mint teste tavasza
A csöndes-édes éjen, a szobán…
LENGYELORSZÁG
KAZIMIERZ TETMAJER
Kazimierz Tetmajer 1863-ban született.
SZÍVEM
KAZIMIERZ TETMAJER
Szívem, szívem, te szomorú, szegény,
A fényes éjbe keresel vigaszt.
Van-e egy szív, mely álmodik, viraszt
S érted kiált magánya éjjelén?
De hang se kél… Egy fenyves küzd a széllel,
Az éjbe nyomva büszke homlokát.
Hiába is vársz – szótalan az éjjel…
Ne szólj szívem, tűrj-tűrj és sírj tovább.
ZENON PRZESMYCKY
Zenon Przesmycky 1861-ben született.
FELLEGEK
ZENON PRZESMYCKY
Ó fellegek s ti csendes, esti árnyak!
Kopár utcákon szél és por forog,
Az éjbe halk lámpásszemek vigyáznak,
A szűk út ásít, mint barlangtorok.
Búsan bolyongsz s a gondok sírva kélnek,
Rémalakok kísérik jöttödet,
Olyan vagy, mint egy átkos, kósza lélek,
Kitől remegve szalad a tömeg.
Az alkonyat lelkedre ráesőzik,
Befátyolozza zöldelő mezőit
S a kripta néma csendje rálehel.
Az álmod elszállt, mint tűnő lepel,
Csak ténferegsz most s fáradt fejjel intesz
És csüggeteg kérded: „Mi végre mindez?“
NÉMETORSZÁG
CONRAD FERDINAND MEYER
Conrad Ferdinand Meyer 1825 október 12.-én született Zürichben. Apja
történetíró. Meyer jogot tanult, de magánúton szenvedélyesen
foglalkozott történelmi stúdiumokkal. 1857 és 1858-ban Párisban és
Rómában élt. Olyan kitünően beszélt és írt franciául, hogy sokáig
habozott, nem tudta eldönteni, franciául vagy németül írjon-e. Csak
férfikorában lépett fel. Érett írásai a német elbeszélő próza
remekművei. Conrad Ferdinand Meyert Gottfried Kellerrel vetik össze:
Meyer az arisztokrata, Keller a demokrata, Meyer a művészebb művész,
Keller az emberibb. Küzdenie sohase kellett a kenyérért. Nyugodtan és
teljesen a művészetnek adhatta minden idejét és minden erejét. Halála
előtt való éveiben többször elborult az elméje. 1898 november 28.-án
halt meg.
Meyer nemcsak elbeszélései által hírneves. Verseiben ugyanazt a diszkrét
objektivitást, öntudatos tartózkodást bámuljuk, amely prózáját
örökéletűvé teszi. Mégse hűvös versek ezek: a tartózkodása lírai, az
objektivitása az új líra legmagasabb célja felé mutat. A német modern
líra őse Meyer. Mint lirikus az örökkévalóság perspektívájából nézi
önmagát és a világot.
MUNKÁI. Zwanzig Balladen 1867 (Húsz ballada), Romanzen und Bilder 1871
(Románcok és képek), Gedichte 1882 (Költemények).
Több versét magyarra fordította _Kéri_ Pál (Nyugat).
HALOTTAK KARA
CONRAD FERDINAND MEYER
Mi néma halottak örökre csatázunk,
hatalmas a sírban a mi sokaságunk.
Mi szántjuk a földeket és ti arattok,
suhintva a rendet, emelve a sarlót,
és mind, ami kezdet, örökbecsű munka
a földi kutakba ma átzubog újra,
szívünk gyülöletje, szerelme szünetlen
még lüktet a földön a lázas erekben
s mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán
a földi futás közepette ma kormány
s hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk,
babérkoszorúzva halottan is élünk,
keressük a célt ma is, éjbe törődünk,
mi sír miriádjai! Térdre előttünk!
SIRÁLYOK
CONRAD FERDINAND MEYER
Fönn a gőgös, szürke szikla mellett
víg sirályok csöndesen kerengtek,
lengő szárnyon büszke lég-királyok,
hófehér úton kevély sirályok,
s lenn a mélybe, zöld tengerhabokban
a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan
és borzongtak a szárnyak fehéren
és csatáztak villogón a mélyen.
És a víz a kék ég sok hajósát
oly híven tükrözte lebegőben,
hogy a vízben és a levegőben
egybeolvadt álom és valóság.
Megriadtam, most vettem csak észre,
a Való s Visszfény minő rokon
s félve kérdtem ott a partokon
a szárnycsattogó zavarba nézve:
És te? Szárnyakon röpül-e tested?
Vagy tükörkép vagy, csalóka festett?
A lelked csak színes ködbe illan?
Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?
A RÓMAI KÚT
CONRAD FERDINAND MEYER
Felszökken a víz s átfolyik
a márvány-csésze öblibe,
túlcsordul most a második
s vizét zuhogva önti le;
megtölti ez a másikat
s már víz pezseg a mélyiben
mindegyik vesz, mindegyik ad,
árad s pihen.
ÚJÉVI HARANGZÚGÁS
CONRAD FERDINAND MEYER
A morajlás a levegőn átszáll,
hajladoz a szélben, mint virágszál.
Csendbe csengő, halkan tovahangzó
és dagad a mélyből új haragszó.
Végtelen sok, mint a szél s a pára!
Nincsen partja és nincsen határa.
ÉJI HANGOK
CONRAD FERDINAND MEYER
Múzsa szólj a bús zenebonáról,
mely csiklandja álmatlan fülünket! –
Most az ebek kedves csaholása,
aztán az órák zajos ütése,
aztán a halászok párbeszéde,
aztán? Semmi, csak a láthatatlan,
véghetetlen csönd szellemzenéje,
mint a fiatal mell pihegése,
mint a mély kút messze mormolása,
mint a tompa evezőcsapások,
mint az álom nesztelen jövése.
CHRISTIAN FRIEDRICH HEBBEL
Friedrich Hebbel Wesselburenben született 1813 március 18.-án, Holstein
hercegségben, Dániában. Szegény és küzködő kőműves gyermeke. Négy éves
korában iskolába küldik. Elemi iskola tanítója adja neki szegényes
könyvtárából az első szellemi táplálékot. Tengődő apja már tizenkét éves
korában kőműves-munkára fogja a fiatal és álmodozó gyermeket. 1827-ben
meghal az apja és ettől kezdve kalandos úton-módon próbál szabadulni
nyomasztó helyzetéből, a kis elmaradt fészekből. Mint ő maga írja: hol
arra gondolt, hogy színésznek áll be, hol egy hírneves íróhoz
folyamodott, máskor pedig egy fiatal muzsikussal akart világgá menni, de
egyik terve sem sikerült és csak nyolc esztendő mulva, 1835-ben
költözhetett Hamburgba. E nyolc esztendő alatt sokat tanult és lírai
egyénisége kifejlődött. Vidéki lapokba és egy párisi divatlapba
irogatott verseket. Hamburgban csak egy esztendeig marad. Egy év mulva
utazni megy. Heidelbergben jogi előadásokat hallgat, nem sokáig. Tovább
utazik, Münchenben három nyomorult évet tölt. Sokat foglalkozik Goethe
és Shakespeare drámáival. Verseket, novellákat irogat. 1838-ban meghal
az édesanyja, vágyódik vissza Hamburgba és kedvenc kis kutyájával 1839
telén útnak is indul. Hamburgban megint nyomorúságban él, míg végre
1840-ben előadják első sikert ért drámáját „Judith“-ot, 1842-ben adja ki
először kötetben a verseit. Királyi ösztöndíjat kap, amely lehetővé
teszi, hogy Párisba utazzék. 1845-ben Bécsbe megy, ott véglegesen
megtelepszik, megházasodik, elvesz egy színésznőt. 1863 december 13.-án
meghal.
Hebbelre úgy tekintenek, mint az új német dráma előkészítőjére, aki a
naturalizmus útvesztőjéből új magaslatokra vezette a drámát és a
szimbolizmus útját egyengette. „Hebbel szerint – írja Alfred Kerr – a
jelentős cselekmény jelképes cselekmény.“ Erősen lírai vérmérséklet.
Becses és érdekes naplója tele van lírai forgáccsal, meleg, ideges és
különös ötletekkel, amelyekből gyakran sarjadztak versek. Ezeket az
ötleteket sokszor viszontlátjuk drámáiban és egyéb írásaiban is.
MUNKÁI. Hebbels Werke I. rész Gedichte (Theodor Poppe kiadása, Berlin).
IRODALOM. _Balázs_ Béla: Hebbel Frigyes pantragizmusa (Philologiai
Közlöny 1908), _Balázs_ Béla: Hebbel (Nyugat 1909), _Bálint_ Lajos:
Hebbel (Magyar Hirlap 1913 március 13).
Hebbel több versét magyarra fordította _Miklós_ Jutka.
A SÍR
FRIEDRICH HEBBEL
Egyszerre ástam, ástam,
Míg testem izma bírt:
Ájult lidércnyomásban
Ástam egy csúnya sírt.
Bódulva vágyakoztam
Édes jutalmamér,
Mert tudtam, hogy a munkám
Végén köszönt a bér.
Fáradt karom lecsüggedt,
Elkészültem vele
És vágytalan-sötéten
Hulltam magam bele.
DETLEV VON LILIENCRON
Báró Detlev von Liliencron 1844 június 3.-án született Kielben.
Liliencron testestől-lelkestől katona volt. Hadnagyi napjaira szívesen
gondol vissza: „Ó, a hadnagyi időm! – írja. Az a vidám frisseség és
snájdigság, az a sok drága barát és cimbora, az a sok rózsás nap, az a
keménnyé acélosodott kötelességérzet és szigorú önfegyelem!“ Szerette a
hivatását. A porosz hadsereggel együtt harcol Ausztria és Franciaország
ellen. Mint kapitány sok helyen megfordul. 1889-ben kezd írni, s ekkor
már kész művész. Első verseskönyve nagy feltűnést kelt. A természetért
rajongó, egészséges, vidám versei az utánzókkal és a finom utánérzőkkel
szemben reakció. Ami azonban ma természetes, akkor idegenszerű volt és
ezt a jámbor és friss optimistát „dekadens“-nek keresztelték el.
Verseskönyvei egyre növekvő hatást gyakoroltak. Költői hírneve tetőfokán
Münchenben lakott. Később visszaköltözött szülővárosába, évekig élt
Hamburg mellett, harmonikus, nyugodt, boldog életet. 1909-ben halt meg.
Detlev von Liliencron származására nézve északnémet. Az északnémet
pusztaságokat, az északnémet pszichét, a katonaélményeit festi. 1879-ben
– a német líra megújhodása korában – tűnt föl és a németek őt tekintik
az első kifejezetten-modern költőnek. Témái még régiesek, sok diákos
humor és kedély van bennük (ez különösen tizenkét énekes víg époszában
és az emlékirataiban nyilatkozik meg), de már észreveszi a nagyvárost és
a hétköznapokat a költészet zománcával vonja be. Szempontjai nem
magasak: az egész életről nincs mondanivalója. Egy-egy momentum ragadja
meg, igen intenzíven: impresszionista. Gondolkozása alig különbözik a
német katonatisztekétől: az érzése azonban egy költőé és a szeme, friss
látása egy művészé.
Nagysága abban volt, hogy egyszerűen látott. Majdnem mindent észrevett.
Engedelmesen és szelíden hullottak szemébe a tárgyak képei és torzítás
nélkül mutatta. Egy befogadó, aki mégis alkot. Költő, aki szelíd médiuma
a világnak. Nem átformáló, továbbfejlesztő és magyarázó, csak
újraalkotó. Békés tükör a szeme és nem domború vagy homorú lencse. Amit
lát, frissen, egészségesen a papírra veti, nem szűri át az érzésein. Egy
ilyen kedély, amely a külső világról csak nyugtató híradásokat kap,
mását annak, ami előtte van, nem töpreng, hanem mosolyogva vesz
tudomásul életet és halált. Az élet? Előttük van. A halál? Eljön értünk.
Minden egyszerű. Nincs szimbolum és probléma. Csak a szemünkkel
láthatunk. Költészete a szem költészete.
Nem érezte magát feltétlenül és mindig költőnek. Bölcs mosolygással
nézte a verseit, a művészet fáradságát, kedvesen affektálta a
dilettánst, mert tudta, hogy a rímeken kívül sok-sok minden van még a
világon. Vannak elfinomult idegű művészek, akik annyira magukba
mélyednek, hogy a fejük felett összecsapnak az álmok hullámai. Ő nem
ilyen. Az élet nagy és gazdag. Látása is katona-látás. Nagy távolságokat
ölel át egy tekintettel. Egy képet rögzít meg a maga durva realitásában.
Pontos, korrekt, néha pedáns. A „vers libre“-t nem ismeri. Kerüli a
különködést és a nőies parfümöt. Sorai katonásan marsolnak előre. Néha a
katonabanda ritmusára emlékeztet verseinek muzsikája. Még a csinadrattát
is kihallani. Egy bohókásan jó rím úgy csap bele a hangulatba, mint a
cintányér csörömpölése, vagy a nagydob. Szereti a bravurt. Verekedő,
kackiás, bátor. A kétségbeesése már szitkozódás. Öröme hurrá-kiáltás.
Az új német irodalom vele kezdődik s vele epocha – az átalakulás kora –
zárul be. Évtizedekig volt zászlótartója a küzdelemnek s szerencsésen
össze tudta hangolni a multat a jövendővel és a harckiáltásokat
régimódi, kissé öreges kedvességgel tompította. A sülyedő bárkáról
minden kincset átmentett a Stürmerek modern gőzösére. Higgadt bölcseség
és kiábrándult tudás gyakran kísért költészetében. De nem szégyelte a
szíve természetes és gazdag melegségét. Még a könnyet se titkolta,
becsülethez is juttatta. Családias, hosszú estékről, napfényes
szüretekről, háborúkról, hagyományokról, ősökről újhangú eklogákat írt.
Innen az a pikáns zamat, amely minden versében az ódonság és az
újszerűség, a tegnap és a ma testvéresüléséről, de mindenekelőtt az ő
áthidaló, békítő munkájáról ad hírt.
Övé volt majdnem minden, ami a legújabbaké. De övé volt a humor és a
patriárkális kedély utolsó aranya is.
MUNKÁI. Adjutantenritte 1884, Gedichte (Költemények) 1889, Der
Heidegänger 1891, Neue Gedichte 1893, Ausgewählte Gedichte 1896,
Poggfred 1896, Kampf und Spiele, Kämpfe und Ziele 1897, Nebel und Sonne
1900, Bunte Beute 1903, Balladenchronik 1906. Összes munkái nyolc
kötetben 1911-ben jelentek meg.
IRODALOM. _Gerő_ Ödön: Liliencron (Pesti Napló), _Kosztolányi_ Dezső:
Jegyzetek Detlev von Liliencronról (A Hét 1909).
Verseiből fordított: _Szilágyi_ Géza, _Babits_ Mihály (kézirat),
_Telekes_ Béla, _Ormos_ Ede, _Lányi_ Viktor, _Binét_ Menyhért, _Kún_
József és még sokan.
BÁL UTÁN
DETLEV VON LILIENCRON
Atlaszcipős kis lábadat
Dugd a kocsiba, szentem,
Két paripánk zablát harap,
Hajtsál Johann, de menten!
Mint lankadt ibolyacsokor
Elszunnyad és reám omol
A drága, szőke komtessz.
Az éj ködös, egyadta sár,
Az égen egy piros csík.
Megrebben a bibic-madár
És a harmatba mosdik.
Száguldanak jó lovaink
S kökényszemével rámtekint
A drága, szőke komtessz.
Rétről a sarló hangja szól,
A gerle búg fel olykor,
Harapja a kocsink s csahol
A kuvasz és komondor.
Sütött a nap, zengett a fény,
Hogy Gretna Greenbe mentem én,
Én – és a szőke komtessz.
SZICILIÁNOK
DETLEV VON LILIENCRON
VADÁSZAT UTÁN
Pilledten, szomjasan, lesűlve, lustán,
az erdei korcsmába benyitok.
A falra lógatom sapkám s a puskám,
tálat keres kutyám és inni fog.
Az özvegy a söntésre dől le – bús tán –
az alkonyi fényben merő titok,
de elfordulva mosolyog felém,
mennek, ketten maradtunk, ő meg én.
SÍRIRAT
„Mint télidőn az ordasok a szánt,
úgy üldözött árkon-bokron az élet.“
S ott álltam én, az áldozatra szánt,
az ordas nyelve reám feketéllet:
A rágalom, irígység, a falánk
kajánság jött s oldalt a legsötétebb,
halk macskatalpakon és hallgatag
a sunyi pletyka szaporán szaladt.
NYÁRI ÉJ
Távol hegyekre vágta le a mennykőt
a felleg és elvitte a vihart.
Sovány gebéken bús parasztsereg jött,
az aratók daloltak esti dalt.
A gőzölő tetőkön csendesen nőtt
kék oszlopok lég-rácsa és kihalt.
Most itt az éj, kóvályog a bagoly,
a lomb alól egy bús citera szól.
ACHERONI BORZONGÁS
A seregély vörös bogyókat csipked,
már aratásra zeng a hegedű,
de jő az ősz, ollóval, s kertjeinket
levágja és hideg lehelletű
erdőkbe komoran jelen a víz meg,
mellette targallyak és gyenge fű,
s a vizen álmosan átvisz a komp,
oda, hol a csönd némasága kong.
SZFINKSZ A RÓZSÁK KÖZT
DETLEV VON LILIENCRON
A nyári kertbe némán nyúlik el
A hófehér szfinksz, a vad macskafajta,
Két rózsa – hószín, mint a gyolcslepel –
Talpát szelíden-huncutul kaparja.
A szörny hallgat, flegmával nézve fel,
Mint Ramzesz óta, szólni most se balga.
És néma, néma, mindig, nem felel,
Lenn verebek csipognak nagy csapatba.
MARECHAL NIELS
DETLEV VON LILIENCRON
Nagy, sárga rózsa álmodott szomorgón
Márványívek közt, fekete koporsón.
Nem is tudom, ki tépte és ki hozta,
Ki volt a márványkoporsó halottja.
A koporsó sötét volt és kopár,
Mint karmos szfinksz az éjszakába dermedt,
A tengerből mint vérpiros koráll
Szállt a sugár-pettyes bús esti felleg.
DE SOKÁIG VÁRATTÁL MAGADRA
DETLEV VON LILIENCRON
A rét kies.
Siess, siess.
Most hallani, hogy zúg a patak árja,
De nemsokára túlzengi a lárma.
Szivem, szivem,
Jőjj sebtiben.
Most még szűzi az erdő tiszta csendje,
De nemsokára zaj kavarja csengve.
A lombközön
Sugárözön.
Hol vagy te édes, drága, fürge, nyájas –
Magadra lányka már tovább ne várass.
Már győz a nap
S ő bágyatag
Kacag és hintázik a karjaimban,
És egy részeg, boldog pacsirta égre illan.
RUDOLF BORCHARD