tanul. A német-francia háborúban részt vesz. Utána kalandos életet él,
Nápolyban és Bordeauxban hajósinas, hordár, matróz, később színész és
csavargó, de közben verseket ír és készül első könyvére. 1876-ban
megjelenik a verseskönyve, amelyben a koldusok életét festi sok színnel
és szívvel. Regényeiben és elbeszéléseiben ugyanaz a forradalmi
vérmérséklet, mint verseiben. Erőteljes, bizarr, megrázó. Nemrégiben
választották be az akadémiába.
Richepin mint ember is érdekes. Egyidőben levetette frakkját, eldugta
gyémántgombjait és két hétig nomád módra a sivatagban lakott, sátor
alatt. Minden kalandra hajlandó. A vére állítólag turáni. Egyik
verssorozatában, a „Marches touraniennes“-ben olvassuk, hogy atyafiságot
tart velünk, szereti a keletieket és gyűlöli a fehér árjákat, akik
csenevészek, kiéltek, ősi kultúrától betegek. Cigány és egy kicsit
barbár is. A francia nyelvvel sok baja van. Nem elég durva, nem elég
barbár, nem elég zsíros neki. Breton szavakat kever beléje, amelyeket
maguk a franciák se értenek, elmegy a lebujokba és kölcsönkéri a
koldusok argotját, a kucséberek éjszakai nyelvét, ha pedig ez se elég,
ott vannak a tájszótárak, az orvosi könyvek és a saját szóalkotó
leleménye. Richepin-t nem lehet szótár nélkül olvasni. Azzal a céllal
írta első verseit, hogy az olvasó átgondolja, végighaladjon az
okláncolaton, amelyben minden strófa egy-egy láncszem, végül pedig
szükségszerűen eljusson az ő meggyőződéséig s örüljön az életnek, a
hideg észnek és a természetnek. „Az a fanyar bor, amelyet ősi hegyeimben
szüreteltem, nem a paloták tejfölösszájú kölykeinek való. Ehhez gyomor
kell és hatalmas koponya.“ A költészetet tudományosan fogja fel.
Richepin mégis csodálatos. Ha a tudományoskodása és a pedantériája néha
bántó is, a temperamentuma elragadó. Van benne egy demagóg, de van egy
nagy-nagy költő is. _Danton_ és _Baudelaire_ együtt. Ezek a durva
eszközök egy temperamentum túlságából születtek s egykor szükségesek
voltak, érzést takartak, csak később lett belőlük kérkedés, öncél és
szónoklás. Orientális pompával ragyognak a rímei. Dúsgazdag ritmusainak
van valami harci muzsikája. A tengert szereti. Szereti az erős
effektusokat. Regényalakjai többnyire koldusok, csavargók, tengeri
kalózok. Hallatlan fájdalmakat, ősemberi grimacet mutatnak és görcsben
vergődik ő is, a lirikus. Richepin férfi. Dagályos, de nagyszerű. A
lírája oroszlánhangú. Csupa őserő és lendület.
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: La Chanson des Gueux 1876 (Koldusok
éneke), La Mer 1886 (A tenger).
IRODALOM. _Szász_ Zoltán: Jean Richepin (Nyugat 1908 március 16), _Elek_
Artúr: A csavargók poétája, Richepin (Nyugat 1911 december 1),
_Kosztolányi_ Dezső: Richepin (A Hét 1911).
Richepin verseiből többen fordítottak: _Endrődi_ Sándor, _Zempléni_
Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása,
II. kötet), _Bod_, _Makai_ Emil, _Heltai_ Jenő, _Gábor_ Andor.
A RAVATAL
JEAN RICHEPIN
Az éjben és az altató
Magányban oly bús a hajó.
Fehér a hídnak árnya fönn.
Jobbról-balról a néma árnyba
Lobog-lobog két vaksi lámpa,
A hab zokog, hull-hull a könny.
Két gyertya közt egy fiatal
Szűz nyugszik itt. Bús ravatal!
Fölötte a vak semmiség.
A templom is üres egészen,
Magamban borzadozva nézem
E hallgatag, bús gyászmisét.
KÖD A TENGEREN
JEAN RICHEPIN
Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök!
Hajónkra rátapad a sűrű tenger
És gurguláz és szüntelen vizet nyel.
Fönn a siket légben a jelharang köhög.
Nyakig ruha vagyok és ponyva, ám azért
Belém süvölt a fagy, arcomba fú már,
Bebugyolálva állok, mint a búvár,
A sisakom turbán és vászon-rongy a vért.
Minthogyha tollpihét szívnál, nem levegőt.
Ólom-látcső simul meredt szemedre,
Az árbóclámpa a magasba lengve,
Mint távoli csillag pislog az éj előtt.
Egyszerre valami bús lárma ér utól,
A hangja tépett s elhal félve, halkal.
Zúgj, jelharang. Ki tudja, merre nyargal?
Egy óriás fantom árnyéka megsurol.
Hahó, hahó fiú! A jelharang köhög.
Egy kószáló hajó siet előre.
Jó éjt, öreg. Te vagy a hajó őre?
Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök.
A TŰZ ÜNNEPE
JEAN RICHEPIN
Ez a tűz ünnepe. A mély vizek felett
Az őrjítő forróság nő nyugodtan,
A nap okádja aranyos habokban,
Mint egy dühös Vezúv s mindent-mindent befed.
Halványkéken cikáz a tompa-sárga ég.
A gőzfürdőszerű víz forró üst már.
Hullámain olvadt, folyós ezüst jár.
Ez a tűz ünnepe. A víz tajtéka ég.
A tűz birokra kel a bús sötéttel.
Hiába lebben a fekete éjjel,
A hab, a széltől verve, neki támad;
És mégse tágít a kevély, pogány nap;
Küzd és a víz tüzes párnája lesz már,
És a legyőzött éj is foszforeszkál.
TENGERÉSZEK A TEMETŐBEN
JEAN RICHEPIN
Ó, boldog az, ki meghal itt
S csalit
Takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
Pihen,
S lágyan födi a hant.
Csöndben hever a sírhelyén,
Szegény,
Tündöklő ég alatt.
Barátja, ha szép az idő,
Kijő,
Bucsúzik hallgatag.
És a fejfánál ülő
Szülő
Letérdel, könnyet ont;
És csontja a friss könnyütül
üdül,
Bár elfedi e domb,
Elmondja nékünk itt a fán
A szám,
Agg, ifjú volt-e még?
A szenvedés, a halk-szavú
S a bú,
Említi a nevét.
De hogy tépázza azt, a kín,
A kin
Győzött a tengerár.
S a mély vizekbe egyedül
Ledül
És nem jut földbe már!
Ah! szemfedője szallaga
Csak a
Zöld és zavart füvek.
S ragadja testük hallgatag
A hab,
Szemük meredt üreg.
Ó, boldog az, ki meghal itt
S csalit
Takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
Pihen
S lágyan födi a hant.
A KÖNNY ANALIZISE
JEAN RICHEPIN
Ó könny, miben a bánat szétoszol,
Mintahogy a villámos, kormos égen
Eltűn a felleg az esőbe szépen;
Ó könny, te enyhe, te szelíd mosoly,
Nyel a szerelmes győztes csók között,
Mint a nap, amely a viharba vissza
Tekint és a szivárvány fényét issza;
Gyémántnedű, szívünket öntözöd.
Harmat voltál, mely eddig csendbe rezgett;
De Vauquelin, Fourcroy vegyelemzett;
Lombikba főzött, hevített sokat
És megfejtette végre titkodat:
Egy kis _mészfoszfát, nyák, víz, szóda, só,_
Gyémántnedű!… Ugy-e kacagtató?
LECONTE DE LISLE
Leconte de Lisle Afrikában született (Réunion szigetén) 1818 október
22.-én. Apja katonaorvos volt, aki nagyon szigorúan nevelte. Talán már
ekkor ébredezhetett a fiatal gyermekben a forradalom szelleme. Szülei
kereskedőnek szánták. Ezért hosszabb útra küldik őt, Indiába, a
Szunda-szigetekre. Itt tárult ki előtte az őstenyészet, a tenger
panorámája, amely későbbi verseiben is visszatükröződik. Az új élet nem
ízlett neki, Franciaországba tért, Rennesben jogot és ó-görög irodalmat
tanult. Megjelenteti első verseit. Még vissza-visszatér a szigetére.
1845-ben végleg megtelepszik Párisban. Itt szociálisták társaságába jár,
de keresi az összeköttetést azokkal is, akik a görög nyelvvel és az
ókori történelemmel foglalkoznak. Az 1848-as forradalom elvonja a
könyvektől, üldözik és bebörtönzik. Tapasztalatainak hatása alatt a
kreólok pártjára áll, a gyarmatokon lévő rabszolgák érdekeit védi,
ellentétbe kerül a bátyjával, összevész vele és a bátyja kis évi
segélyét is megvonja tőle.
Később egészen művészi céljának él. Francia verseiben a görög mitoszt
kelti életre, nyugodt, mindig korrekt ritmusaival egy új költői iskolát
teremt meg, a „parnassien“-ek iskoláját. Érdekes, hogy míg nálunk ebben
a korban a legteljesebb demokratizmus uralkodik a költészeten és a nép
kincseit két kézzel veszik át a műköltők, a párisi poéták Leconte de
Lisle példájára hadat üzennek a garabonciás szenvedélyeknek, görög
istenekről írnak, szeplőtelen formát követelnek és mint művészi
ideálról, a hidegvérűségről és az érzéketlenségről (impassibilité)
prédikálnak. Leconte de Lisle ideáljai a klasszikus görögök: Homérosz,
Aischylos, Szofoklesz. Nézete szerint a világirodalom azóta csak
sülyedt. Az objektív lírát akarta megvalósítani, amely túl van a vér
percnyi hullámzásán és az emberi szenvedélyek harcán. A romantikus
költők őszinteségét és közvetlenségét olcsó kérkedésnek tartotta. Ilyen
elvek mellett a költészete kristályos és tündöklő lett, a forma
túlfejlődött és primitív indulatok elcsenevészedtek benne. A
parnassienek fellépése művészi reakció a romantikusok egyéniség-kultusza
ellen. Érdemük az, hogy a művészetet mindenekfölött becsülik, a formát
megtisztítják a salaktól, új színeket és új árnyalatokat találnak és
hangsúlyozzák minden művész és minden művészet arisztokratikus voltát.
Nagy csomó fiatalember vallotta ezeket az elveket – ma már a legelső
francia írók – akik hetente találkoztak Banville, vagy a mesterük,
Leconte de Lisle lakásán.
Hírnevét 1870-ben alapította meg. Addig sokat küzdött, görög órákat
adott, szűkösen élt. 1870-ben magának Napoleonnak is feltűnt, aki
havonta 300 frank járadékot utalt ki neki és a szenátus könyvtárnokává
tette. 1886-ban Victor Hugo helyébe az akadémiába választják. 1894-ben
egy barátja birtokán meghal.
Leconte de Lisle az egész modern költészetre hatással volt. A
művészet-tisztelete imponáló, munkája egész. Az ókor mitoszát, népek
történetét kutatta fel, hogy formát találjon a benne háborgó
szenvedélyek kifejezésére és a görög mondához menekült, hogy a mai ember
pesszimizmusát megszólaltassa. Ragyogó svádája van ahhoz, hogy tagadja
az életet. A színei káprázatosak. Forró fényben lihegő partokat mutat,
alélt virágokkal, langyos, világoskék tengereket, egyiptomi és perzsa
királykisasszonyokat, rózsaszín napsütésben, arany parazol alatt, egy
elomló keleti hölgyet, aki a verendán a narghilét szívja, drágaköveket
és tündöklő állatokat, a trópikus délben, egy karcsú jaguárt, amely
ásít, egy jóllakott és böfögő lajhárt az őserdő rügyező ágain, egy
tigrist, egy párducot a páfrányok közt, egy oroszlánt, egy sast, egy
kengurut, egy elefántot, egy pumát, amely véres bajusszal figyel, mint
egy kecses és gyilkos cica. Sokszor az az impressziónk, hogy
állatkertköltő. De ez a sok szín csak köpenye a pesszimizmusának. A
tagadáshoz, a sötétséghez minden színt összeszedett, a görög, a
skandináv, a gót, a perzsa, az ind mitoszból, az állat- és a
növényvilágból. Középkori temetőkbe vezet, ahol fagyos göröngyök közt
visít a szél, a halottak fekszenek a havas szemfedél alatt, a hold
vigyorog a keresztek fölött. Kívül minden arany, belül minden fekete. A
tigris szája olyan, mint a rózsa, a foga, mint a gyöngy, de belül
gyilkos és csúf fenevad, a tigris is a pesszimizmust hirdeti.
Schopenhauer írta: „csak nézni szép, lenni azonban rettenetes“. Ezt az
ellentétet Leconte de Lisle poézissel fejezte ki, különös és színes
pesszimizmussal. A pesszimizmusa cifra.
[Illustration: LECONTE DE LISLE]
Egész életében görög nyelvekkel bíbelődött, régi papíruszokat olvasott
nagyítóüvegen, lefordította az Iliast is és az Odysseát, de a tiszta és
nyugodt görög harmónia nem az övé, tépett és dúlt a lelke, ideges a
víziója, nagyon közel élt a modern kétségek kráteréhez. A feje mint egy
görög istené. Homloka meredek, a vonásai nyugodtak, a koponyája kupolás.
Mégis: modern lélek.
A görögsége is cifra és ideges. Talán azért értjük ennyire mi, akik ma
élünk. Hiába hitt a poétai elvében, az impassibilitében, mégse
szenvedélytelen és mégse egészen hideg. Vonalukban a görög szobrokat
utánozza, utolérhetetlen bravurral. De a szobrokat – mint szecessziós
szobrász – tarka színekkel mintázza, a homlok márványból van, az áll
jáspisból, a fül krizoprázból, a szem helyén pedig két óriási brilliáns
ragyog. A klasszikus alexandrinusok végén rímek – gazdag és különös és
keresett rímek – csilingelnek. Tarka és barokk művész. Csak a pátosza
ókori. A tüdeje nagy és elfáradhatatlan, ércből való, mint egy homéroszi
harci harsona.
MUNKÁI. Poèmes antiques 1852 (Antik költemények), Poèmes barbares 1862
(Barbár költemények), Poèmes tragiques 1886 (Tragikus költemények),
Derniers Poèmes 1895 (Utolsó költemények).
IRODALOM. _Lehotai_: Leconte de Lisle (Magyar Szemle 1908), _Halasi_
Andor: Leconte de Lisle (Élet 1913), _Bálint_ Lajos: Leconte de Lisle
(Magyar Hírlap 1913 január 14), _Kosztolányi_ Dezső: Leconte de Lisle (A
Hét 1913).
Leconte de Lisle verseiből sokan fordítottak: _Radó_ Antal (Idegen
költők albuma), _Vargha_ Gyula, _Zempléni_ Árpád, _Fiók_ Károly,
_Hegedűs_ István, _Szabados_ Ede (A XIX. század francia lírájából, a
Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), _Gábor_ Andor, _Juhász_ Gyula,
_Halasi_ Andor. Az „Erinniszek“ című versesdrámáját 1913-ban _Ivánfi_
Jenő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház.
HOMÉRI HARC
LECONTE DE LISLE
Mint a legyek a rothadó ökörre
Szállnak nyüzsögve, forrva a napon,
Kócoshajú csapat rohan vakon,
Vad lárma közben, harckéjtől hörögve.
Most összecsapnak, vak zavart idézve
S rekedt sóhaj, nyögés hallatszik ott,
Itt egy szekér fut, ott bitang csikók,
Csillámlik a pajzsoknak kancsal érce.
Vonítva száll a síkon a vicsorgó
Kigyóhajú csatár, a szörnyű Gorgo
S párázik a nedves gyöpön a vérköd.
Arany szobáján Zeüsz dühöng mogorván
Leugranak az istenek s e tornán
Kétségbeesett, vad harcot vívnak értök.
SARKVIDÉK
LECONTE DE LISLE
Halott világ, tajték köröskörül,
Fölötte rézfény, örvényszáj alatta,
Forrongó bércek szürke kör-csapatja,
Min a magasba bús, fanyar köd ül.
Tömbök közé gyűrt ég, rideg pokol,
A vak-sötétbe sok bús síri hang van,
Éles sikoly, kacaj sír fájva, halkan,
A szél vaskürtjét fújva bujdokol.
Hullám-mosott hegyormon ősi gyászba,
A régi ködnek istenei fázva,
Megfagyva alszanak hideg odúkban.
Jön a hótól fehérült szörnyű medve
Nehézkóros nyakával integetve
És nyálaz a kéjtől elittasultan.
AZ ÉG LÁMPÁJA
LECONTE DE LISLE
A csillagok aranyláncán lecsüngve
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
Az óceánra, a fekete űrbe
És béke leng, oly puha, mint a csók,
Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
A csillagok aranyláncán lecsüngve.
Fénnyel füröszti e nagy végtelent ő
Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
Ezüst ruhába van az árnyas erdő,
A fészkek a pálmákon alszanak,
Mert jő az álom, a csendet jelentő,
Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
Fénnyel füröszti a nagy végtelent ő.
Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben
A bús halottak napja vagy talán,
Te vagy a fényes és szelíd fehér menny?
Ragyogj, ragyogj a sírok kőfalán,
Terítsd széjjel az álmok köpenyét lenn,
A bús halottak napja vagy talán
Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben?
Ott béke van örökre, mindörökre
Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
Mért nem borulsz a fájó gyönyörökre,
A sebre, amely lázasan sajog?
A szenvedőre, aki sír hörögve?
Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
Ott béke van örökre, mindörökre.
A csillagok aranyláncán lecsüngve
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
Az óceánra, a fekete űrbe
És béke leng, oly puha, mint a csók.
Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
A csillagok aranyláncán lecsüngve.
HJALMAR SZÍVE
LECONTE DE LISLE
Világos éj, jeges szél… Vércsatakban
A héroszok sír nélkül alszanak.
Üvegszemük meredt, kezükbe kard van,
Fejük felett sötét holló-csapat.
Búsan világol a hold jégkorongja
Feláll Hjalmar a holtak között,
Kezét a csonka markolatra nyomja,
S párás sebajka csendbe gőzölög.
– Kiben van itt még egy kevés lehellet,
Hej, hol van a sok víg, erős legény?
Reggel vidám dalt zúgtak még a mellek,
Mint a rigók a bokrok sürején.
Mind néma. Sisakom tört, roncs a fegyver,
Lazult, kopott az elnyűtt, ócska bárd.
Vérzik szemem. Zajt hallok, rémesen ver
Tengerzúgása s érzem a halált.
Jőjj drága Holló, emberhús falója!
Tépd fel szívem, itasd vascsőrödet,
Testünk a romlás holnapig megója,
Szívem Ilmer lányának vidd, öreg
Most Upsalába sör foly, éji Holló,
Korsó kocog, dalol a jóbarát,
Villámsebesen szállj, te puszta-bolygó,
Vedd a szívem s keresd a bús arát.
Ott fenn ül a varju-csapott toronyban,
Éj-fürtje lóg, bús arca hófehér.
Ezüst függője szikrás fénybe lobban,
S szemfénye csillagtűzzel is felér.
Menj bús követ a halvány lány lakába,
Vidd el szívem s jelentsd a viadalt.
Mutasd meg azt, hogy még holtan se gyáva
S reád mosolyg Ilmer leánya majd!
Én meghalok már. Vérzem száz sebembül,
Időm lejárt. Hull a rőtszínű csöpp.
Testem vidáman majd a napba lendül
S a fényes Istenek közé ülök.
ANAKREON-UTÁNZATOK
LECONTE DE LISLE
A KANCA
Ó ifjú kanca, te tüzes szemű,
A merre futsz, ledől a gyenge fű,
Szádon havas ezüst-tajték szalad,
Csorgó verejték mossa oldalad.
Trák pusztaságnak virgonc gyermeke,
Nyerítesz a parton, élettel tele,
Bontott sörénnyel szállsz s le nem bukol,
Még a sebes dámvad sem ér utol.
De térded nemsokára meglazul,
S hiába küzdesz, birkózol vadul,
A földre rogysz s nem sért a hódolat –
Zabládba mar majd hófehér fogad
A KUPA
Vedd ez ezüst tömböcskét, fürge ötvös,
De ebből harci szobrot mégse tördöss,
Inkább hasas és öblös serleget,
Hol a tüzes bor lázasan pezseg.
S falára a Pleádokat ne vésd:
Legyen rajt a vidám menád-tömeg,
Metszd rája az aranyló fürtöket,
A gömbölyű hordót, a víg szedést,
Hol a szedők a pénzelő lakosnak,
Bíbor lábakkal fürtöket taposnak,
Hogy rajzaiddal Évoét elénk hozd
S lássuk víg Aphroditét, édes Éroszt,
S égjünk a sok tüzes szívű szüzér,
Kiket díszít a verbénás füzér.
A MÉH
A zöld hegyen Érosz, kérkedve fenn,
Meglopta a köpűt egy reggelen;
De rajta kapta őt egy méhike.
Hozzá repült s megszúrta sebtibe.
Könnyekbe fulva állt a balga isten,
Ujjára fújt, hogy nagy baján segítsen.
S feledve íjját, rőten a haragtól,
Cyprishez átszállott sietve akkor:
– Anyám, sebet kaptam egy kis kígyótul
Megmart fulánkja… szólt s esengve sírt is.
Mosolyosan szólt a szavára Cypris:
– Te oly sebet szúrsz majd, – mely sohse gyógyul…
BOZÓT
LECONTE DE LISLE
A száradó füvön, ahol a bódító
Vad nap felé tekint a vérvörös kigyó,
A szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,
Hatalmas gyomra lóg és karmokat mereszt.
Szájából perzselő lehellet láza száll;
Rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál;
Szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó
Rángó jóllét böfög s pofája oly mohó.
Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.
A sunnyogó párduc gerincét íveli;
Az óriáskígyó lapos és pikkelyes
Fejével a fügék közt valamit keres;
Tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,
A csíkos tigris úr fejénél szálldogál,
Kit lángoló verő, iszonyú láng füröszt,
S kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.
De már az árny terül a mély erdők felül.
A tigris áthevült forrongó vére hül;
Szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz;
Ocsudik, széttekint, mordul fület hegyez.
A puszta néma még. A tükrös csermelyen,
Hol a lótusz virul merengve csendesen.
Nem látni dámvadat, remegve habozót.
Gazellák léptitől se reszket a bozót.
Az éhség marja fel mozgó sovány hasát;
És összekuporul, halálos némaság;
Nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,
Ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,
Ásít és talpra áll, untatja a magány,
És gyászosan vonít a csúnya éjszakán.
AZ OROSZLÁN HALÁLA
LECONTE DE LISLE
Öreg vadász volt, künn élt a vadonba,
Sötét ökörvér volt az itala.
Bámulta a síkot, tengert borongva,
S bőgött a pusztán búsan, egymaga.
Majd kárhozottan sinylődött a hitvány
Fogságba, nézte bamba csőcselék.
Dobogva járkált a nagy vaskalitkán
S a rácsba zúzta óriás fejét.
Hogy nincs menekvés már: belátta végre.
S akkor otthagyta vizét, husát;
Megölte az éhség s a szomjuság.
Ó szív, te forradalmas görcsbe sinylő,
Ki sírva vergődsz a föld ketrecébe,
Vajjon miért nem mersz úgy tenni, mint ő?
A JAGUÁR
LECONTE DE LISLE
A barna lejtőkön arany sugár ég,
Fényes habokba mosdik a vidék;
De a síkokra ráborul az árnyék,
Borzongva jő a hűvös, esti lég.
A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
A meztelen szirt, a fa, a homok,
Indul-mozog és a magányból ocsmány
Sóhajjal az új felé zokog.
A nagy folyó sötéten bugyborékol,
A hold meszes párákon át kigyúl,
Fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
A hold kemény-hűs sugaraitul.
Az egyik éhesen kúszik az árra,
Csattog kovácsolt állkapcsaival;
A másik kérges vas-torkát kitárja,
Hogy fújja át az éles szélvihar.
A jaguár a mahagoni-lombban
Vár hunyt szemekkel, lesve, komolyan,
De szimatolni kezd az orra nyomban,
Friss hússzagot sodor a szélroham.
Izmos farán ül, űzi vad kívánság,
Foggal-karommal pedzi a tusát,
Vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
Rózsás nyelvével nyalja bajuszát.
Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,
A fához vágja a sóvár lesen;
Lapos fejét kemény talpára hajtja
S alvást mímelve horkol édesen.
Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
A gallyak közt, aléltan és sután,
Most egy kövér ökör siet a síkra
És gőz lövell ki tágult orlyukán.
Hármat se lép. Már megkövül egészen:
Ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,
Agát-arany, két óriási vér-szem
Mered reá szikrázva, nesztelen.
Bután inog már roggyant-béna lábán,
Felbőg, hogy mégse hagyja el magát;
A jaguár lejő prédája láttán,
Megkapja biztosan puha nyakát.
Az ökör enged, villás szarva port hány,
Legyőzte a vad szörnyű ereje.
A jaguár szorítja őt mogorván,
S őrült iramban vágtat el vele.
Köröskörül ijesztő puszta ásít,
Holdfényben úszó nagy szikláival,
Az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
Megrészegíti a friss vérital.
Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
A horizon tág, széles és süket;
Zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
Éjjel födi bús küzködésüket.
A JAGUÁR ÁLMA
LECONTE DE LISLE
A mahagóni fák alatt virágdagály,
S a rekkenő légben, hol dongók raja száll,
Az összefont sűrűn, egy óriás galyon,
Hintáz a lármázó és cifra papagály,
A sárgahátú pók s a fürge vadmajom.
A ló- s ökör-ölő jaguár idejön,
Megáll a vén fák közt, a mohlepett közön,
Fáradtan és búsan, szemébe holt közöny.
Farát megdörzsöli egy fába reszketeg,
Elpetyhüdött ínye friss, hűs vízért eped
S kitör a száján egy halk-tompa böffenet.
A zajra futni kezd ijedten az arany gyík,
És útja a gyepen cik-cakosan aranylik.
Majd a sötét sűrűn, hová nem hat sugár,
A sziklán elnyúlik az álmos jaguár,
Nyaldossa a lábán az éles karmokat,
Álmos aranyszeme káprázva pillogat,
S amíg rest ereje vad kéje száll reája,
Csóválja farkát és borzolja oldalát,
Prédáról álmodik, körötte pusztaság
És vére szomjazván a karmait bevájja
Egy vadkan bika puha-meleg húsába.
A NAP HALÁLA
LECONTE DE LISLE
Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,
A panasza oly ünnepi, komor,
Lombot cibál, búcsúzva bújdokol
S a fát pirosra festi véred, Ó Nap!
Levélcsomón kavarganak a vészek;
Álmot kínálva lassan jő az est,
Az árnyba mindent bíborosra fest
S görcsös, kopasz galyon libeg a fészek.
Hunyj, hunyj kevély Nap, fáklyafény pihenj te!
Fényes szőnyegre csorran ki a véred
Mint összetört, véres szívünk szerelme.
Halj meg – te felkelsz! Jó reményre fekszel,
De visszatér-e a hang, láng s az élet
Ha majd szegény szívünk megpattan egyszer?
CSILLAGHULLÁS
LECONTE DE LISLE
Omoljatok ti gyöngyök,
Bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
Úgy tündököl a láthatár;
Szikrázik a rózsás Kelet,
Kacagnak a betyár szelek,
A hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök,
Bús csillagok a habba már.
Zuhanjatok csak szerte
A titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
Lángolnak izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
A harmatos fa szíve ver,
A légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
A titkos óceánba ti.
Repüljetek suhanva
Ó messze földek, édenünk!
A hajnal érces ajka
Nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
A víz smaragd, a víz puha
S arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva,
Ó messze földek, édenünk!
Siessetek Nyugatra,
A néma éjbe, csillagok!
A sürű, zöld utakra,
Hol a nap tűzszeme ragyog;
A tavakon a szarvas, őz
Vizet zavar, vigan időz
S a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
A néma éjbe, csillagok.
Ki hullik, az mind boldog,
Feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, bús koboldok,
Forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
Aludni csöndbe, nesztelen,
Hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
Feledtető sok lámpaláng!
SOLVET SECLUM
LECONTE DE LISLE
Elhallgat egyszer e fonák zsivaj!
A szélbe reszkető sikoly kihal,
Elnémul a haláljaj, a boszú-szó,
Mit égre zúg most az örvényben úszó,
A lárma, sírás, vád, sóhaj, keserv, bűn,
A test s a szellem egycsapásra megszűn!
S elhallgat a király, a csőcselék,
Nem zúg rekedten a börtön feléd,
Hallgatnak az erdők s a tengerek,
Mind, aki e pokolba hentereg,
Oszol-tűnik, mi itten ölt meg égett,
Elmúl a sárba túró földi féreg
S az űrbe bolygó, kóbor éji lob!
Egy gondolat s minden hallgatni fog.