Egyesült-Államokban. Hamarosan Párisba került és itt második anyanyelve
lett a francia nyelv, mindörökre megbűvölte a francia szellem, a francia
költészet. Amerikában jogot tanult, de a tanulmányánál sokkal
fontosabbnak tartotta európai sikerét és francia verseit. 1890-ben
végleg Párisba ment. Sokat küzdött az új irodalomért. Stuart Merrill
szociálista. Amerikában tevékeny részt vett a munkások szervezésében.
Edmond Pilon ezt írja róla: „Amerikai származású, honfitársa a fönséges
és nagy Poe Edgarnak, aki úgy mert gondolkozni, hogy a költészet a
szépség ritmikus megnyilatkozása, mikor azt írta, hogy a tökéletes élet
feltételeihez éppúgy hozzátartozik a szépség, mint az erény és igazság.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: „Les Gammes“ 1887 (Skálák), Petits
poèmes d’Automme 1895 (Kis őszi költemények), Poèmes 1887–1897.
Több versét magyarra fordította _Gábor_ Andor.
HUSVÉTI DAL
STUART MERRILL
Lelkem csupa harang,
Lelkem csupa madárka!
A csermely fényes árka
Csupa csillag alant.
Lelkem csupa virág,
A lelkem székesegyház!
Dal, ének ébredez, száz,
Vidám gyerek kiált.
Lelkem csupa öröm,
A lelkem csupa angyal!
Telik a csűr a maggal,
A Sors jár a ködön.
A lelkem szerelem,
A lelkem csupa Isten!
Ó kösd be a szemem
S vezess te drága kincsem!
MAGÁNYOSSÁG
STUART MERRILL
Régen halott királyok jártak itt,
S e kőpadon ültünk mi nagytitokba,
Míg jött az est és halkan felnyitotta
Zsoltárkönyvünk, a szívünk lapjait.
E szirtről nézték, amint gyilkosan
Borzongtak a mezőn a vaskalászok
És a tömeg, a vérzáporba ázott,
Tovahömpölygött, mint vörös folyam.
De sem a napban égő lobogó,
Sem a dob, a tavaszba dobogó,
Sem az aranykürt, mely rivalva zeng,
Nem oly édes, mint ez a tompa csend,
Az altató árnyék, a méla szók,
S a mi imánk, a tiszta-tiszta csók!
JEAN MORÉAS
Jean Moréas 1856 április 15.-én született Athenben. A vére görög. Ősei
az ottomán hatalom ellen harcoltak. Fiatal korában Németországban tanul,
1872-ben Párisba megy. Itt manifesztumokkal védi a megtámadott
szimbolizmust. Versei az irodalmat lázba hozzák. Charles Morice munkáját
a „legmaibb litteraturá“-nak nevezi.
Moréasról Anatole France így ír: „Jean Moréas egy az új pléiád hét
csillaga közül. Én őt tartom a szimbolizmus Ronsardjának.“
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Les Syrtes 1884, Poesies 1886–1896,
Les Stances 1899.
IRODALOM. _Laczkó_ Géza: Moréas, a lelkes vándor (Nyugat 1910).
E cikkben találunk egy versfordítást is.
AZ ÁLOMTÜNDÉREK
JEAN MORÉAS
Hosszú és selymes hajatok alól
Daloltatok, tündérkék, zengve szépen,
Hosszú és selymes hajatok alól,
Álmok bűbájos, titkos erdejében.
Bűbájos erdőn, titkos réteken
Jólelkű villik jöttek, míg aludtam,
Aranyjogart nyújtottatok nekem,
Nehéz aranyjogart, amíg aludtam.
Most már tudom, hogy álom és csoda
A szép aranyjogar s a dal az erdőn
És mégis-mégis úgy vágyom oda,
Aludni akarok a titkos erdőn.
Mit bánom, hogy csak álom és csoda!
VESSÉTEK EL A LILIOMOT
JEAN MORÉAS
Vessétek el a liliomot, rózsát,
A daltól és zajtól félek én,
Ne keljen fel a napfényes valóság
Búcsúzó vágyam bíboros egén.
Ó! a leheleted még csupa ámbra,
Ó! ne tekints ily gyötrő vágyba rám,
Mint éji pillangó a lámpa-lángba
Elégek a fáklyáid sugarán.
Ó! nincs mi csábítson, már nincsen oly csók,
Ó! sose ontsanak lágy illatot
Az ajkaid – ezek a drága korsók –
A szívem alszik, a szívem halott.
Szívem jávorfa-koporsóba porlad,
Viseli bánatát, e koronát;
Derült nyugalmát a szegény halottnak
Ne bántsd, ne bántsd, menj szeliden tovább.
STANZÁK
JEAN MORÉAS
Ne mondd: az élet vidám, könnyű ünnep;
Hogy ócska játék, ostoba, fanyar.
Ne mondd: örök bú gyötri a szívünket,
Fitymáló gőgöd cserbehagy hamar.
Nevess tavasszal, ha az élet indul,
Sírj, mint a szél, mint partokon a hab,
Igyál a mézből és igyál a kínbul,
És mondd: ez mind egy álom árnya csak.
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
José Maria de Heredia 1842 november 22.-én született a Sierra Madre
hegységben, Kuba szigetén. Apja spanyol, anyja francia, ősei spanyol
conquistadorok. Francia papok nevelték. A havannai egyetemen tanult.
Visszatérve Párisba megismerkedett Leconte de Lisle-lel, a parnassienek
fejével. Lassan írta tündöklő szonettjeit, amelyek 1893-ban jelentek
meg. 1894-ben az akadémia tagjai közé választotta. 1905 október 3.-án
halt meg.
Heredia a forma feltétlen művésze. Oly rendkívül gonddal dolgozott, mint
egy aranyműves, vagy egy ötvös. Nála minden szó, minden árnyalat súlyos
művészi probléma. Évekig kristályosodott és tökéletesedett ki benne
egy-egy szonett. Ezekben a buja, zsufolt, gazdag versekben az élet
egy-egy momentumát rögzítette meg, az antik élet, a görög, a latin
világ, vagy a középkor egy-egy jelenetét, a költő megjelenítő erejével,
a festő szemével, a szobrász plasztikájával. Azokat a benyomásokat,
amelyeket az élettől kapott és évek során messze szígeteken és
tengereken, könyvtárakban és régi pergamenteken szerzett, összehordta és
beleillesztette a szonett szigorú formájába. Versei örökkévaló nevet
biztosítanak neki.
Jules Lemaître így ír róla: „Mindegyik szonettje hosszú tanulmányt
feltételez, azt feltételezi, hogy a költő hónapokig élt abban az
országban, abban a korban, azon a sajátos helyen, amelyet a két
négysoros és a két háromsoros szak a szemünk elé idéz. Mindegyik
versében csönd is van és álom. Ilyen szonett magába zárja egy mitosz
minden szépségét, egy kor szellemét, egy civilizáció minden
festőiségét.“
MUNKÁI. Les Trophées 1893 (A trófeumok).
IRODALOM. _Hatvany_ Lajos: J. M. Heredia (Budapesti Szemle 1906 június).
Szonettjei közül sok le van magyarra fordítva. _Vargha_ Gyula (A XIX.
század francia lírájából, II. kötet és a Budapesti Szemle újabb
számaiban), _Kún_ József (A Hét).
A CENTAUROK FUTÁSA
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
A vértől részegen tovább rohannak,
A hegy felé futnak kétségbeejtőn;
Már csöndbe kertel a halál a lejtőn,
Orrfacsaró bűzét érzik a kannak.
Hydrát, gyíkot tipornak, dühtől égve,
Víz és bozót, nincs se vége, se hossza,
Az Olympus, a Pélion s az Ossa
Felnyújtja ormát a világos égre.
Olykor egy centaur a vad csoportbul
El-elmarad, megtorpan, hátrafordul,
Aztán megint ijedt futásnak esnek.
Mivel a hold teljes fényében ölnyi
Nagyságba látták utánuk ömölni
Irtózatos árnyékát Herkulesnek.
A NÉMEAI SZÖRNY
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Mióta a Hős tovatűnt az erdőn
A szörny nyomán, nem hallszott semmi más,
Csak egy iszonyú, tompa ordítás.
A nap leáldozott. És néma csend lőn.
A pásztor, aki Tirynthosba száguld,
Az ugaron tüskön-bokron szalad,
Meglátta a berzenkedő vadat
S szeme fehérje rémesen kitágult.
Felordított. Bámulta a rút szörnyet.
Torkával a vérző egekre förmedt,
Egy kéz csikarta a sörényt, az orrot;
A bús vidékre már leszállt az éjjel,
Herkules állt ott állatbőrköténnyel
És az ember a szörnnyel egybeforrott.
A STYMPHALIDÁK
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Előtte mindenütt sötét madárraj,
A sáros marton újra millió:
Elszállnak – zúgó ribillió –
S a bús tavat beteregetik árnnyal.
Nehány a homlokát lármázva víjja –
Egykor Omphale csókja öntözé –
De az Ijjas indul a nád közé
S végül elpendül diadalmas íjja.
A megriadt felhők bús sátorából
Sziszegve hull a szörnyű-szörnyű zápor
S a záporon a villámfény a sáv.
A nap kidugja nyilas sugarát
A fellegen s a Hős napfényben égve
Vértől csöpögve felkacag az égre.
ADONIS ÉBREDÉSE
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Hajuk zilált, a mellük csupa vér,
Üvöltve sírnak Byblos barna női,
Az antik isten gyászos szeretői.
A gyászmenet a pusztaságra ér.
Mert az imádott antik dalia
Hosszú pilláját a Halál lezárta.
Vörös virágok közt és illatárba
Alszik búsan az istenek fia.
Búg-búg a kórus, zúg és búg virradtig
De szól neki Astarte, a kegyes
S ocsúdik a titokzatos Jegyes.
Talpára szökken, édes szava hallik!
És óriási rózsa most az ég,
Min Adonis ifjúi vére ég.
PLUS ULTRA
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Miénk a rozsdás oroszlán hazája,
A mérgek és kigyók otthona,
Az Óceán hulláma, hol a gálya
Aranybarázdát szántva fut tova.
De a sötét Spitzbergák viharán túl,
Hol minden éjbe, hóba, ködbe vész,
A messze Sark titkos világa tágul,
Hová nem lépett sose tengerész.
Menjünk! Én széthasítom a jeget,
Bátor szívemnek új cél integet,
Lelkem nem aranyért áhítozik.
Menjünk! A hólepett sötét fokig,
És a tenger, mit nem lát soha senki
Az én kevély nevem harsogja, zengi.
ROSSIHOZ (MIUTÁN DANTÉT SZAVALTA)
JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybe
Kínozni a halvány, szelíd Ophéliát,
Láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ
S sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve.
Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt,
Hogy a holt Juliát csókoltad csendbe, te
Antik Itália fennkölt szerelmese,
De ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb.
Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom,
Hogy a zord terzinák zömök vaskürtjein
Zengett aranyszavad s csengett a büszke rím;
S úgy láttam – mostan is remeg egész valóm –
Hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri
S szavalja verseit, maga Alighieri.
SULLY PRUDHOMME
Sully Prudhomme 1839-ben született Párisban. A gimnáziumban kitünően
tanult, a politechnikára készült, rokonai ipari pályára szánták, egy
vasgyárba adták, később azonban a párisi jogi fakultásra iratkozott be
és ügyvédi irodában dolgozott. Rokonai szigorú vallásosságra nevelték, a
katholicizmus misztikuma erős hatással volt reá. Első kötetét 1866-ban
adja ki és már a kezdő verseiben is gyengéd, finom poétának mutatkozik.
Hamarosan felkeresi a parnassieneket, akiknek a szépségről és a
tökéletességről való nézetük nagyon egyezik az ő művészi felfogásával.
Sully Prudhomme azonban emberibb. A parnassienek romantikus színei
helyett az emberrel foglalkozik. 1870-ben a háború és a kudarc megtöri,
második könyve csak 1872-ben jelenik meg. 1881-ben beválasztják az
akadémiába, 1902-ben megnyeri a Nobel-díjat. Sully Prudhomme nem
fűszeres és izgató temperamentum, de költő, lágy kedély, választékos és
nemes művész.
Szász Zoltán így jellemzi őt: „Méltósággal viselt melankólia: ebben az
allürben megvan a Justice és a Bonheur egész költője. Melankólikus, ez
kétségtelenül tökéletlenséget jelent, mert a szeplőtlen nagyság, a
legkifejlettebb tehetség derűs, vidám, borongásnélküli. Minden
gyötrelem, még a legnemesebb, még a legvégső kérdések
megfejthetetlensége fölött érzett metafizikai bánat is életerőveszteség
lévén, az egyén értékbeli hanyatlását jelenti. Spinoza ezt úgy mondta,
hogy minden bánat egy kapu, mely csekélyebb tökéletességbe vezet. Ez a
melankólikus alaptermészet meg is fosztotta Sully Prudhommet a titáni
erőtől, a kifejezés férfias hatalmasságától s bizonyos lágy, szelíd
jelleget adott neki. Hogy a féktelen szenvedély vagy a túlságosan
nüanszált raffináltság, két manapság különösen kelendő lirikus-erény,
hiányzanak belőle, ez nem fogyatékosság, mert benne meglevő
tulajdonságokhoz viszonyítva alsórendű kvalitások. Nemesség, mélység,
tisztaság, finomság, gyöngédség, világosság: ezek az idealista erények
éltek ebben a mélabús remetében.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances et Poèmes 1865 (Stanzák és
költemények), Les Epreuves 1866–1872 (Megpróbáltatások), Les Solitudes
1869 (Magány), Le Bonheur 1888 (A boldogság).
IRODALOM. _Szász_ Zoltán: Sully Prudhomme (Nyugat 1908 január 1),
_Ferenczi_ Zoltán: Sully Prudhomme (Budapesti Szemle 1910 július).
Verseiből fordított _Vargha_ Gyula, _Zempléni_ Árpád, _Kacziány_ Géza,
ifj. _Szász_ Béla, _Reviczky_ Gyula, _Béri_ Gyula, _Szabados_ Ede,
_Váró_ Ferenc (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság
kiadása, II. kötet), _Telekes_ Béla és még igen sokan.
AZ ÜRES SZÉK
SULLY PRUDHOMME
Ha a kedves örökre elhagy,
Sejtjük, mily nagy a veszteség,
De a síró szó szánkon elfagy,
S a könny nem jő szemünkre még.
Sem nehéz, fekete vászon,
Sem a _Dies irae_ sora,
Nem tud könnyíteni a gyászon,
Ajkunk lezárja egy csoda.
Könnyekbe fulladunk meredten,
Ha ránk tekint a sírtorok
És a koporsón tompa csendben
A rög nehéz zajjal kopog.
De hogyha jönnek csöndes esték,
Keressük a kedves személyt,
Némán mered ránk egy üres szék
S akkor szívünk – mindent megért.
EDMOND ROSTAND
Edmond Rostand 1868 április 1.-én született Marseilleben. Párisban
tanult. Huszonkétéves korában jelenik meg első verseskönyve „Les
Musardises“. 1890-ben megházasodik, elveszi Rosemonde Gérard-t, aki
szintén verseket ír. Rostand mint lirikus ötletes, játékos, bravúros.
Később ez a képessége, a verseinek szellemessége teszi népszerűvé
drámáit és világhírűvé a nevét.
IRODALOM. Rostand-nak majdnem minden munkája le van fordítva:
_Kosztolányi_ Dezső: A két Pierrot, vagy a fehér vacsora, _Telekes_
Béla: A regényesek, _Benedek_ Marcel: A napkeleti királykisasszony,
_Telekes_ Béla: A szamariai asszony, _Ábrányi_ Emil: Cyrano de Bergerac,
_Ábrányi_ Emil: A sasfiók. Rostand több lírai versét _Ábrányi_ Emil
fordította magyarra.
ÓDA A NAPHOZ
EDMOND ROSTAND
Te szárítod fel a síró fűszálat,
S a levelet lepkévé bűvölöd.
Ha a halódó szirmok szerte szállnak,
És a pirénei szél végigzörög
Roussillon mandulafái között.
Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
Ki ránk ragyogsz s a mézet érleled,
Lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
Egészben élsz és szertefoszlol áldón,
Mint a pazar anyai szeretet.
Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
Ki égsz a teknőn, kék szappanhabon
És néha, hogyha lángjaid lohadnak,
Vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
Alázatos üvegjén elhalón!
Te forgatod a sárga napraforgót
S arany-öcsém, a tornyok kakasát,
S ha a hárson titkos tüzed kibontod,
Táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
Hogy tétován megáll a kósza láb.
A mázos korsó sugaradba drága
S az ázott rongy is büszke lobogó,
Kazalokon ég csókod lanyha láza
S kis húga, a kas lángol, mint a láva,
S tüzes sisakja lánggal lobogó.
Légy áldva a mezőn s elveszve árván
A fű között, a kapucímeren,
A gyík szemén, a hószín hattyú szárnyán,
Ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány
S ki szende kézzel festesz csendesen.
Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
Mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
Regéssé bűvöli, ami csodás, szép,
S ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
Mert színes és ragyogó, mint magad.
Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
Bokrokba tündért s a víznek tüzet;
Benned felistenül a roskadó ág.
Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
Koldus lenne a föld te nélküled.
JULES LEMAÎTRE
Jules Lemaître Venencyben született 1853 április 27.-én. A nagy kritikus
két verseskönyvvel kezdte irodalmi pályafutását. Les Médaillons (1880)
és Les Orientales (1883). E könyvekben a parnassienek színeire ismerünk,
de sok helyütt megismerszik már a szellemes, újszerű egyéniség, amely
kritikai munkáiban bontakozik ki. Lemaître leghíresebb munkája az,
amelyben kortársainak, az új íróknak arcképét rajzolja meg. (Les
Contemporains, 7 kötet). Ezek a könyvek az impresszionista kritika
remekművei. Sok színdarabot és elbeszélést is írt.
A SIRÁLYOK
JULES LEMAITRE
Nyugodt, szelíd alkonyban a sirályok,
Az óceán fölött keringenek:
A szürke emlékek, a félve-szállók,
Így játszanak halott szívünk felett.
Az egyik alszik a viola ködben,
Vagy a tüzes égnek hadat izen,
A másik, mint nyíl, a habokba röppen,
Vagy ringatózik a puha vizen.
Nincsen madár, mely náluk szabadabban
Küzd a viharral s véle oly rokon,
A fekete, rezes, kék habokon.
A fészkük ott van a keserű habban,
Szeretik a dagályt, a zord időt:
Az óceán fehér lepkéi ők.
GUY DE MAUPASSANT
Guy de Maupassant Miromesnilben született 1830 augusztus 5.-én. Ősei
Lotharingiából származtak. Anyja nevelte. Tizennyolc éves korában a
tengerészeti minisztérium hivatalnoka, később átmegy a közoktatásügyi
minisztériumba. Harmincéves korában kezd írni. Ekkor egymásután ontja a
köteteket, tíz év alatt huszonhét könyvet ír. Igazi hírét regényeinek
köszöni, igazi értéke pedig rövid elbeszéléseiben van. Elsőrangú
megfigyelő. Maupassant középtermetű férfi volt, széles vállú, izmos,
sokat sportolt, csónakázott. Erős szervezetét az élet és munka hamar
megviselte. Férfikora delén elborult az elméje. Őrülési rohamában egy
borotvával el akarta metszeni a gégéjét, kényszerzubbonyban vitték a
párisi tébolydába és ott halt meg 1893 július 6.-án.
Maupassant egyetlenegy kötet verset adott ki „Des Vers“ (Versek) címen
1880-ban. Ez az első könyve. Realisztikus művészetéből ízelítőt adnak a
versei. Nagyságát nem bennük kell keresnünk. Az az író, akit ma
nagyrabecsülnek, a prózai polgárokat figyeli meg, a kis exisztenciákat,
a XIX. század különceit és betegeit, verseiből csak a palettáját
ismerjük meg, a színeit, amelyeket a regényeibe és az elbeszéléseibe –
sokszor változtatás nélkül, szóról-szóra – átvesz. Később tágul a
látóköre, kifejlődik a humora, de a lírája ugyanaz marad. Néhány ideges
és zaklatott verssorában már látjuk az egész Maupassant-t.
IRODALOM, _Radó_ Antal: Maupassant (Megjelent a Kabos Ede által
szerkesztett Krónika első számában), _Babits_ Mihály: Maupassant versei
(Nyugat 1909 február 16), _Nádai_ Pál: Maupassant összes versei (A Hét
1909), _Salgó_ Ernő: Guy de Maupassant (Nyugat 1911 augusztus 1).
_Kosztolányi_ Dezső lefordította Maupassant összes verseit (1908
Jókai-nyomda kiadása). Több versét lefordította _Bródy_ Miksa (Jövendő),
_Szilágyi_ Géza (Holt vizeken), _Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia
lírájából. A Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).
[Illustration: GUY DE MAUPASSANT]
HAVAS ÉJ
GUY DE MAUPASSANT
Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani,
Nagy némaság; az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn nehány kivert eb
A zuzmarás fák közt vadul csaholva nyí.
Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt,
A tél tarol az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.
Sietve száll a nagy, halotti holdkorong,
Minthogyha fázna a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
S hogy látja, mily kopár, búsan tovább bolyong.
Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.
Sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány az éjbe távol,
Oly babonásan ég a szürke holdvilág.
Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal
S a lombos ág alá vágynának szállni ők.
A pőre gallyakkon ón-kérgű jégeső,
Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek.
Forgó szemekkel várva a sötétet
S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.
COLOMBUS
GUY DE MAUPASSANT
Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
A lovagokat, súlyos fegyverük,
A zajt, mi távol keleten viharzott,
Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.
Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
Bámultam őt, de akkor legkivált,
Midőn a harcba sok tar főtt levágott
S abból magának nyakláncot csinált.
Én a hölgyemnek szalagját viseltem,
A harci kardom volt egy kis suhang,
Csatáztam a színes virágok ellen,
S hullott a kelyhök, hogy a bot suhant.
A puszta ég alatt reá szövődött
Trónomra a természet zöld moha,
És megvetettem a királyi gőgöt,
Főmön zöld ágból volt a korona.
Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
Jött egy szelíd leányka, nevetett.
S eléje tettem boldog áhitatban
Légváraim, címem s a szívemet.
Merengve a zöld gesztenyésben ült le.
A mindenség mosolygott kék szemén,
És néztem a kékségbe elmerülve
S álmodva simultam melléje én.
Mért lettem e kis, szőke leánytól oly bús
Mért tűnt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el komoran Colombus,
Hogy egy világ bukkant ki a ködön?
RETTEGÉS
GUY DE MAUPASSANT
Mult éjszaka soká olvastam egymagamban.
Éjfélt ütött, egyszerre megriadtam,
Már nem tudom, miért, de féltem iszonyún,
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
Valami borzalom suhan a bús borún…
Valaki csöndesen megáll mögöttem,
Áll nesztelen, meredten, szótalan
Kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
És mégse hallottam a hangját. Borzalom!
Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
Éreztem, a keze lassan felém int
S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!…
Egész közel simult némán tapadva hozzám
S én ültem ott lekötve és merőn,
Nem fordíthattam hátra gyenge főm…
Mint madarak, miket szétszórt az orkán
Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
Fagyos verejtéket lopott reám a kín
S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
Egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megreccsent valami a szobámba,
Vad ordítás harsant az éjszakán keresztül,
Minő sosem szakadt még emberi kebelbül.
S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
NAGYAPÓ
GUY DE MAUPASSANT
Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt, halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-űzte messzi szók,
Mint bujdosó szél a mezőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szívembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Oh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjúság! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szívem a vágy.
Álom ez vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
Zajjal telik meg a szívem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.
A VADLUDAK
GUY DE MAUPASSANT
Elhallgat a madár is, minden alszik,
Fenn szürke ég, lenn hófehér kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.
Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
Mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.
A bús zarándokraj merengve szárnyal
Erdőkön, ólmos óceánon által,
Fönn a vezérük olykor tűzbe jő,
S serkentve röptük felzúg, sírva, fájón.
A karaván szétgombolyul elül,
Mint két szalag s egyszerre szétterül
Szárnyas háromszögük a láthatáron.
Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
Terelgeti egy rongyos, árva gyermek
És lassan ingnak, mint nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,
Fejük kinyújták s nézik, egyre nézik
A vadludak iramló szökkenésit
És vágynak ők is szállni messze-messze.
Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
Ágaskodnak s a zajt remegve hallják
És összezsibbadt, átfülő erőkben
Sajogva kél az álmodott szabadság,
A lanyha partok messze tájak álma,
A hómezőn riadt vággyal sivítnak
S jajongva, a bús égre kiabálva
Soká felelnek tűnő társaiknak.
A HOLDSUGÁR DALA
GUY DE MAUPASSANT
Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár,
Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel,
Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már,
Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel;
Tanyám a hűs fű, a meleg fövény;
Kuszom sötét falon, nyírfák tövén.
Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
Nincs melegem sohsem és sohse fázom.
Pici vagyok, mindenhol ott van
Fényem ragyogva, csendesen
Ülök a néma ablakokban,
A titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc mulva ottan;
A vad, a puszta réteken,
A tétovázó szerelem
Követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
Lágy bú sajog a szívbe lenn.
A tücsök és a csalogány
A szilfa s fenyves ágbogán
Dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
Hol reszketőn lapul a nyúl;
Mind felkel erre rögtön;
Merész ívekben ugrál
És oly picinyke, pöttön
Nyúlt árnyak lenn az útnál.
A szirten, a haraszton
A dámvadat riasztom
S a hegy tüzes ünőit,
Mind felvigyáz, tünődik,
Rejt-e veszélyt az alkony,
Nincs-e vadász, ravasz nyom;
S lesi, hogy a hatalmas,
Tüzes szerelmű szarvas
Nem hívja-e panaszlón?
Ha kél anyám
S a hab dagad
Én hallgatag
Bús-halavány
Tüzet vetek
A part-falon.
A nedveket
Elaltatom;
S ha sugaram
Mélységeken inog
Az úttalan
Fél s azt hiszi gyilok.
De fényiben
Sok elpihen
S kit marnak a kinok,
Tüzén enyhülni fog.
Tudod mi a nevem? – A Holdsugár.
Ugy-e tudod miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már,
Örökre elveszhetsz a sanda vízben.
Éjjel veszélyes az erdő s fövény,
Megbotlasz a sötét nyirfák tövén,
Én az ösvényt ragyogva mutatom,
Ezért bolyongok künn az utakon.
JEAN RICHEPIN