megújhodás korában a fiatal generáció rajongó kultusszal vette körül az
alakját. Gyakran hivatkoztak az életére, a költészetére, az _ars
poetica_-jára. Itt tömören össze vannak fogva azok az elvek, amelyeket
minden művész örömest a magáénak ismerhet. Verlaine intenzív életével,
intenzív verseivel sokak képzeletében reprezentálja a modern költőt, aki
nem nagy és szélesen hömpölygő versekbe, de intim műremekekbe, sokszor
csak strófákba és fel-felvillanó szavakba koncentrálta egész életét.
Anatole _France_ így ír róla: „Ezt a költőt nem szabad úgy megítélnünk,
mint más józan halandót. Olyan gondolatai vannak, amilyenek nekünk
nincsenek, mert egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb, mint mi.
Öntudatlan, de nem minden században akad ilyen költő… Azt mondják, hogy
őrült; én elhiszem. És ha kételkedném, hogy az volt, akkor széttépném
azokat a lapokat, amelyeket most írok. Igen, őrült volt. De vegyék
figyelembe, hogy ez a szegény őrült új művészetet alkotott, s lehet,
hogy egy napon azt mondják majd róla, mint ma François Villonról, akivel
leginkább lehet összehasonlítani: azt, hogy a kora legjobb költője
volt.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Fêtes galantes 1869 (Gáláns
ünnepségek), Sagesse 1889 (Jóság), Chansons pour Elle 1891 (Dalok
őneki). Oeuvres complètes de Paul Verlaine Páris, Vanier 1899.
IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Az ifjú Verlaine (Magyar Géniusz 1903),
_Szini_ Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz 1903 január 1), _Gaár_
Ferenc: Az ifjú Verlaine (Figyelő 1905 október 15), _Fülep_ Lajos:
Verlaine (Magyar Szemle 1906 január 11), _Bölöni_ György: A szegény
Lélian (Népszava 1906), _Elek_ Artúr: Verlaine ifjúsága (Az Ujság 1907
november 9), _Elek_ Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Ujság 1907 december
4), _Elek_ Artúr: Verlaine estélye (Az Ujság 1907 december 25), _Szabó_
Dezső: Paul Verlaine (Nyugat 1911 november 1). Versfordítói közül a
következőket sorolhatjuk fel: _Ignotus_, _Ady_ Endre (Uj versek),
_Kozma_ Andor, _Zempléni_ Árpád, _Béri_ Gyula (A XIX. század francia
lírájából, II. kötet, a Kisfaludy-Társaság kiadása), _Kaffka_ Margit,
_Ego_, _Szabados_ Ede, _Telekes_ Béla, _Gábor_ Andor, _Avar_ Pál,
_Szász_ Zoltán, _Babits_ Mihály, _György_ Oszkár_,_ _Harsányi_ Kálmán,
_Franyó_ Zoltán, _Goór_ Pál, _M. Korniss_ Aranka, _Sík_ Endre, _Kún_
József.
FEHÉR HOLD
PAUL VERLAINE
Fehér a hold,
Remegve kél,
Az ág dalolt,
Szólt a levél,
Szavuk lesem…
Ó, édesem.
A tiszta tó
Száz árnyat űz.
Rajt látható
A barna fűz.
A szél zokog…
Fel, álmodók.
Mostan suhan
Az este lenn,
Halkan-busan
És nesztelen.
A csend mi mély…
Tündéri éj.
JÓSÁG
PAUL VERLAINE
I.
– Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
Hisz az erény is fél sujtó kezedtül?
Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
Hol árva szívem nyugszik hallgatag,
A dörgedelmes égbolt rámszakad…
Ki az, ki hozzád utam megmutatja?
Nyujtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
Veled kötök, Uram, szelíd frigyet…
Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
Egykor vígasztalódva nyugodott
Kedves, szelíd szívű apostolod?
II.
– Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
Nézd, Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
Kelyhébe a darázs, repülj sietve.
Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
És gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
Ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.
Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
Örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
S angyal lesz a lakoma szolganője.
És szűzi bort ereszt az égi tőke,
Minek erős zamatja véredet
Felpezsdi, ha már megvénhedett.
III.
– Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
Égő szememből hull a könnyeső,
Fáj az öröm s a bú oly jóleső…
Minthogyha egyben sírnék és örülnék.
Kacagva sírok, zeng a harci szózat
Az égi harctér szentektől ragyog,
A pajzsokon fehér, kék angyalok
S a kürt csatára hívja mind a jókat.
Elkábulok, nem értem ezt a választ.
Gyarló vagyok s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék tehozzád s az erőm hiú.
Imádkozom s a lelkem megzavarja
Nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg…
IV.
– Úgy, úgy, szegény fiú!
EGYÜGYŰ DAL
PAUL VERLAINE
A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
A rózsaszürke estbe felragyog
És egy dal ébred, fájó és bolondos,
A szárnya surran és beszél, gagyog,
Bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
Hol csendesen az ő parfüme száll.
Miért ez az együgyű, édes ének,
Mely altatgatja álmatlan szivem?
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek
És mit akarsz, hogy félve, szeliden
Kiszállsz az ablakon és hallgatag
Meghalsz a fák között a kert alatt?
KLASSZIKUS WALPURGIS-ÉJ
PAUL VERLAINE
Ez itt a második Fauszt szombatéje.
Halk, ritmikus, zenélő szombatéj.
Előtted egy műkert – Lenôtre-féle –
Merev, kómikus és kacér.
Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;
Símára nyírt utak; bronz istenek;
Szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;
Gyepágyak és hant-kerevet.
Bús gesztenyefák; illatos virágok;
Itt törpe iskolázott rózsafák;
Háromszögekbe nyirdalt tiszafák ott.
A hold meg ontja sugarát.
Éjfél, az udvar parkján halkan éled,
Egy dal, süket, bús, álmatag dana:
Oly édes, oly bús, oly fájdalmas ének,
Mint Tannhäuser vadászdala.
A messze kürtök fátyolhangja dobban,
Gyengéd-szelíden sír a borzalom
Az összezengő részeg szólamokban;
S reá a rezgő talajon.
Fehér alakok vézna árnya szálldos,
Rájuk esik a hold sugár-nyila
S a zöld homályban testük oly opálos.
– Raffet-től egy Watteau-fantázia! –
Átfogják egymást a fák zöldes árnyán,
Ernyedt a testük, szemükön köd ül.
Évelgő, lomha tánc indul a márvány,
A bronzok, a bokrok körül.
– De kik e rémek, részeg költő szülte,
Vagy szörnyű szenvedés koholta ki?
Kik e kísértetek a holdas űrbe,
Tán a sírok halottjai?
Ó, álmodó, úgy-e ezek a gondok,
Mik véresen nyúltak szívedbe le?
És e sötét csapat, e furcsa-bomlott,
A holtak őrült serege? –
Mindegy! csak szállnak a vad látományok,
Táncolva, búsan és féktelenül,
Mint porszemek, a napsugárba szállók,
S egyszerre mind-mind szertezüll.
Sorban kialszik a kürtök zenéje,
Mivel a szürke hajnal odaér
S egy kert marad csupán – Lenôtre-féle –
Merev, kómikus és kacér.
A PORBAN HEVERŐ ÁMOR
PAUL VERLAINE
A tegnapi esti szél leverte Ámort,
Aki az ijját feszítette lassan
És huncutul mosolygott a lugasban,
Eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.
A tegnapi esti szél… És most a márvány
A fűbe fekszik s a szél zúgva csapja,
Fönn búsul a szobor betűs alapja
És egy művésznév rémlik a fa árnyán.
A kőben a múlás bomlasztva őröl.
Egyedül áll! könny reszket a szivemben
És bánatos, rossz álom mardos engem,
Míg álmodom magányos, bús jövőről.
S te kedves? Ó, szivedben a verőfény
Kialszik s csak kacagsz búsan-ledéren
A bíboros, aranyszínű lepkéken,
Az elmúlás rózsálló temetőjén.
PIERROT
PAUL VERLAINE
Nem az a régi holdfényes vitéz,
Ki a kapukba nevetett apánkra,
Halott a kedve s gyertyalángja már ma
Holdfénybe bújkál, vékony s halni kész.
A villám lobban és elül hamar,
Mint szemfedő rezeg sápadt kabátja
A hűvös szélben s a száját kitátja,
Mikor a féreg a húsába mar.
Mint nagy madarak röpte, inge újja
Suhog-suhog, ha szél néha fújja
S bolond jelére senkisem felel.
Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma
És arcából, amit a lisztpor fed el,
Magasra tör hegyes, halotti orra.
HÁROM ÉV MULVA
PAUL VERLAINE
A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.
Sétálok a kert drága, halavány
Édesdeden andalgó sugarán.
Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.
A régi kert. Vadszőlő-lugasban
Pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,
A szökőkút ezüstös ajka zúg,
Panaszkodik, pityereg sírva, lassan.
A rózsa bólong, mint a multba, régen
Pár liliomszál merevül kevélyen,
A lombokon madárdal rezeg át.
Még áll a régi-régi kis veranda,
Csöndben mállik-kopik agg vakolatja
S hervadnak a keserű rezedák.
EMMANUEL SIGNORET
Emmanuel Signoret Lançonban született 1872 március 14.-én. Provenceben
és Itáliában utazgatott. Párisban minden folyóirat szívesen közölte a
verseit, amelyeket tökéletes technika délszaki szenvedély, ragyogó és
nemes nyelv jellemez. 1890-ben alapította a Saint-Graal című
folyóiratát.
Signoret verseskönyvét „La Soufrance des Eaux“ (A vizek bánata) 1899-ben
a francia akadémia díjjal tüntette ki.
MENYEGZŐ
EMMANUEL SIGNORET
Tavasz, a nyájas pap, egy élő, drága-szép,
Violaszínű püspöki köpenyben,
Hogy a virágkapu két szárnya szerterebben,
Hajnali kürtszónál a szentegyházba lép.
A botja tulipán; ruhája lágy selyem.
Tavasz főúr most a kék dómba ballag.
Fülkék derengenek és mint a templomablak,
Lombok árkádjain a nap ég tüzesen.
A fehér narancsfák láztól borzonganak,
Suttogva búgnak boldog, tiszta nászról;
Tömjénez és parázslik a virágpor…
Madarak kórusa szent zsolozsmába csap.
*
Ó, szőke hölgy, ne félj, ne reszkess tétován.
Királyi szívünk oly sokáig égett,
Most térdre! Nászunkat, a szűzfehéret
Megáldja a Tavasz, tündöklő templomán.
ANDRÉ RIVOIRE
André Rivoire 1872 május 5.-én Vienneben született. Két verseskönyvével
szerzett magának jó nevet. Több versesjátékot írt. Újabban nagy sikerrel
játszották egy vígjátékát: „A jó Dagobert király“-t.
Rivoire-ról, a költőről így ír Sully Prudhomme: „A verse szűzi, rajongó
és szent, azt ünnepli, ami a földön a legdrágább, a fiatalságot, pompázó
virágzásában. Csak a finomságra törekszik és a puszta őszinteségével hat
meg.“
MUNKÁI. Les Vierges 1895 (A szűzek), Le Songe de l’Amour 1910 (A
szerelem álma).
EGY LÁNY, AKI HALNI INDUL…
ANDRÉ RIVOIRE
Nyári ruhájában sápadva, hallgatag,
Lankadtan, álmosan, halványan ballag által,
Sápadva, hallgatag habkönnyű bánatával
Illattalan mezőn, homályos ég alatt.
Halálosan sajgó szívébe felhörög
Egy messze kürt sötét, panaszos búcsúszója…
Jaj, így megyünk el mind, ha egyszer üt az óra,
Meghalni sárguló levélcsomók között.
Meghalni, amikor az erdő lombjai,
Meghalni az aranyvirágos, néma ősszel,
Hallgatni a szelet, mely néha fájón nyög fel
Kacagni az éjet s álomra hajlani!
HENRI BARBUSSE
Henri Barbusse 1874 május 17.-én született. Egy regényt s egy
verseskönyvet adott ki. Ma színi bírálatokat ír több lapba és
folyóiratba.
MUNKÁI. A „Pleureuses“ című verseskönyve 1895-ben jelent meg
Fasquellenél, Párisban.
A LEVÉL
HENRI BARBUSSE
Írok neked s lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
Tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
Mert akkor is csak rólad álmodom…
Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
Lágy hangod, édes hangod hivogat…
Az ajkamon neved leng egy mosolyban
S az ujjaimra hinted csókodat.
A régi édesség, a régi csók vár;
Bús szíved a keblemben érezem;
Elálmodozva írok s nem tudom már,
Én írok néked, vagy te énnekem…
HENRI RÉGNIER
Henri de Régnier 1864 december 24.-én született Honfleurben.
Huszonegyéves korában már ismert költő. Társa a parnassieneknek és a
szimbolistáknak, akik erős hatást gyakoroltak rá, de e hatáson átérzik
eredeti egyénisége. Különösen Mallarmé-t tiszteli babonásan. A mestere
később Heredia. 1896-ban elveszi Heredia leányát. Újabb verseiben
eltávolodik régi ideáljaitól és a fényes, tiszta, egyszerű életet
énekli. 1899-ben az akadémia megkoszorúzza egy verseskönyvét.
Minden modern folyóiratban találkozunk a nevével.
Régnier-ről szép szavakat ír Remy de Gourmond: „Az álom határozatlan
árnyalatait jegyzi fel, tétova jelenéseket, futó cifrázatokat; egy
mezítlen kezet, amely kissé meggörbedve a márványasztalra hajlik, egy
gyümölcsöt, amely a szélben bólong és lehull, egy elhagyott tavat s ezek
a semmiségek neki elegendők, a költemény kicsattan, tökéletesen és
tisztán.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Lendemains 1885 (A holnapok),
Episodes 1888 (Epizódok), Le Passé vivant 1906 (Az elevenen mult).
IRODALOM. Több versét magyarra fordította _Kún_ József (A Hét), _Kállay_
Miklós.
NOCTURNE
HENRI RÉGNIER
Az est az orgonát mind letarolja,
És hullanak az illatos csomók,
Piciny virágok sírnak a nyomomba.
A lelkem szomorú, szívem zokog.
Fenn a tetőn galambok várakoznak,
Turbékolásuk bánatos panasz
És csőreikből hullanak a tollak.
Szívemre titkos szenvedés havaz.
A bús szökőkút lomha kedve éled.
Alvó vizén remegnek a körök,
Körötte megborzongnak a növények.
Emlékek sírnak a szívem fölött.
Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
Nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
Zengő ütemre sír, sír a szökőkút
S az éjen át két nagy szemed kísér.
CAMILLE MAUCLAIR
Camille Mauclair 1872 december 29.-én született Párisban. Hajlékony
lélek, erős intelligencia, aki inkább harcosa az irodalomnak, mint
alkotó. Kritikai munkái köteteket tesznek ki. Sokat verekedett a modern
norvégekért, különösen Ibsenért.
MUNKÁI. 1895-ben tette közzé verseskönyvét „Sonatines d’Automne“ (Kis
őszi szonáták), 1904-ben jelent meg „Le Sang parle“ című verseskönyve (A
vér beszél).
RAJZ
CAMILLE MAUCLAIR
Ó nyisd ki lányom a kaput,
Kopognak, gyenge liliom.
– Nem nyithatom ki, idegen,
Tükröm előtt hajam bodoritom.
Ó nyisd ki lányom a kaput,
Ha nem nyitod, itt meghalok.
– Nem nyithatom ki, idegen,
Most fűzöm be a cifra szallagot.
Ó nyisd ki lányom a kaput,
Öreg vagyok, erőm lohad…
– Nem nyithatom ki, jó apó,
Mostan kötöm fel fényes láncomat.
Ott künn egy ember összerogy,
És meghal a kapud előtt.
– Hát haljon meg, mit bánom én,
Sohase láttam, nem szerettem őt.
ESIK AZ ESŐ
CAMILLE MAUCLAIR
A lomb elernyed
Künn a sövény mentén a víz világol;
A könnyű zápor
Vesszőzi az erdőt s a kertet.
A kerítésen alvó, szürke ég.
A zöld zsalu a vízben tükröződik.
Alig hallhatni a vihar neszét
S hull-hull a lombról szerteszét,
Egész a földig
Zokogva síró szürkeség.
Hét óra. Az ég szelíd arany.
A táj a ködbe olvad szótalan.
A csönd remeg, most minden hallgat,
A rozsda-szín kert nyugovóra tér,
A búcsúfényben még kigyúl egy ablak…
S az Isten éje jő, a néma éj.
Ó lágy eső s te csend csodája
Uralkodj fáradt lelkemen,
Jöjj esős, csendes sejtelem.
Minden békítő feledés.
Minden mély, álmos éjbe vész
Már a sötét erdő se fél.
És én kinézek s hallgatom a csendet
És elpihen a szenvedély
És bámulok, akár egy néma gyermek…
LOUIS MERCIER
Louis Mercier 1870-ben született Coutouvreban. A Loire mellett
szülővárosában él; vidéki ember. Első verseskönyvén a parnassienek és a
szimbolisták hatása érzik. Második könyvét, amely 1903-ban jelent meg,
az akadémia kitüntette.
E kötete címe: „Les Voix de la Terre et du Temps“ (A Föld és az Idő
hangjai).
SZEPTEMBERI CSEND
LOUIS MERCIER
Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.
Az ősz csak nyári bús emlékezet.
A holt levél békésen csüng a gallyán.
Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.
A földnek áldott arca dús erőbe
Leheli a teljes, mély életet.
Lenn a folyón látszik az őszi tőke.
Kacéran nézdeli magát a domb,
Gazdag szőlőlevéllel telenőve.
Egy kisváros tarkítja a vadont;
Vakítva ég az izzó kőtetőzet,
Álmos baromfiak bús zaja dong.
Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,
Künn a mezőn a titkos munka forr,
A szorgalmas sugarak kergetőznek
S nyomukba édesen csorog a bor.
LUCIEN PATÉ
Lucien Paté 1845 március 6.-án született Chalon-sur-Saôneban. Fiatal
korában Svédországban jár, később Chalonban jogot tanul. 1870-ben védi a
megostromolt Párist, 1871-ben megjelenteti verseskönyvét. Ma a
szépművészeti osztály hivatalnoka és a becsületrend lovagja.
MUNKÁI. Lacrimae rerum (1871), Poésies (1879).
A HOLD, A HALOTT CSATLÓS
LUCIEN PATÉ
Letünt korok ezüstlő ravatalja,
Borzongva nézem halvány képedet.
Bús gömb, belőled jéghideg remeg,
Fényed csak a holt anyagot mutatja.
Egykor, mikor fényed ragyogva égett,
Izzó tüzed kevély sugárinál
Elsápadott a gőgös napkirály
S a sas lehunyt szemmel repült elébed.
Akkor két fáklya volt földünk nyomába.
Most végzetünk példázod, síri lámpa,
Világok árnya, bolygó, éji rém!
Ó mily sötét erő setteng mögöttünk,
Miért kíséri gyászos lomha röptünk
Ez a halott csatlós az ég ivén?
FERNAND GREGH
Fernand Gregh, egy zenemű-kiadó fia, 1873 október 14.-én született
Párisban. 1894-ben újságíróvá lett, irodalmi bírálatokat írt, többek
közt egy cikket Verlaine-ről és a cikk keretében – Verlaine verséül –
leközölte saját versét, a „Menuet“ címűt, amely alább olvasható. A
szavahihetőségében senkise kétkedett. Később leleplezte magát és ezzel a
fogással egy csapásra híressé vált. A verseit összegyűjtötte és kiadta
Kötete több kiadást ért. Coppée, a fiatal költők felfedezője, meleg
cikkben foglalkozott vele, az akadémia díjjal tüntette ki Fernand
Gregh-et. A későbbi kötetei jó nevet szereztek neki, a párisiak ma
nagyon szeretik és sokat olvassák őt. 1906-ban a „Les Lettres“
folyóiratot alapította.
Gregh, aki Verlaine és a parnassienek nyomán indult meg és mint
boszorkányos utánzó tűnt fel, azóta a saját útjára tért. Irányát maga
keresztelte el: „humanizmusnak“. A parnassienekben és a szimbolistákban
– írja – az _emberi_ hiányzott. Csak művészek akartak lenni és azok is
lettek. Nem gondoltak arra, hogy a művészben mindig az _ember_ érdekel
bennünket, mert az emberiesség a közös mérték köztünk és közte. Mi, akik
utánuk jövünk, okulván a példájukon, lelkesebb és gyengédebb, intímebb
és szélesebb művészetről álmodunk, egyenes és élő művészetről, egy
művészetről, amely röviden: _emberi_.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: La Maison d’Enfance 1896 (A gyermekkor
háza), La Beauté de vivre 1900 (Az élet szépsége), L’Or des Minutes 1905
(A pillanatok aranya).
MENÜETT
FERNAND GREGH
A menüettek hangja lágyan
Új dalra ajzza néma vágyam
És könnyezek.
Egy dal remeg, a ködbe veszve,
A mult ködében, messze-messze
És könnyezek.
Clavecin-ek panasza sóhajt,
Filigrán bánat, bujdosó hang
Tovább suhan.
Színehagyott kép, régi emlék
Egy pillanatra felnevet még,
S tovább suhan.
Ó áriák, ó könnyes ének,
Ó szív-sebek, letört remények
Mit bántotok?
Válási bú, mely nyögve elhal,
Panasz, mit a szív még be sem vall,
Mit bántotok?
Pajzánul, édesen, szelíden
Mért vérzitek, ah, árva szívem
Oly szomorún?
Ti félig-hallott menüettek
Miért zokogtok és nevettek
Oly szomorún?
A VÍZ CSENDJE
FERNAND GREGH
A nagy szökőkút, amely szüntelen
Csak könnyezett, miként az árva lélek,
A dőlt medencén hallgat s fel nem éled,
Meghalt örökre a mult éjjelen.
A szélvihar, mely rázta vízporát,
Ezüst ködét tépázván vad rohamban,
Száraz levélcsomót fú rája halkan
És a kihalt víz némán áll tovább…
De az elmúlás bánata hatalmas;
Míg egykoron a visszhangzó medence
A csepp ekhóját halkan visszazengte,
Most a vizen dermedten ül a csend
S olyan a kút, mint egy könny-tócsa. Hallgass:
Itt a halál halk sóhajtása leng.
CSILLAGZÁPOR
FERNAND GREGH
Azúros éjjel, lanyha, halk öröm,
A lenge nyárfasor mint könnyű függöny
Selyemzajjal zizeg a kék ködön,
A kósza felleg vándor hirnökül jön.
Én fekszem a fűben hanyatt
És csillagot lesek a fák alatt
Ottan pihegnek: sárgák és fehérek;
Szél jő, sietve-járó, kotnyeles…
S az ágak közt már egy csillag se les,
Az ég üres lesz – s mind-mind szerteszéled.
Ha jársz a pusztán s nézdeled
A csillagos eget,
Hogy ég a csillag reszketőn
A fák felett, a síkon, háztetőn,
Úgy tetszik, hogy mind oda van szegezve
A siket űrbe, egy felhő-ereszre
És a derűs azúron sorba ülnek,
Sok picike aranyos és ezüst szeg…
És most az ég örvénylő mélyiből –
Oh csoda-éj, arany ribillió! –
Esik a csillag, hull, hull millió,
Vakítva porzik, csillog és kihül:
Szikrázva röppen,
Nagy lomha csöppben,
Káprázva rándul össze pillám.
Bukfencezik, csurog, mint az eső.
Süt, mint a villám.
S esik, esik a fényes tereken
És örökétig hull-hull csendesen.
KIS JAPÁN VERSEK
FERNAND GREGH
EGY TÖRPE JAPÁN FÁRA
Minő nagy itt e vén márványcsöbörbe.
Hallgassatok e fára, bármi törpe.
Regés Japánba s itt _egy_ a művészet:
Egy fában erdőt adjatok, művészek!
DÉLUTÁNI HOLD
A hold a kéklő égre feljő,
Sápadva néz a lombon át,
Aztán libeg-lebeg tovább,
Oly könnyen, mint egy könnyű felhő…
VÖRÖS LÁMPAERNYŐ
A vörös lámpaernyő árnya
A haldokló, bús parkba szállva
Úgy hull a gyöpre, mint egy nyárias,
Eltévedett, csodálatos pipacs.
TÖLGY
Ott áll ragyogva dús, nehéz aranyban,
Mezítlen fák közt dacosan időz
És míg a többi hervad, csendbe, halkan
Belémenekül a késői ősz.
KUTYÁK
Tél. Most a szél a záron agyarog,
Langyos szobában reszket a piros láng,
De jó kutyáink bejönnek mihozzánk
S bundájukon behozzák a fagyot.
S AZTÁN…
S aztán, hogy a gond elnyüvi az arcunk
És elröpül így negyven-ötven év,
Mindenki eldalolja életét,
A föld alá bújunk és bölcsen alszunk…
HENRY BATAILLE
Henry Bataille Nîmesben született 1872-ben. 1895-ben tűnt fel verseivel.
Első kötetében, amelynek címe „La Chambre blanche“ (A fehér szoba) az
emlékek költője. Marcel Schwob írt eléje előszót s ebben hangsúlyozta,
hogy Henry Bataille önálló egyéniség és nem Francis Jammes utánzója, aki
– mint ő – „a lelketlen dolgok és a néma állatok költője. Ők ketten
testvéri lelkek, egyformán érzékenyek és mindketten ugyanarra az
érintésre rezzennek össze.“
Henry Bataille ma már világhíres drámaíró. Drámái a francia színházi
évad szenzációi. Ezekkel a hatásra számító, kiesztergályozott és elegáns
színdarabokkal erősen eltávolodott azoktól az ideáktól, amelyeket első
verseskönyvében vallott. Lírája utóbb nem mélyült, csak elszélesedett.
IRODALOM. Bataille nagyon sok drámáját bemutatták nálunk. Számos nagyobb
és kisebb cikk foglalkozik vele, a drámaíróval. A lirikusról nincs
magyar cikk.
Felemlítjük a következő cikkeket: _Elek_ Artúr: Henry Bataille (Nyugat
1908), _Balázs_ Béla: Henry Bataille (Renaissance 1910).
ESTÉK
HENRY BATAILLE
Vannak nagy esték és meghalnak a faluk –
Mikor a sok galamb a ducban elaludt,
Meghalnak édesen, meghalnak csendbe, félve,
Akár a tornyokon a fecskék kék zenéje…
S ekkor virrasztóul lángocskák fénye röppen,
Jó nénik fénye int ablakból, kapuból,
Lámpák botorkálnak valahol künn a ködben
S távol egy szürke út álmodva bandukol…
Virágok állanak a régi kertben sorba
S a haldokló falut hallgatják álmodozva,
Mert anyjuk az nekik, ki eltűn, ellobog.
Aztán a fények is mind-mind kialszanak,
Meghalnak a tetők és a fakó falak,
Szelíden, jámborul, mint öregasszonyok.
AZ IRGALOM FORRÁSA
HENRY BATAILLE
Könnyek pihennek bennünk. És ez oly jó.
Tőlük csitul a titkos, éji bú.
Hozzájuk fut az elhagyott szomorgó.
Barátaink ők s vigaszuk oly olcsó.
Anyánk is mondta: „Sírj, szegény fiú.“
Könnyek pihennek bennünk. Ősi rejtély.
Gyerek-szívem te, hányszor fájt nekem,
Hogy pazaroltad s oktalan könnyeztél
És még se szárított ki a tüzes dél.
Egy csepp marad mindig szívünkbe lenn.
Nem a virág és nem a nyár vigasztal.
A könnyek tudnak vigasztalni, ők.
A pici könnyecskék szívünkbe halkal
Várnak ránk készen, enyhítő malaszttal
S ők is sírnak, hogy el kell menniök.
PAUL FORT
Paul Fort 1872 február 1.-én született Reimsben. 1890-ben alapította a
francia „szabad színpad“-ot, – Theâtre d’Art – amely az új drámaírókat,
a szimbolistákat juttatta szóhoz és az új líráért is erősen harcolt. E
színházat 1894-ben vette át Lugné Poe, aki vele együtt Fort hagyományait
is átvette. Meglepő hatást ért el új verseivel, a francia balladákkal,
Ezeket a balladákat szabad versekben írta. Fort megveti a régi formát; a
belső formát keresi és csak aszonánszokkal, tétova rímekkel hangsúlyozza
a ritmust; erősen közeledik a népdalhoz. Zajos szeretettel veszik őt
körül a fiatal franciák. A párisi diáknegyed kávéházaiba jár, még ma is
bohém módra él, mint egy irodalmi forradalmár. 1912-ben a „költők
hercegé“-vé választották.
Remy de Gourmond így jellemzi: „Paul Fort-t kétségtelenül baráti
szándékkal így határozták meg: a született lángész. Ha ezt irónikusan
mondjuk, kegyetlenek vagyunk hozzá; ha komolyan mondjuk, akkor elmondtuk
a valóság egy részét.“
MUNKÁI. Legnevezetesebb verseskönyve: „Ballades“ 1895, 1896 (Balladák).
IRODALOM. _Szabó_ Dezső: Paul Fort (Nyugat V. évfolyam 15. szám),
_Laczkó_ Géza: Paul Fort (Nyugat 1908), _Lehotai_: Paul Fort (A Hét
1912).
_Laczkó_ Géza a cikkében versfordítást is közöl.
MEGHALT A LÁNY, MEGHALT SZEGÉNY…
PAUL FORT
Meghalt a lány, meghalt szegény, a szíve ölte meg talán,
A földbe temették szegényt, a földbe, egy nap hajnalán.
A földbe fektették szegényt, csipkéiben aludt a lány,
A földbe fektették szegényt, koporsóban aludt a lány,
Vidáman visszajöttek ők az ébredő nap hajnalán.
Daloltak, énekeltek ők: „Ej-haj szegény, ej-haj a lány.“
„Meghalt a lány, szegény-szegény, a szerelemtől halavány.“
Aztán a rétre mentek ők, mint máskor, más nap hajnalán.
STUART MERRILL