egyszerűség művésze és forradalmárja, de forradalmár abban a tekintetben
is, hogy az eseményekben szűkölködő életét írja meg, ezt a látszóan
egyhangú életét, amelyet nem látogatnak szenvedélyek s csak az
egyenletes melegsége által válik jelentőssé. Erősen polgári zamatú
minden írása. Él a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai
között, amelyeknek pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait,
vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a
tornácon frugális vacsorát eszik s a kutak „kék vizét“ issza hosszá. E
békés idill keretében, a régi családi bútorok közt hullámzanak az örök
dolgok. Kegyeletes lélekkel, érzékeny idegekkel észrevesz mindent, ami
körülötte történik. A részvét határtalan benne s ez teszi költővé és
mosolygó humoristává. Vannak ünnepnapjai is. Ekkor az Istennel
beszélget. Meleg, nemes és tiszta költő: egyszerű és
integrálisan-átfogó, intím és perspektívákat táró.
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: De l’Angelus de l’Aube à l’Angelus du
Soir 1898 (A hajnali angelusztól az esti angeluszig), Le deuil des
Primevères 1901 (A kankalinok gyásza), Le Triomphe de la Vie 1902 (Az
élet diadala).
IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Az egyszerű költő (Élet 1913 július 27).
LOURDES
FRANCIS JAMMES
A vasuton Lourdes-ba utaztam én,
kék partokon, és szikrázott a fény.
Cin-színű hegy a sugaras uton.
„Jézus!“ dalolt a nép a vasuton.
Lázas, szilaj, fanatikus csapat,
az arca csupa por és csupa nap.
Nagy hassal bicegett sok nyomorult,
karját kitárta s a porba borult.
Kékfüggönyös szószéken egy pap állt:
„imádkozzunk!“ mondotta s prédikált
És néha-néha jöttek furcsa nők:
„Jézus! Jézus!“ búsan daloltak ők!
Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.
A nap fehéren-izzón tündökölt,
lángolt a vén torony, az ég, a föld.
De egy hordágyon pihegett nehány
száraz galyon egy haldokló leány.
Az apja hajadonfőtt vitte őt,
ott álltak bátyjai az ágy előtt.
Oly szép volt! tizennyolc éveske volt,
és mosolygott; fehér volt, mint a hold.
Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.
Sírtam, de összepréseltem fogam
s szerettem őt – éreztem – boldogan.
Ó! rám mosolygott, bánattal tele,
fehér rózsát himbált szelíd keze.
Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled?
Meghaltál édes? úgy szerettelek.
Uram, ne öld meg, a keze finom,
a karja lágy volt, mint a liliom.
Ne öld meg őt! – jaj szánd meg a szegényt,
agg apja hajadonfőtt, esdve kért.
A FIATAL LÁNY…
FRANCIS JAMMES
A fiatal lány oly fehér,
karján feltűrve a ruha,
csuklója csupa zöldes ér
s puha.
Sohase tudni, hogy miért
nevet. Most hallasz egy sikolyt
és néha – szinte-szinte sért –
rikolt.
Nem sejti az édes baba,
hogy mosolyának párja nincs
s rózsánál rózsább ajaka
a kincs?
Olykor – nem mindig – azt hiszed,
hogy okos, de csupa zavar.
Halkan gügyög, susog, zizeg,
hadar.
„Ha tudnád… Mi történt velem…
Oh drááágám! Rém boldog vagyok…
Őt láttam… szerdán.“ – Szüntelen
gagyog.
Hogy bánatos egy-egy fiú,
elhallgat szörnyű-komolyan,
és nem nevet, akár a bú
olyan.
A rét kanyargó útjain
virágot szed a kis buta,
markába pitypang, kankalin,
ruta.
Fehér. Arcán ragyog a hús,
a karja hamvas puhaság.
Hosszú, merev s lehajtja bús
nyakát.
OLY SZÖRNYŰ VOLT…
FRANCIS JAMMES
Oly szörnyű volt, én láttam a kis borjat
a vágóhídon és lelkem összeborzadt,
rányalt szegényke még a szürke falra
s a csurgó esőt nyalta, egyre nyalta.
Jaj Istenem! Olyan szelíden állt ott,
szerette a füvecskét, a virágot.
Jaj Istenem! Kezed szigorún büntet,
de, úgy-e, megbocsátod a bűnünket,
és egykor fönn az Arany Égbe többet
pici ártatlan borjakat nem ölnek,
ott megszépül a lelkünk és az arcunk
s a szarvaikra koszorút akasztunk.
Jaj Istenem! Enyhítsd a szenvedését,
hogy ne érezze a mészáros kését.
AZ EBÉDLŐ
FRANCIS JAMMES
Itt áll a megfakult almáriom,
Ki csodálkozott ük-anyáimon,
Aki hallotta, hogy szól nagyapám
S apámat is hallotta hajdanán.
A sok, bús emlék, benne édes élet,
Mert szava is van, mintha hallanám,
Vele gyakran beszélek.
Van itten egy kakukos óra.
Hangját veszítve, nem szól semmiért.
Nem is akarom kérdeni, miért?
Tán eltörött zengő rugója,
Melyből a szép beszéd beléhatolt.
Most épp olyan, akár a néma holt.
Egy vén pohárszék is van itten.
Beillatozta a befőttje,
S a hús, kenyér, viasz és körte.
Hű, jó cseléd, ő őrzi kincsem,
S a gazdaságnak híja nincsen,
Bevezetem barátaim s a nőket
És nézik, nézik és nem értik őket.
S én szánakozva, mosolyogva látom,
Hogy egyedül hisznek s elémbe jőnek
És kérdezik: – Hogy mint vagy Jammes barátom?
JEAN ARTHUR RIMBAUD
Jean Arthur Rimbaud 1851 október 20.-án született Charlevilleben. Az
apja katonatiszt, az anyja egy jólelkű és nemes asszony, aki szeretettel
neveli. Rimbaud azonban forradalmi vérmérséklet. 1870-ben megszökik
hazulról, Párisba megy. Az élete e perctől kezdve csupa
hányódás-vetődés, kaland, hazárdjáték. Újra hazamegy és újra visszatér
Párisba, aho koplal, lakás nélkül csatangol, hallatlan nyomorba kerül, a
forradalom idején katonának áll be, később megismerkedik Verlaine-nel,
1872-ben elkíséri őt Londonba, Brüsszelben összekülönbözik vele, mire
Verlaine kétszer reá lő, bejárja Németországot, Hollandiát, Ausztriát,
Itáliát, Svédországot, Jáva szigetét, egy hónapig az erdőben él egyedül,
majd hazavetődik és innen Egyiptomba utazik, Ciprus szigetén új
vállalkozásba kezd, az élete végén pedig Kelet-Afrikában bolyong,
Harrarban arannyal és elefántcsonttal kereskedik. 1891-ben megoperálják
a térdtályogát, de a lábát amputálni kell és pokoli kínok között hal meg
a marseillei kórházban.
Rimbaud az új költészet csodagyermeke. Fiatal korában bemutatják őt
Victor Hugónak, aki „kölyök Shakespeare“-nek nevezi. Nevezetes verseit
egytől-egyig nagyon fiatalon írta, azután elnémult, a későbbi éveiben
kezébe se vette a tollat. Amikor még a naturalisták és a parnassienek
uralma korlátlan volt, új szavakkal, új megfigyelésekkel, új muzsikával
jelentkezett, ő a szimbolikus költészet első hírhozója. Termékeny lázat
keltett az irodalomban: azután eltűnt. Sok verse világhírűvé vált,
köztük a magánhangzókról szóló szonettje, amely így kezdődik: „_A_
fekete, _E_ fehér, _I_ vörös, _Ü_ zöld, _O_ kék…“ A színes hallásról, a
betűk zenei értékéről, az érzékek elfinomultságáról és egybeolvadásáról,
a vers integrális voltáról először ez a csodagyermek beszélt, aki félig
zseni volt, félig kalandor.
MUNKÁI. Poésies complètes, Verlaine előszavával. Paris, Vanier 1895.
IRODALOM. _Szini_ Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz, 1903 január 1). E
helyütt _Szini_ két versfordítást közöl Rimbaudtól, köztök a
„Magánhangzók“ fordítását is. _Szini_ Gyula: a dekadensek (Jövendő II.
évfolyam augusztus 14), _Elek_ Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Újság 1907
december 4), _Szabó_ Dezső: Jean Artur Rimbaud (Nyugat 1911 június 16).
Verseiből fordított: _Szini_ Gyula, _Gábor_ Andor, _Kún_ József.
_Babits_ Mihály lefordította „A részeg hajó“-t (kézirat).
[Illustration: JEAN ARTHUR RIMBAUD]
A VÖLGYBEN EGY KATONA ALSZIK
ARTHUR RIMBAUD
Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
Gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
Nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
Úgy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
Úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét föld, vedd a karodra: fázik.
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
A KENYÉR-LESŐK
ARTHUR RIMBAUD
A téli hóba, téli ködbe
A széles pincelyukra dőlve
Áll öt gyerek.
Feszült inakkal lesve, térden
Bámulják, hogy süti a pék benn
A kenyeret…
Erős, fehér nagyizmú karja
A szőke tésztát megcsavarja
S bedugja jól.
Hallják pattogni a kenyérkét,
Aztán a mosolygós, kövér pék
Egy dalt dalol.
Mind kuksol ottan, egy se moccan
És a pirosló lyukra hosszan
Néznek kivül.
S ha holmi gazdag dáridóra
A szőke, illatos cipócska
Végre kisül;
S a füstlepett gerenda alján
Dalolni kezd a drága, halvány
Kenyér-darab;
És száll a tűz-ajtón az élet,
Bús, árva lelkük is feléled
A rongy alatt.
Ruhájukat a dér befújta,
De ég szemük és élnek újra.
S csak néznek ők.
Rózsás orruk a rácsra nyomják
S dalolnak látva ezt a pompát,
Bús fény-lesők.
Imát dalolnak epedezve
S úgy lehajolnak a kemence
Szent fényinél,
Hogy szétreped rajtuk a nadrág
S elkapja lengő ingök alját
A téli szél…
JULES LAFORGUE
Jules Laforgue breton eredetű családból született Montevideoban, 1860
augusztus 22.-én. Mikor megjelentek első versei, mindenki csodálkozott,
mennyire kész művész és kész egyéniség. A fejlődése zárt ajtók mögött
folyt le. Pár évig Berlinben lakott, Auguszta császárnő lektora volt.
1857-ben megházasodott és ugyanabban az évben augusztus 20.-án,
huszonhét éves korában váratlanul meghalt.
Eredeti, kemény tehetség. Gustav Kahn-nal együtt a szabad vers híve és
harcosa.
Remy de Gourmont így ír róla:
„Azok közül való volt, akik mindig a következő könyvüket várják, a
nobilis elégedetlenek közül való, kiknek annyi a mondanivalójuk, hogy
azt hiszik, csak töredékeket és előszókat írtak. A megszakított munkája
csak előszó, de ez az előszó sok befejezett alkotással felér.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Complaintes 1885 (Jajveszékelés),
Poésies complètes. Paris, Vanier 1894.
IRODALOM. _Szini_ Gyula: A modern líra (Figyelő 1905), _Szabó_ Dezső:
Jules Laforgue (Nyugat 1911 június 16).
VIDÉKI HOLD
JULES LAFORGUE
Ó nézd a boldog teleholdat,
Olyan kövér, hogy majd elolvad.
A takarodó messze harsog,
Ballag haza a hivatalnok;
Egy zongora zörög sötéten,
Egy macska surran a sövényen:
A bús vidék aludni készül,
A zongora felsír merészül,
Aztán az ablak becsukódik.
Hány óra? Mily irtóztató itt.
Nyugodt hold, nézd, micsoda fészek,
Maradjak? Elfogódva nézek.
Hold, buksi hold, örök dilettáns,
Ki mindig új földön, vizen jársz,
Ha kell most Missuriba szállsz át.
És látod Páris ősi sáncát,
Norvégia fjordját, a tengert,
A sarkot, min havas lepel leng,
Boldog Hold nézz rá mosolyogva,
Ő is nevet a nászúton ma
Kacag-kacag a férje mellett!
Mindketten Skóciába mentek.
Ha megbolondulok e lányér,
Megjárom, ó te ferde tányér!
Hold, vén bohém, te éji kóbor,
Nekünk úgy-e a láz az óbor?
A messze tájak! kincses esték!
Megöl itt a vidékiesség!
A Hold se hall itt, az ebadta,
Süket, öreg fülébe vatta.
CHARLES BAUDELAIRE
Charles Baudelaire 1821 április 9.-én született Párisban. Apja egy
nagyműveltségű, művészhajlamú professzor hamar meghal, az anyja pedig
másodszor is férjhez megy, Aupic tábornokhoz, a későbbi konstantinápolyi
nagykövethez. Gyermekkora keserű és örömtelen. Irodalmi ambíciója korán
ébred. Mostoha apja azonban kereskedőt akart nevelni Baudelaire-ből, s
minthogy az okos fiú otthon különben is kellemetlen volt, elküldte
utazni (mint Baudelaire hitte) azért, hogy az óceánba vesszen. Bejárta
Ceylont, Madagaszkárt, Indiát. 1843-ban nagykorúvá lesz, megkapja
hetvenötezer frank örökségét és dandy módra él. Erre az időre esnek azok
a kalandjai, amelyek oly bizarr fényben tüntetik fel alakját. Szobája
ablakaira vastag, homályos üveget vágatott, kígyókat, skorpiókat tartott
lakásában. Baudelaire különc volt. Nála azonban a különlegesnek keresése
végzetszerű. Szeszélyeivel csak a nyárspolgárokat akarta elriogatni,
távoltartani magától azokat, akik a harmóniáját zavarhatnák. 1848-ban
végigküzdi a forradalmat, bár hajlama inkább az arisztokráciához vonja.
Később a legnagyobb pénzszükségben lefordítja Poe Edgár meséit. 1857-ben
kötetben jelennek meg versei „Fleurs du mal“ (A Rossz virágai) címen,
amelyek a szűkebb irodalomra mély hatást gyakorolnak és ma az irodalom
történetében nevezetes dátumot jelentenek. Két szomorú szerelmet él át.
Akik közelálltak hozzá, hűséges és nemes embernek ismerték. Utolsó souit
Jeanne Duvalnak küldi, egy mulatt asszonynak, aki évekig feküdt halálos
betegen a kórházban. Élete utolsó szakában Belgiumba utazott, ahol
felolvasásokat akart tartani, pénzt akart szerezni, de terve nem
sikerült, bágyadtan és betegen tért vissza, többször szélhűdés érte,
elvesztette beszélőképességét, hónapokig haldoklott. 1867 augusztus
31.-én halt meg Párisban.
Baudelaire költői nagyságát, amelyet évtizedekig vitattak azok, akik
visszariadtak megdöbbentő egyéniségétől, ma már mindenki elismeri. Utód
nélkül halt meg. A dekadens költészet, amely az ő hatása alatt
cseperedett fel, csak részleteket nyújtott, az ő nagyszerű, átfogó ereje
nélkül. Különálló jelenség Baudelaire, bátor, szabad, körvonalozott
egyéniség, férfias temperamentum, akinek versei mindenkor maradandó
hatásra számíthatnak. Mi már klasszikus ízt érzünk verseiben. Olyan
tisztán szól – árnyalatok és finomságok nélkül – az erő nyiltságával,
mint egy klasszikus. Szemben Verlaine ködös és hazárd szókeverésével,
pedáns formába öltözteti gondolatait és ezt vallja: „a szóban van valami
szent, amely megtiltja, hogy könnyelműen játszunk vele“. Arisztokrata és
reakciós, modern és mégis középkori szellem. Érzi a tudomány csődjét Az
ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad, a gyönyör nyomában a
csömör. Súlyos pesszimizmusát, ideges nyugtalanságát egy régi költő
pátoszával énekli meg. A maga korában forradalmárja volt a művészetének,
védelmébe vette Delacroix-t és Ingres-t, akiket annakidején nem
méltányoltak, elsőül hitt Wagner művészetében. Bizarrságokkal takarta el
mélységeit. Baudelaire nagy volt. Versei elé ezt írta: „Tiszta vagyok,
mint a papír“.
Anatole France így jellemzi őt:
„Mélységesen át van hatva a hús tisztátalan voltától, majd azt
mondhatnók, hogy az eredendő bűn tana utolszor fejeződik ki „A Rossz
virágai“-ban. Baudelaire az érzékek zavarát egy kazuista aprólékos
szigorúságával, egy orvos komolyságával ítéli meg. Neki mindez nagyon
fontos: mert itt van a bűn és a legkisebb bűnben is van valami szörnyű.
Baudelaire kereszténységének egyik főjellemvonása az, hogy a szerelmet
és a halált állandóan együtt látja.“
[Illustration: CHARLES BAUDELAIRE]
MUNKÁI. A versei két kötetben jelentek meg: Les Fleurs du mal. 1857 (A
Rossz virágai), Oeuvres posthumes. 1886 (hátrahagyott munkák).
IRODALOM. _Elek_ Artúr: Baudelaire levelei, _Lehotai_: Baudelaire
(Magyar Szemle 1906 augusztus 9), _Bölöni_ György Baudelaire (Népszava
irodalmi melléklet 1908), _Tóth_ Árpád: Baudelaire, un bon poète de
seconde ordre (Nyugat 1910 november 1), _Kosztolányi_ Dezső: Baudelaire
sírja (A Hét 1913).
Verseit sűrűn fordították magyarra: _Radó_ Antal: Idegen költők albuma,
_Hegedűs_ István, _Endrődi_ Sándor, _Zempléni_ Árpád (A XIX. század
francia lírájából. Második kötet. A Kisfaludy-Társaság kiadványa. 1913),
_Szilágyi_ Géza, _Ady_ Endre (Új versek). _Somlyó_ Zoltán
verseskönyvében az „Utazás“ teljes fordítását közli (Modern Könyvtár),
_György_ Oszkár (Magyar Szemle, A Hét), _Babits_ Mihály (kézirat),
_Franyó_ Zoltán, _Kúthy_ Sándor, _Juhász_ Gyula, _Kún_ József.
A NAP VÉGE
CHARLES BAUDELAIRE
A fakó napfényben éled,
Fut, vonaglik, forr vadul
A zajos, kegyetlen Élet;
Míg az ég boltjára hull
A gyönyörtadó nagy éjjel
S enyhül az éhes s a rab,
Bűnt, bút elfed a setéttel
S szól a költő: … „Vártalak!
Fáradott a lelkem, testem,
A nyugalmat égve esdem,
Sok bús látomány mar és tép.
Hátra fekszem. Jöjj le, födj be
Lebbenő gyászfüggönyödbe:
Ó, üdítő, hűs sötétség!“
AZ EMBER ÉS A TENGER
CHARLES BAUDELAIRE
Mindig szeretted a vad óceánt
Ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
És lelked is örvényes és fanyar.
Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
És csókold arcát ölelkezőn,
Gyakran szíved zajától futsz ide
S felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.
Nagy mélyetek titokzatos, sötét
Ember, szíved se méri fel az ón
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.
Hiába múlnak új s új századok,
Ma is dühöngtök, mert a harc örök,
Halálra, vérre szomjas lázadók,
Őrült testvérek, szörnyű küzködők!
A ZENE
CHARLES BAUDELAIRE
A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver
Száll egy sebes hajó;
Mellem feszül, tüdőm mint a vitorla
Nekidagad vadul,
Előttem a hullámok szilaj orma,
S az éjszaka lehull;
Érzem, hogy sülyedek, üvölt a víz,
S a romlás kéje vár,
A zivatar, az orkán szárnya visz,
Bölcsőm az őrült tengerár. –
Máskor meg síma tükrén ringatom
Álmatlan bánatom!
MAESTA ET ERRABUNDA
CHARLES BAUDELAIRE
Nem fáj a szíved néha, Ágota,
A vágy a tengerekre sose űzi,
E sártengerből nem vágyol oda,
Ahol a víz mély, kéklő, tiszta, szűzi?
Nem fáj a szíved néha Ágota?
Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
Míg zúg a szélvész roppant orgonája
A víz, ez a rekedt dalos viraszt,
S lágy, lassú bölcső-dalt dalol reája.
Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!
Itt sár lesz a szemünk könnyharmatából!
– Ugy-e ezt mondja Ágotám szíve:
Csak messze a bűnöktől, élni távol,
Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!
Mily messze vagy te illatos berek,
Hol csók, öröm víg társa az azúrnak
S a szív nem álmot, árnyakat szeret!
De tiszta, édes, mély gyönyörbe fullad!
Mily messze vagy te illatos berek!
De gyermeki szerelmünk édene,
Futkározás, csók, dal, csokor, lopott szó,
A domb mögül felsóhajtó zene,
A hűs sűrűn forgó mézízű korsó,
– De gyermeki szerelmünk édene.
Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk
Messzebb vagy-e, mint India s messze Kína?
Mért nem lehet életre keltenünk?
Ha téged egy ezüsthang visszahína,
Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk.
A MACSKA
CHARLES BAUDELAIRE
Szép macska, jőjj szívemre hízelegve –
A karmaid húzd vissza hát!
Hadd szédülök mély-mély pokol-szemedbe,
Amely merő érc és agát.
Ha borzolom rugékony, síma hátad,
Elönt a reszkető öröm
S részeg kezem reszket, te bűvös állat,
Szikrákat ontó szőrödön.
Őt látom a lelkemben. A szeme,
Mint a tiéd, szép állatom,
Mély és hideg, villámlik s öl vele.
És drága testén áthatón
Finom lég, édes illatár
Igéző vészfuvalma jár.
A SZÉPSÉG
CHARLES BAUDELAIRE
Oly szép vagyok, mint egy kőarcú álom,
A keblemen haltak meg ezerek,
De a költő, halálos ideálom,
A vérért, könnyért még jobban szeret.
Mint szfinksz ülök értetlen, s egyre rontok,
Hó a szívem, fehér hattyúpihe;
Gyűlölöm a mozgást, a forma-bontót,
Nevetni, sírni nem lát senkise.
Nagy gesztusom, a végtelent betöltő
Szobornyugalmam nézi sok-sok költő,
Bámulja búsan, vágyva, remegőn;
Mert mindig hű s szelíd a szeretőm
Szemembe, e két szépítő tükörbe
A végtelen fény lengedez örökre!
HALÁL, VÉN KAPITÁNY…
CHARLES BAUDELAIRE
Halál, vén kapitány! vígy útlan útjainkra!
Ó, vén Halál! Menjünk! Úgy untat ez a táj!
A tenger és az ég fekete, mint a tinta,
Szívünk csupa sugár és szívünk egyre fáj!
Öntsd edző mérgedet bús híveid szívébe,
Parázslik az agyunk s a szél viharra fúj,
Meríts az örvénybe, mindegy Pokol-e, Ég-e,
Az Ismeretlen kell, a csoda és az _új_.
THEOPHILE GAUTIER
Theophile Gautier Tarbesban született, 1811 augusztus 31.-én. Festőnek
készült. Párisban megismerkedett Victor Hugoval és a romantikusokkal
együtt vívta meg az irodalom nagy csatáját. 1830-ban megjelentek első
versei, amelyek formai tökélyükkel és merész, groteszk voltukkal magukra
vonták a figyelmet. Utána nyomban polémiába bocsátkozik a
romantikusokkal, a „Figaro“, majd a „Presse“ munkatársa lesz, sorban
jelennek meg új könyvei, az összegyűjtött versei, azután a legfényesebb
verseskönyve: _Émaux et Camées_. Sok érdekes úti rajzot, képzőművészeti
bírálatot írt. A színpaddal kísérletezett, de jelentős sikere nem volt.
1872 október 22.-én halt meg Neuillyben.
Baudelaire, aki egész életében feltétlen hódolattal szólt róla, így ír
Theophile Gautierről:
„A Szép szeretete által, e végtelen, termékeny, mindig megújhodó
szeretet által Theophile Gautier olyan író, akinek érdeme új és
egyszersmind egyedülálló. Hogy méltóan beszéljek arról a szerszámról,
amelyet a Szép ez a szenvedélye oly jól használ, a stílusáról, hasonló
eszközökkel kellene rendelkeznem, ugyanazzal a nyelvkinccsel, amelynek
soha sincs híja, azzal a nagyszerű szótárral, amelynek lapjai egy égi
fuvalomra mindig kinyílnak és a tiszta szót villantják fel, az egyetlen
szót; végül a rend érzékével is kellene bírnom, amely minden vonatkozást
és vesszőt a maga helyére rak és egyetlenegy árnyalatot sem ejt el.“
MUNKÁI. Verseskönyvei: Les poésies de Theophile Gautier 1830 és 1833. Az
összegyűjtött versei 1845-ben jelentek meg. 1851-ben az _Emaux et
Camées_.
IRODALOM. _Vargha_ Gyula több versét fordította magyarra (Budapesti
Szemle).
KÍNAI SZERELEM
THEOPHILE GAUTIER
Óh, asszonyom, nem önt szeretem én,
De még a bájos Julia se bájol,
Nem félek a fehér Opheliától
És nem gyulok fel Laura szemén.
A kedvesem ott él Kínába kinn;
Agg szüleivel lakik ő nyugodtan
Egy hosszú, vékony porcellántoronyban
A Sárga-folyó zúgó partjain.
Ferdült szemében álmodó szigor,
Tenyérbe vágyik karcsú, könnyű lába,
A bőre villog, mint rézfényű lámpa,
Hosszúkás körme karmintól bíbor.
Olykor kibukkan a fátyol alol,
Fölötte csendbe csicsereg a fecske
S ő minden este álmodón, repesve
Barackvirágról, fűzfáról dalol.
ALBERT SAMAIN
Albert Samain 1858 április 4.-én született Lilleben. Párisban a
városházán hivatalnok, később a „Chat Noir“-nak dolgozik, ekkor írja
első verseit, amelyek baráti körben mély impressziót keltenek. Első
verseskönyve után Coppée ezt írja róla: „az ősz és az alkony költője, az
édes és beteges vágyakozás, a nemes szomorúság poétája“. Második
kötetében még egyszerűbb és emberibb. Albert Samain-t a tüdővész ölte
meg. 1910 augusztus 18.-án halt meg.
Párisban ma nagyon népszerű. Könyvei sok kiadásban fogynak.
MUNKÁI. Au Jardin de l’infante 1893, 1894 (Az infánsnő kertjében), Au
Flanc du Vase 1898.
IRODALOM. Verseiből fordított _Tóth_ Árpád (Hajnali szerenád), _Franyó_
Zoltán (Renaissance).
CSÖNDES, ŐSZI NAP
ALBERT SAMAIN
Lassan megyünk, előttünk a komondor,
A régi úton járunk nesztelen,
A sápadt ősz vérzik a réteken,
És gyászruhás nők jönnek olykor-olykor
A levegő pang álmosan, nyugodtan,
Akár a börtön s kórház udvarán
És óra jöttén egy-egy halavány
Arany galy az alvó gyepágyra koppan.
Közöttünk jár a Csönd… Akik hazudnak
Vidáman csapnak a nagy élet-útnak
S a kikötőbe nem hallják a szent dalt,
De ma este a fák oly búsan állnak,
Szívünkre leng a mult, a régi árnyak
S róluk beszélünk most a végtelen-halk
Tájon, mint egy gyerekről, aki meghalt.
PAUL VERLAINE
Paul Verlaine Metzben született 1844 március 30.-án. Az apja százados,
több rokona katona és pap volt. Apja halála után az anyja elveszti
vagyona tekintélyes részét. Verlaine ekkor már csak az irodalommal
törődik, a parnassienek közé jár. Első verseskönyvét alig veszik észre.
Házassága boldogtalan. Verlaine megismerkedik a fiatal Rimbaud-val, aki
elválhatatlan barátja lesz, társa az irodalmi harcokban és a montmartrei
éjszakázásokban. Belgiumba utazik vele 1873-ban és Brüsszelben, amikor
barátja el akar tőle válni, a pillanat szeszélyében revolverrel kétszer
reá lő, amiért két évi börtönre ítélik, A monsi rab, a „szegény Lélian“
a hitben keres vigasztalást, sokat beszélget a börtön papjával, megtér,
itt alakul ki misztikus világnézete és formálódnak ki azok a versei,
melyekben az alázat és a forró vallásosság szólal meg, a „_Sagesse_“.
Mire kiszabadul, felesége elválik tőle. Verlaine az anyjához megy lakni.
Új verseskönyve, mely – mint írja – „hat évi szigorúság, áhítat és sötét
munka eredménye“ 1881-ben jelenik meg és a nevét egyszerre világhíressé
teszi. Hogy az anyja meghal, teljesen szakít a polgári életmóddal.
Fiatalemberek társaságában a párisi diáknegyed kávéházaiban egy
abszintes pohár előtt üldögél, egyik kórházból a másikba megy, később
már nagyon betegen felolvasásokat tart Angliában, Belgiumban és
Németalföldön, Leconte de Lisle halála után „a költők hercegének“
választják meg. Ekkor már csak néha kelhetett fel betegágyából. 1896
január 8.-án meghal, egy szűk és szegényes lakásban, teljesen egyedül.
Szobrát nem régen leplezték le Párisban.
[Illustration: PAUL VERLAINE]