Gyula: _Maeterlinck_ (Magyar Géniusz 1902 június 1), _Laczkó_ Géza:
Méhek és emberek (Nyugat 1909 január 16), _Ambrus_ Zoltán: A
Maeterlinck-Heyse-pör (Nyugat 1910 április 1), _Szini_ Gyula:
Maeterlinck (Nyugat 1911 november 1), _Kosztolányi_ Dezső: Maeterlinck
(A Hét 1912), _Bálint_ Lajos: Maeterlinck (Magyar Hirlap 1913 november
10).
_Maeterlinck_ több versét _Harsányi_ Kálmán fordította magyarra.
[Illustration: MAURICE MAETERLINCK]
IMA
MAURICE MAETERLINCK
A lelkem reszket csendesen
S a testem hervad, Uramisten,
Lelkem lilioma, kezem
S szemem is, az én régi kincsem.
Szegény fiad lágyan fogadd.
Elvesztettem pálmám s gyűrűmet;
Vedd az imám, virágomat,
Mely egy üvegpohárba csügged.
Nézd ajkamat, minő sebes,
Tekints a bánatomra Jóság,
Liliomot lázamra vess
És szórj a holt tavakba rózsát.
Uram, galambok szállanak,
Sárgán, szemem felhős egében.
Tépd szét e fájó fátylakat,
Mik rám borulnak fázva, kéken.
MEGÖLTEK HÁROM KISLEÁNYKÁT
MAURICE MAETERLINCK
Megöltek három kisleánykát
S nézték szívét a három kisleánynak.
Az elsőből boldogság áradt
S amerre csorgott vére végig,
Három kígyó sziszegett három évig.
A második szíve vidám csak
S amerre csorgott vére végig,
Három bárányka ugrált három évig.
A harmadikban bú volt, néma bánat
S amerre csorgott vére végig,
Három arkangyal állt őrt három évig.
KOPÁR ÓRÁK
MAURICE MAETERLINCK
Ó jaj, ezek a régi vágyak,
Reményevesztett szívek álma,
Ábránd, amely halálra bágyadt,
Ó régi emlék, régi pálma!
Hová futunk, hová futunk ma?
Az üres égen semmi csillag;
Csak jég van álmos homlokunkra
S a holdnál kék lepedők ingnak.
Némán sirunk a szoba árnyán,
A betegeknek tüze sincsen,
És künn havat legel a bárány,
Könyörülj rajtunk, Uramisten!
Csak én virrasztok még remegve,
Csak én várok reggelt s malasztot,
Arany napot alvó kezemre,
Amit a holdfény megfagyasztott.
GEORGES RODENBACH
Georges Rodenbach 1855 július 16.-án született Tournaiben. A családja
sok nemzedéken át tollat forgatott. Brugesben folyt le a költő
gyermekkora. Erről a ködös, ódon városról, régi házairól, különös
embereiről írta később egyik legszebb könyvét. Tőle kapta melankóliáját
is, amely minden versén, minden könyvén végigvonul. Belgiumban sokáig
élt, csak 1876-ban ment Párisba, ahonnan ismét visszatért a belga
fővárosba, Brüsszelbe és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ekkor a fiatal
belga írókkal már erős összeköttetésben állott, munkása volt
folyóiratuknak, a _Jeune Belgique_nek. Később 1887-ben véglegesen
letelepedett Párisban. Ott is halt meg, 1898 december 25.-én.
Rodenbach flamand eredetű. Költészete összeforrott a belga városokkal, a
belga mezőkkel, azokkal az emlékekkel, amelyek egész életén parancsolóan
uralkodtak. Lírájának is ezek az emlékek adják meg a karakterét: a
végtelen, de csöndes és temperált mélabút.
MUNKÁI: Nevezetesebb verseskönyvei a következők: Le Foyer et les Champs
1877 (Az otthon és a mezők), Les Tristesses 1881 (Szomorúságok), Du
Silence 1884 (Csönd), Le Miroir du ciel natal 1898 (Az otthoni ég
tükre).
Georges Rodenbachnak még nincsenek összegyűjtve összes versei.
Egyik könyvét – Les Vierges – Rippl-Rónai József illusztrálta.
VASÁRNAPOK
GEORGES RODENBACH
Vidékies, sötét vasárnap-délután!
A város alszik s lehajol a gondhoz,
A szélkakas, mint vas-madár rikoltoz
Valami háztetőn, közönyösen, tunyán.
A szélbe kóborló, vak rémület zajog.
Ritkán tűnik fel ember künn a járdán:
Papok, csuklyás parasztnők mennek árván.
Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók.
A nő unatkozik s kinéz az ablakán,
Belémered az űrbe és magányba.
A függönyök mögött a vén palánta
Sorvadva hal meg. Az unalomtól talán.
Ne merj a függönyön át betekinteni
Az ősi házba, a tágas szalonba,
A vén falon – aranykeretbe fogva –
Ott lógnak az ősök szigorú képei.
Meggyszín csipkéjük ring, pompázik a zeke
– A címerük a kép aljába festve –
S ők bámulják, hogy csillagzik az estve,
Hogy alszik el puhán a város élete.
És a vén fészkeken bús sejtelem suhan:
Beléjük fut a rég letűnt Középkor!
Mint amikor az éjjel árnya szétfoly
S lámpákba bújik el a nap szomorúan.
A virrasztó lámpák fényük búsan vetik,
Mint néma gyászban álló tisztes őrsök,
Kihunyt tüzet, kihunyt emléket őrzők,
Minthogyha egy istent gyászolna mindegyik.
A bús harangok meg zokogva konganak,
A rozoga harangláb összerezdül
S úgy döng a hang a városon keresztül
Mint a koporsón az utolsó föld-darab.
Ó! AZ ESŐ!
GEORGES RODENBACH
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol!
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
Felhős temetőútjain a víznek,
Hol mélabúsan ballag egy sötét folt
S ravatalon csillaghalottat visznek,
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
Esik, esik és még a csönd se hallja;
A halk eső a lelkünkön setétül,
Mint régen eltűnt dolgok bús siralma,
Mint a könny a halott lezárt szemébül,
Esik, esik és még a csönd se hallja!
Az eső régi álmaink hurokja!
S vergődnek ők a szálak tömkelegjén,
Dalos madárkák meghalnak zokogva,
A vízbogokban, a fényért lihegvén.
Az eső régi álmaink hurokja.
Mint a szárára csüngő néma zászló,
Olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon,
Ha hull az eső, a téllel csatázó,
Olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon,
Mint a szárára csüngő néma zászló.
CHARLES VAN LERBERGHE
Charles van Lerberghe Gandban született, 1861-ben. Flamand eredetű. Az
irodalom és a filozófia doktora.
MUNKAI: Entrevisions 1898 (Sejtelmek), Chanson d’Eve 1904 (Éva éneke).
KÓSZA SZERELMEK
CHARLES VAN LERBERGHE
Nem tudni merről özönölnek
A májusi, halk levegőn
Rokoni csókok, lágy örömnek
Dalai zengnek remegőn.
Úgy hallja e szelíd napokban
A mátka és a vőlegény,
Szerelmek szellemlába dobban
Lelkük fehér, szűz lépcsején.
Nem tudni, mért jön egy tekintet,
Félig könny, félig drága bor,
Egy ismeretlen ajak intett
S most egy rózsás ajakra forr.
És ez a csók tűzzel világol,
Megifjulnak a homlokok
És rajtuk túlvilági fátyol,
Sok végtelen álom lobog.
EMILE VERHAEREN
Emile Verhaeren 1855 május 22.-én született, Antverpen mellett,
Saint-Amandban. A vidéken nevelkedett. Itt látta a durva, kemény
parasztokat, a kolostorokat, a hidakat, a ködben imbolygó hajókat. A
koloritja e vidékről származik. Gandban, a kollégiumban barátságot köt
Rodenbach-chal, lapot alapít, amelyben a fiatal belga tehetségeket
gyűjti össze, de lapját az egyetemi hatóság betiltja. Már ekkor se ír
úgy, hogy az akadémikusoknak ínyére lenne. 1881-ben ügyvédkedik
Brüsszelben. Verhaeren nagyon hamar és nagyon határozottan az
irodalomnak adta magát. Két folyóiratban küzd a belga szimbolikus
poézisért, amely azóta teljes diadalra jutott. 1883-ban megjelenik
verseskönyve Les Flamandes (A flamandok), 1886-ban Les Moines (A
szerzetesek). Az utána következő években, amíg Maeterlinck drámáival
emeli a belga költészet európai hírnevét, Verhaeren versköltészete
teljes pompájában bontakozik ki. Azóta igen sok verseskönyve, lírai
drámája, tanulmánya jelent meg. Népszerűsége óriási, nemcsak a belgáknál
és a franciáknál, de a külföldön is. Verhaeren vagabund lélek: sokat
utazik külföldön. Brüsszelben és Párisban lakik, váltakozva.
A belgák két legjelentősebb költője: Maeterlinck és Verhaeren.
Maeterlinck verseiben csak a drámái magvát találjuk meg, ez a kiinduló
pont. Verhaeren-nél a vers a cél. A belgák legnagyobb lírai költőjüknek
őt tartják.
Verhaeren igen sok versét a mult parfüme itatja át. A szeme úgy lát,
mint egy középkori szerzetesé. A halál a maga feketeségében jő ebbe a
siralomvölgybe és véget vet a bűnnek, a romlásnak és az
Isten-káromlásnak. De abban az értelemben is vallásos, hogy még a
fellegekben, a vizek játékában és a lombremegésben is misztikus
szertartást sejt. Albert Mockel a paroxizmus költőjének nevezi. Csupa
önkívület és spirituális lelkesültség. Soha költő ennyi színben, ennyi
különféle világításban, ily változatosságban nem látta a kolostorokat, a
templomokat, a középkori egyházi életet és lerajzolni a külső világot
még senki sem merte és tudta ily újszerűen és bátran, hogy a legapróbb
részleteiben is egy mély kedély élete legegyénibb érzése rezegjen. Az ő
tájképei mind lelkiállapotok, hallucinációk és víziók.
A flamand föld nemcsak a misztikum hazája. Ezen a földön az egészség is
otthonos. Az utas itt gyakran talál elátkozott helyeket, rombadőlt
várakat és bitangul hagyott kastélyokat, ahol kísértetek járnak, vagy
„zörgő-szellemek“ ütik fel tanyájukat, a várromok és elátkozott
kastélyok között azonban többnyire nyugalmas ebédlők terpeszkednek. A
flamandok szeretik a gyomrukat. Nem is tudnak az egész világon oly
dúsan, kedélyesen és zsírosan enni, mint náluk. Teljes és bő élet
sustorog itt, a táplálkozás, a tenyészés vegetatív élete. Verhaeren
nagyszerűen ért a rajzoláshoz. A flamand életet rajzoló verseiben
ütközik ki, hogy ez a sápadt, vértelennek látszó spiritualista mennyire
realista. A bőjtölő aszkéta színesnek látja az életet. Verhaeren
vízionárius. Újabb verseiben a város, a nagy tömegek költője. Művészi
hitvallását támogatja nemesen-szociálisztikus világnézete.
MUNKÁI: Fontosabb verseskönyvei: Les Flamandes 1883 (A flamandok), Les
Moines 1886 (A szerzetesek), Les flambeaux noirs 1890 (A fekete
fáklyák), Les Campagnes hallucinées 1893 (A hallucináló mezők), Les
Heures Claires 1896 (Világos órák).
IRODALOM. _Vampa_: Verhaeren (Élet 1909 január 24), _Szabolcsi_ Lajos:
Az új Verhaeren (A Hét 1909 szeptember).
Verseit sokan fordították magyarra, többek közt: _Gábor_ Andor, _Franyó_
Zoltán, _Peterdi_ Andor, _Kún_ József.
[Illustration: EMILE VERHAEREN]
A SZÉL
EMILE VERHAEREN
A végtelen vad réteken
Novembert trombitál a szél,
A végtelen vad réteken
Zúg-búg a szél,
Garaboncásan útra kél
És mindig új haragba fúj,
Zúg-zúg a szél,
A vad novemberi szél.
A kutakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Csikordul;
Az utakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Zordul
Azt mondja, hogy halál
A szél a vizen nyargalász,
Levél röpül nyomába száz.
A vad novemberi szél,
A szél haragja szétszed
Minden picinyke fészket;
Vasvesszővel dörömböl,
Agg lavinát tépáz szilaj örömből,
Üvölt a tél,
Süvölt a szél,
A vad novemberi szél.
A nyomorult kis kalyibák
Megfoltozott ablakja sír,
Röpül a rossz újságpapír,
A szél mível most galibát
– A vad novemberi szél! –
És mit se tudva az időről,
A vén malom csak jár le-fel,
Villanva kattog, kelepel,
A bús malom most szelet őröl,
A lisztje most a szél, a szél,
A szél,
A vad novemberi szél.
A régi pajta nyöszörög,
A vén templomtorony mögött
Recsegnek régi cölöpök;
Sóhajt a gátor, a sikátor,
A bátor
Szél vad zajától,
A vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek
Holtak kinyúló karjai,
Lehullanak, a fejfa reszket,
A szél, a szél csavarja ki
A vad novemberi szél,
A szél,
Halljátok, hogy sziszeg a szél,
Boszorkánylakta út a cél,
Fagyot fütyöl, dühvel tele,
Remegjetek, tarol a szél,
A félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
Letépte az égről a holdat,
Remegtek rozoga faluk,
A megriadt nép nem aludt,
Csak vakogott az ugaron,
Mint a barom.
A végtelen vad réteken
Bömböl a szél,
A vad novemberi szél.
KERESZTÉNY HALÁL
EMILE VERHAEREN
Keresztény halál, légy százszor áldva!
Szomorú gyászod nékünk kincset ér,
El nem muló álom te, szívek álma,
Bús büszkeségünk, mennyei kenyér.
Tiéd a hódolat és a dicsőség,
Komor halál, mely pihenésre hí,
Sötét oltárod felpirosló gőzét
A sápadó égboltba keveri.
Túl az időn, örökre rendületlen,
Bús sír! Halál! Fekete szerelem!
A végzetet tartod sovány kezedben
S fényt nyújtasz a kialvó szemeken.
Dicsőség néked! Bármikor ad Isten!
Szomorú vagy, mint az est szomorú
És aratásod minden tiszta szívben
Egy fekete liliom-koszorú.
Te vágya szüzeknek, szelid papoknak,
Égigható zengő hozsanna-szó,
Ha jössz, imák zengenek, gyertyák lobognak,
Ó, szent halál! Te életet adó!
A jámbor és igaz nem fél te tőled,
Mert néki ott fönn nyílik az öröm:
S hullámai a vágtató időnek
Eltűnnek a dalmahodó ködön.
A HÓ
EMILE VERHAEREN
Hullong a hó, hull szakadatlan
Mint tiszta gyolcs, hull csendesen
Az árva-árva tereken,
S amerre száll, átok terem.
Hullong a hó az alkonyatban,
Hogy egyik perc a másba pattan,
Hull, hull – egyhangún – szakadatlan;
Sziszeg, zuhog, akár a katlan;
Tompán a néma házra hull,
Zárdákon, csűrökön lapul;
Sziszeg, zuhog, akár a katlan
S a temetőkre és sírokra száll le halkan.
A zord idők bús lobogóját
Kibontja a hósík felett;
S a gyászos nyomortól nem óják
Kunyhók a bús szegényeket.
A fagy lejő s csontig hatol
És szűk a kunyhó, szűk az ól,
A lelkeken ott a nyomor s a hó,
A bús, nehéz és tiszta hó.
Sötét hidegben fázik a lakó
És arca oly sápadt, fakó.
Hótól fehér az út,
Halottak a faluk;
A sok kristályos nagy kopár fa,
És a didergő fák sora
Úgy áll fehér cukorba mártva.
Belepte már a malmot a fehér moha
S olyan akárcsak egy kelepce
És készen áll prédára lesve;
Lenn a viharban reszkető
Kolostor és a háztető
November óta küzd az estbe;
S a hó csak hull, hull, hullong csendesen
A végtelen, kopárbús tereken.
Ameddig csak a szem elér,
Minden fehér, fehér, fehér,
Hó mindenütt, hó tiszta hó,
Halotti, sápadt takaró,
Halotti meddő takaró.
A végtelen tél szemfedője
Rongyos pehely-hímmel beszőve.
A FELLEGEK MISÉJE
EMILE VERHAEREN
A tél egén sok kósza felleg.
És úgy ragyog a hold karéja,
Mint zöld-arany fényű paténa…
A fellegek áldozni mennek.
Halkan, búsan lebegnek által,
Az égbolt kórusán haladnak.
Titokzatos sok templomablak
Világít messze tompa lánggal.
A zaklatott éj félve néz le
És látja lenn a víztükörben,
Amint megindul s tovaröppen
A fellegek fehér miséje.
A KOLOSTOR
EMILE VERHAEREN
Mult fájdalom sötétedik szelíden
A hófehér, alacsony folyosón
S a görnyedő, nyugodt hajlású íven
A fölriadt szó sírva átoson.
A zord falon gyászszalagos ereklye,
Széjjelfeszülő, véres feszület.
A nap rikítva tűz a sok keresztre
S bearanyozza pici szegüket.
És a homályba, fénybe öltözött
Komorkodó pillérsorok között
Halk lábnesz s kámzsák surranása rebben.
Sok pap jön és keresztet hány a csendben…
Testvéreért imát mond mindenik
S Istent szeretve egymást szeretik.
A FAGY
EMILE VERHAEREN
Ma este az ég fényes-tiszta, szűz,
A végtelen fagy rázza jeges öklét,
Fagyos a csillag és fagyos a tűz.
Eléd mered a látható öröklét.
A bús ezüst égen a fagy az úr,
Megdermed a csönd, a szél és a pázsit,
A puszta és a part, a kék azúr,
Távol egy csillag dsida-hegye látszik.
Csönd ül a tenger s erdő mélyibe,
Hegyes, szúrós, mozdulatlan ezüstfény!
És nincs a végtelenbe senkise,
Ki győzne érdes és érces ezüstjén.
Zsibbadt magány. Csak dermedünk tovább,
Meggémberedve fényes jégbilincsen.
Egy örök tél borzalma karol át.
Fölöttünk gyémánttrónusán az Isten.
A SZELID PAP
EMILE VERHAEREN
Csak béke, jóság a lelküknek álma,
Kezükbe rózsa illene és pálma.
S föléjük egy halvány bura üvegje,
Akár az ég, kék színekben remegve.
S a lábuk alá, mely jár sok úton által,
Ezüstös ösvény aranyszínű sávval.
S úgy menne mind, tavon, vizen haladva,
Mint hófehér liliomok csapatja.
Ők a szelídek, kiket álmok űznek,
Naív fiai, hívei a Szűznek,
Lángolnak ők és hangosan kiáltnak
A háborgó orkánok csillagának.
És Őt dícsérik a viharba halkal,
Mint angyal-kórus aranyos ajakkal.
És úgy kérik, hogy a tűztől, a vágytul,
Szívük kigyullad s nagy szemük kitágul.
És úgy szolgálják a mennyek virágát,
Hogy hitüket imák tüzébe mártják.
És Ő egy este, hallván szent igéik,
A kis Jézuskát csókra nyújtja nékik.
A SZILAJ PAP
EMILE VERHAEREN
Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
Úgy jönnek egy őserdő iszonyából.
Magukban élnek, monostorok árnyán,
Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.
A gyantás erdők réme, sok komor gond,
Vihar, iszony, mind a szívükbe forrong,
Szakállukat a szél haragja csapja,
Szemük ragyog, mint barlangok patakja;
Tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
Egy sziklatömbből harsan a ködökbe;
Sekély időkben, hol úr az alázat,
Regés dacuk még egyre-egyre lázad;
A lelkük vas-bokor és sose retten,
Csak a pokoltól reszket át ijedten;
És látnak Istent, ki villámokat szór
S a mindenséget összetörve harcol,
És zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
Mit német festők dús ecsetje festett,
Bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
S két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;
És szenteket, akiknek lelke harcos
S tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;
És szűzeket a cirkuszok porondján,
Belük mardossa egy rozsdás oroszlán;
Sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
Kik a kenyér előtt halnak meg éhen.
Így élnek ők, monostoroknak árnyán,
Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.
A MALOM
EMILE VERHAEREN
A vén malom forog az estbe lent,
Fölötte az ég mélabús, mogorva,
Repül, repül a seszínű vitorla,
Kereng, kereng és újra csak kereng.
A durva küllők, mint esdő karok
Lehullanak s felszállanak kinyúlva,
Aztán leesnek a sötétbe újra,
A lég sötét, a pusztaság halott.
Bús téli nap ül az alvó tanyán,
Az ég felé kígyózik pár keréknyom,
A messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,
Még fönn a felleg is fáradt talán.
Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal,
A bús csoport egy földszegélyre guggol,
Rézlámpa csillog minden ócska zugból,
Fényébe reszket az ablak s a fal.
S az ócska viskók a domboldalon
Ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel
Csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel
S forog-forog és meghal a malom.
A FALI ÓRÁK
EMILE VERHAEREN
Éjjel, hogy mély csönd van otthonunkban,
Bot botol és mankók zaja jön,
Az idők lépcsőin föl-le surran
A nagy óra fönn;
Vén, naív zománcok, pár sovány szám,
Ó virágok, minden néhai;
Kongó folyosók vak éjszakáján
Elhagyottak holdjai;
Síri hangok, rozzant, régi rúgók,
Titkos, elhagyott fa-ház,
Percenések, zizzek, lopva-zúgók,
Nesz, mely félve kacarász;
Tölgy-tokok, árnyak edénye,
Zárt koporsók a falon,
Vén kujon, aki zenélve
Azt huhogja, borzalom,
Ó az órák
Útjukat sietve róják,
Mint a vén cselédek
Csosszannak buzgón elébed,
Nagy papucsba és mezítláb
S a szívükbe beszorítják
Rettegésem éji titkát.
ZARÁNDOKLÓ FÁK
EMILE VERHAEREN
Mikor a haldokló sugárnyaláb
A vérző, őszi föld szívébe markol,
Az ónszínű, kopár keresztutakról
Zarándokolni indulnak a fák,
A bánatuktól nagyra nyúlanak,
Jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
A levelük sír, sír és egyre bólint,
Szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.
Amerre nézel, mennek mindenütt
Kettős sorokban, ó vajon mióta?
A fényt keresi a fák légiója,
A nap, a nap hatalmas mágnesük.
A köpenyeik csupa aranyok,
Rájuk esik az alvó, csöndes, esti
Fény és a szélük haloványra festi,
A poros úton tömjén kavarog.
Haladnak a hegy bús szikláin át,
Láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
Lerogynak és úgy mondanak imát.
IWAN GILKIN
Iwan Gilkin 1858-ban született Brüsszelben. Jogot végzett, ügyvédkedett
is, de később újságíró lett, ma a könyveiből él. Első versei jórészt
Baudelaire hatása alatt, rendkívül sötétek és pesszimisták. Gilkin, akár
Baudelaire, nem hisz az emberiség haladásában. Újabban a pesszimizmusába
belekapcsolja a politikát is, drámáiban aktuális társadalmi kérdéseket
feszeget.
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances dorées 1893 (Aranyos stanzák),
La Nuit 1897 (Az Éj).
SZIMBOLUM
IWAN GILKIN
Csorog az égen a bús vérfolyó,
Piroslik-izzik a nehéz bíbortul,
A föld, a csillag mind feléje fordul.
S a gyilkosság bűnétől lángoló.
Mint vereségek szürke hajnalán
Vár a hercegre a vérpad s a posztó.
Az éj heroldja jő és igaz-osztó
Kézzel motoz sötét ravatalán.
A hold gurul ki, sápadt, vértelen,
Ó csonka fő, mely még hideg a bárdtól –
És most halotti glóriában lángol
Fekete csöndön, döbbent éjjelen.
Mert él a mult. Bús példaképp gyanánt.
A szcéna az, ami valaha régen.
Ma este légi termén, fönn az égen
Herodiás megölte Johannát.
CSEHORSZÁG
JAROSLAV VRCHLICKÝ
Jaroslav Vrchlicky – polgári nevén Emil Frida – 1853 február 16.-án
Launban született. Theológiát tanult, később filozófiát a prágai
egyetemen. Utána egy évig utazgatott Olaszországban. A cseh egyetem
irodalmi munkásságáért a doktori címet ajándékozta neki. 1893-ban
megkapta a modern irodalom katedráját. Élete csöndes és zajtalan volt.
1912-ben halt meg Prágában.
Jaroslav Vrchlicky rendkívül termékeny költő. Lírai versei
_harminchárom_ kötetben vannak összegyűjtve. A verseken kívül sok
elbeszélést, rajzot, tanulmányt írt, amelyeken egy lelkesülő lélek tüze,
egy tudós európai műveltsége, egy jó ember szeretete érzik. Annyit
fordított idegen nyelvekből, hogy a fordítási munkásságát ma még át se
lehet tekinteni. Többek közt ő fordította le csehre Goethe Faustját,
Leopardit, Carduccit. Vrchlicky a csehek nemzeti költője. A cseh
nyelvnek új zengést, erőt és gráciát adott.
Sok verse jelent meg magyarul: _Telekes_ Béla, _Elek_ Alfréd
fordításában.
SÓHAJ
JAROSLAV VRCHLICKÝ
Kezek, szegény kezek!
Az éjbe nyúltok félve, reszketeg,
Csak árnyat fogtok, árnyat, kósza vágyat,
S alélt erőtök csüggedésre bágyad,
Kezek, szegény kezek!
Szemek, szegény szemek!
Ti bús zsarátnokok, kihúnyt szenek.
Hiába vágytok, mindenütt csak átok,
A kedves elment, napfényt sose láttok,
Hulljon sötét könny, oltó víz reátok,
Szemek, szegény szemek!
DÁNIA
JENS PETER JACOBSEN
Jens Peter Jacobsen ezt írja magáról: „1847 április 17.-én születtem
Thistedben; egyetlenegy eseményre se tudok emlékezni, ami érdekes volna;
azok pedig, amelyeket nem lehet felemlítenem, természetesen nagyon
érdekesek.“ Az ősei hatalmas, paraszt tengerészek. 1863-ban Kopenhágába
megy, gimnáziumot végez, 1867-ben beiratkozik az egyetemre, itt
természettudományt, növénytant tanul, közben írja a verseit. Ezekben
találja meg a stílusát: egy fátyolos, édes, törékeny lélek hangját,
amely később elbeszéléseiben és regényeiben szólal meg. Fiatalkorában
egyszer meghűlt. Azóta folyton betegeskedik, a tüdővész őrli, Nápolyban,
Rómában keresi az egészségét. Évekig féltüdővel lélegzik. 1885 április
30.-án Thistedben, szülővárosában meghal.
Jacobsen – Andersen mellett – Dánia legnagyobb költője. Rövid élete
alatt kevés könyvet írt, de minden sora maradandó. A „Niels Lyhne“ című
regénye, amely egyik életírója – Marie Herzfeld szerint – a fiatal
festők és poéták legkedvesebb könyve lett, szervesen hozzátartozik
minden modern ember életéhez és fejlődéséhez.
IRODALOM. _Mezey_ Sándor (_Bródy_ Sándor „Jövendő“ – jében), _Abádi_
Imre, _Szekeres_ Jenő magyar fordításban több Jacobsen-verset tett
közzé.
SELYEMCIPŐ AZ ARANY-KAPTAFÁN
JENS PETER JACOBSEN
Selyemcipő az arany-kaptafán!
A kedvesem egy drága lány!
Egy édes, drága lány!
E fényes földön hozzá fogható
Nincs senki még.
Olyan akár a forró, déli ég,
S a tiszta hó.
Tündérhazámban minden csak valóság,
A hó tüzes, a csönd zene.
Nem oly bíborlók a vad nyári rózsák,
Amily sötét éjfélszeme…
FRANCIAORSZÁG
FRANCIS JAMMES
Francis Jammes 1868 december 2.-án született Tournayben. Ortezban
telepedett meg, már régóta itt lakik az anyjával. Évekig ügyvédi
irodában hivatalnokoskodott. A lusta, unalmas kisvárosban, akták közt
írta első verseit, amelyeket 1893-ban tett közzé. Izgató és különös
költői jelenség: naív és egyben raffinált. Sok küzdelme volt, de ma
egyik leginkább olvasott és becsült francia költő.
Francis Jammes az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel
szemléli, mint hogyha először látná és a szavaknak, amiket leír, olyan
eredeti árnyalatot ad, mint a gyermek, aki beszélni tanul. El kell
felejteni mindent a költőnek, amit előtte tudtak, hogy magasabb tudáshoz
jusson, a felnőttek beszédét is, hogy a maga nyelvén gügyöghessen. Ez az
ő _ars poetica_-ja. Egyik verseskönyve elé ezt írja előszóul:
„Én Istenem, az emberek közé szólítottál. Itt vagyok. Szenvedek és
szeretek. Beszéltem azon a hangon, amelyet nekem adtál. Írtam azokkal a
szavakkal, amelyekre megtanítottad az apámat és az anyámat s amelyeket
ők átadtak nekem. Úgy baktatok az úton, mint a teherhordó szamár, akin a
gyermekek nevetnek és lesunyja a fejét. Megyek oda, ahova akarod és
amikor akarod. Az angelusz már szól.“