KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
MODERN KÖLTŐK
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
MODERN KÖLTŐK
KÜLFÖLDI ANTOLÓGIA A KÖLTŐK ARCKÉPEIVEL
BUDAPEST
„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA
RÉVAI-BIZOMÁNY
MINDEN JOG – A FORDÍTÁS JOGA IS – FENNTARTVA
Ez a könyv az új lírát szólaltatja meg. Félve írom le: majd az egész
világ líráját. Hogy mi az új líra, azt inkább érezzük, mint tudjuk.
Vannak itt költők, akik már kétszáz év óta halottak és hiányoznak innen
olyanok is, akik ma élnek és minden versüket lármás irodalmi siker
követi. De aki átolvassa a könyvemet, észreveszi, hogy bizonyos
szempontból minden benne szereplő költő egytestvér. A faj, a
vérmérséklet, a földrajzi hely – az egyéniségük – különbözőképpen
színezi a verseiket. Túl ezeken azonban mindnyájan találkoznak abban,
amit „modern lélek“-nek nevezünk. Ez a modern lélek köt össze velük.
Csak a nyelvük tette őket érthetetlenné. Ha a nyelv kérgét lehántjuk, az
idegenségük megszűnik. Az új kultúrával mind erősebben kidomborodik a
líra általános emberi volta is. A líra majdnem minden ember számára
annyira érthető, mint a muzsika. És ez megnyugtató. Megnyugtató, hogy a
sok millió halandó nem áll némán egymással szemben, közölni tudja a
keletkezése pillanatában ijedelmesen-egyéni érzéseit, amelyeknek színe
és súlya ugyanolyan és ugyanannyi Tokióban, Madridban és
Konstantinápolyban, mint Párisban, Krisztiániában és Budapesten.
Tíz évig dolgoztam a könyvem anyagán. Magán a könyvön alig egy évig. Az
a tíz év, amíg a magyar köntösbe öltöztetett versek kötetté nőttek, az
új magyar irodalom háborús korszaka volt. Azok, akikkel együtt küzdöttem
az új líráért, hasonlóan sokat fordítottak. Csiszoltuk a nyelvünket
idegen verseken, hogy a saját bonyolult érzéseink kifejezésére gazdag és
könnyed, tartalmas és nemes nyelvet kapjunk. Nagy költőink hősi idiomát
hagytak ránk, amelyen a mondanivalónkat nem mindig lehetett kifejezni:
hajlékonnyá kellett tenni és acélosan-keménnyé. Azt se tagadjuk, hogy
ezektől a költőktől tanultunk is, egy igazságot tanultunk, hogy hűnek
kell lennünk önmagunkhoz. Amikor a modern líra még bitang jószág volt
magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként –
hogy az utunkat egyengesse. Csatasorban állottak ezek a versek az új
lélekért. Könyvemet nem is tekintem adattárnak és csak kénytelenségből –
más szó híján – nevezem antológiának. Ez indokolja meg szeszélyes,
egyéni válogatását is. Itt pusztán az én fordításaim szerepelnek,
régiek, amelyek a nyelvemet egy más – tíz év előtt való – fokon tüntetik
fel és újak, amelyek a könyvem számára készültek és eddig még nem
jelentek meg. Ami egy nemzedék munkája, azt nem végezheti el egy ember.
Ha társaim, a modern magyar költők mind csatlakoznak hozzám, akkor pár
évtized alatt egy generáció egészen visszatükrözheti a külföld líráját.
Teljességre nem törekedtem s ezt a beosztásnál is hangsúlyoztam,
amennyiben a költőket és a verseket tüntetően nem csoportosítottam
irányok, iskolák szerint, betűrendi vagy időrendi szempontból, hanem úgy
rendeztem el, hogy egyik lehetően emelje és megvilágítsa a másikat. A
szempontom pusztán a szépség szempontja volt. Van sok vers, amelyet
feltétlenül szeretek, de egy és más okból nem akartam hozzányúlni és van
itt sok olyan vers is, amely csak azáltal vált előttem érdekessé és
értékessé, hogy a formába öntésére, a magyarul való megzengetésére
izgatott. Eléjük rövid bevezetőt írtam s elsőnek gyűjtöttem össze a
költőkre vonatkozó magyar irodalmi adatokat és a magyar fordítóik nevét.
Magáról a fordításról pedig ennyit. Az angol (amerikai), francia
(belga), német, olasz, spanyol verseket eredetiből fordítottam, a szláv
(cseh, lengyel, orosz, szerb) verseket szláv ismerőseim közvetítésével,
nyersfordítás után, az északiakat (dán, norvég, svéd), a japánokat, a
kínaiakat és a török verset pontos német, francia és angol szövegek
nyomán. Ideálom a teljes formai, tartalmi hűség és a teljes szépség. De
ha – művészi célokért – meg kellett alkudnom, akkor nem a szépséget
ejtettem el. Olyan költőkkel állottam szemben, akik alkotásuk közben az
intuíciót jobban tisztelték a szótárnál. Méltó, hogy az, aki
megszólaltatja őket, hasonlóan gondolkozzék. Alkotásnak látom a
műfordítást, nem reprodukálásnak. A művész azzal a verssel, amelyet a
nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével,
amelynek rezzenéseit a saját verseiben rögzíti meg. Élmény a számára egy
idegen költő verse. Az én munkám is ideges, lélekkel teljes átélés volt,
sokszor percekig tartó öröm, sokszor hónapokig tartó viaskodás. Most,
mikor útrabocsátom a könyvemet, úgy tetszik, hogy rajta nemcsak e
sok-sok zseni életárama fut át, de az én életem is ott hagyta a nyomát
és itt-ott a saját szavaimat is észreveszem, amelyek kedvesek nekem,
szervesen összeforrtak velem. Eltüntethetném, kigyomlálhatnám őket, de
nem akarom. Vele megbénítanám a verseket, megölném a ritmust, a vers
villamosságát. Műfordításaim nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a
festmény a festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény ahhoz a
tárgyhoz, amit ábrázol.
Ugy érzem, hogy a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a
fotográfia.
Budapesten, 1913 november hóban.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.
AMERIKA
ALLAN EDGAR POE
Poe Edgar 1809 január 19.-én született Bostonban, az amerikai
Egyesült-Államokban.
Az apja régi ír nemes, az anyja régi nemes angol családból származott.
Mind a ketten színészek voltak. Anyja korai halála után örökbe fogadta
őt a gazdag és gyermektelen Allan házaspár s egy titokzatos és régi
városban Stok-Newingtonban iskoláztatta, később pedig a charlottevilli
egyetemre iratta be. Ekkoriban erősen hatott rá Byron élete és
költészete. Az ő hatása alatt írta ifjúkori verseit. Ezidőre esik Helen
Stannard asszony iránt való szerelme. Poe Edgar elhagyta az egyetemet,
európai körútra indult, bebarangolta Görögországot, Itáliát és
Törökországot. Később a westpointi katonai intézetbe lépett be, de onnan
is megszökött. Újságírással kereste a kenyerét, szerkesztette a
„Broadway Journal“-t és feleségül vette Clemm Virginiát, akit
bálványozóan szeretett. 1847-ben meghalt a felesége. Ez a csapás döntő
lett életére: mélabússá, alkoholistává, szomorú ronccsá tette őt.
Titokzatos körülmények között halt meg Baltimoreban 1849 október 7.-én.
John H. _Ingram_ ezt írja: „Hogy mi történt vele, oly titokzatos, mint
Shelley vagy Petőfi utolsó órái“.
Poe Edgar a legjelentősebb amerikai lirikus. Annyira elfinomult költő,
hogy az amerikaiak máig se értik, s a merészségét, a feltétlen
lírizmusát, a verselméletét csak újabban méltányolták az európai
szimbolisták. Verse tiszta muzsika. A művészi alkotásról szóló
értekezésében úgyszólván az új szimbolizmus katekizmusát írta meg: a
feltétlen szépet és a feltétlen zenét követelte a lírától. Feltűnést
keltett az a paradox állítása, hogy a költészet nem egyéb, mint hideg és
céltudatos matematikai munka.
MUNKÁI. „Tamerland and other Poems“, „Al Aaraaf. Tamerland and Minor
Poems“, „Poems“ (edited by John H. Ingram).
IRODALOM. _Szász_ Károly egész terjedelmében lefordította John H.
_Ingram_ tanulmányát (Budapesti Szemle), _Ferenczi_ Zoltán: _Poe_ A.
Edgar költeményei, bevezető tanulmánnyal (Olcsó Könyvtár), _Elek_ Artúr:
_Poe_ Edgar (A Nyugat kiadása).
A Hollót eddig igen sokan fordították magyarra, többek közt: _Szász_
Károly (_Szász_ Károly kisebb műfordításai), _Lévay_ József (Budapesti
Szemle), _Ferenczi_ Zoltán (Olcsó Könyvtár), _Pásztor_ Árpád (Budapesti
Napló), _Kozma_ Andor (Az Ujság). Új Poe-fordításokat tett közzé
_Pásztor_ Árpád és _Szebenyei_ József (Nagyvárad, Sebő Imre 1904). Sok
költeményét fordította le _Babits_ Mihály, amelyek részint a Nyugatban,
részint a Magyar Szemlében jelentek meg. A régebbi Poe-fordítások közül
_Reviczky_ Gyula, _Tolnai_ Vilmos, _Latkóczy_ Mihály, _Hang_ Ferenc,
_Kőrösi_ Albin és ecsedi _Kovács_ Gyula munkáit említjük meg.
[Illustration: EDGAR ALLAN POE]
A HOLLÓ
ALLAN EDGAR POE
Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
„Éji vándor“ így susogtam „az babrál a reteszen;
Az lehet, más senkisem.“
Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.
Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek töre szúrja – fúrja által a szívem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
„Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem.“
Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
„Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.“
Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: –
Künn az éj, más semmisem.
A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra“
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem –
A visszhang, más semmisem.
A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
„Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem.“
Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.
Én nevettem őt, hogy ében tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
„Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg vert csúnya Holló
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek édesem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“
Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve
Annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
És úgy hívják: „Sohasem.“
És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem;
Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem –“
A madár szólt: „Sohasem.“
Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
„Bamba szajkó“ így beszéltem „nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
Hogy már többé: „Sohasem.“
Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: „Sohasem.“
Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szívembe szúrt le – fúrt le tüzesen:
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült _ő_, itt a párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, sohasem!
Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
„Angyalok hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!“
Szólt a Holló: „Sohasem.“
„Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam –
Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?
Nincs-e nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“
„Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, annyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“
„Pusztulj innen a pokolba“ ordítottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat _te_ hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szívemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: „Sohasem.“
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, melyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!
ELDORÁDO
ALLAN EDGAR POE
Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott,
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádot.
Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok,
Bármerre ment,
Se fönt, se lent
Nem lelte Eldorádot
És végtire
Lankadt szive
Egy árny eléje állott,
Szólt: „Áldalak,
Bús árnyalak,
Mutasd meg Eldorádot.“
„Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak Völgye vár ott.
Vágtass, el, el.“
Az árny felel
„S eléred Eldorádot.“
EULÁLIA
ALLAN EDGAR POE
A sóhajország árnyán
Laktam egyedül, árván,
Lelkem mocsár volt, mély magány.
S az angyali jó Eulália lett remegő arám,
A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám.
Ó – a szeme ég,
Mint éjjel az ég,
Ha csillag rakja ki a nagy űrt!
S a lágy pihe-göngy,
A bíbor, a gyöngy,
Mit holdsugár ragyogása szűrt,
Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt,
Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt,
A bánat – a mult
A semmibe hullt,
Mióta angyali lelke véd;
Az ég aranyán
Ég a halavány
Astarte s már az éj se setét,
Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét,
Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.
ÁLOM AZ ÁLOMBAN
ALLAN EDGAR POE
Vedd még e csókot édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál én nekem,
Bús álom az én életem;
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.
Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. –
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyű, semmi porszemek
És könnyezek – és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homokom?
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát _minden-minden_ e világon
Álomba ködlő furcsa álom?
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
Henry Wadsworth Longfellow született Portlandben 1807 február 27.-én.
Beutazta az egész kontinenset. Hosszabb ideig élt Franciaországban,
Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és ezeknek az
országoknak a nyelveit mind kitünően beszélte. Hazatérvén 1829-ben a
brunswicki Bowdoin Collegeben tanára lett az idegen nyelveknek, majd a
cambridgei egyetem katedrájára hívták meg. Rendkívül sokat írt.
Franciából, spanyolból, németből és olaszból sok verset fordított. Igen
híres a Dante-fordítása. Népszerűsége tetőfokán 1812 március 29.-én halt
meg Cambridgeben.
Longfellow az amerikaiak egyik legolvasottabb költője. Az újabb irodalmi
kritika versei értékét devalválta. Szelíd és egyszerű temperamentum
volt, aki csak a formái tökéletességével szerzett magának maradandó
nevet.
MUNKÁI. Longfellow’s poetical works.
IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Longfellow (A Hét).
_Bernátsky_ Ferenc: Hiawatha éneke (Budapest, 1883). Több
Longfellow-vers jelent meg magyar fordításban a következő kötetekben:
_Szász_ Károly kisebb műfordításai, _Jánosi_ Gusztáv Angol, francia és
olasz költőkből (Olcsó Könyvtár), _Radó_ Antal Idegen költők albuma,
_Szász_ Béla Longfellow költeményeiből (a Kisfaludy-Társaság kiadása).
_Telekes_ Béla, _Zsoldos_ Benő szintén számos versét ültette át.
ŐSZ, AZ ARANYLOVAG
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
Jöttöd jelenti esső-hirnököd,
Előtted leng a messze-messze látszó
Viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
Ökörszekered csöndesen zörög.
Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
Az aranyos hídon; királyi kézzel
Megáldod a vidéket szerteszéjjel,
Bőségesen termő országodat.
A címered a vörös holdkorong
S amerre a ködös égbolt borong
Imádkozik és várva-vár a gazda.
Lánggal ragyog a kéve, a kazal
S kengyelfutód, a szél, a hű vazall,
Arany lombot hajigál a harasztra.
FEBRUÁRI DÉLUTÁN
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
A nap sötétlő,
Már-már az éj jő,
Megfagy a tócsa,
A víz, a nád.
A felleg öblén
Lobog a rőt fény
S beizza a ház
Sok ablakát.
A puha hó hull:
Az út a hótul
Nem látszik immár,
Mindent belep.
A néma pusztán
Ködökben úszván
Lassan kígyózik
Egy gyászmenet.
Szól a harangszó
S oly messzehangzó
A bánatom, mint
A tompa hang:
Árny árnyra lebben,
Bú sír szívemben,
Zokogva kong, mint
A gyászharang.
EXCELSIOR
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
Már éjbe sülyedt az orom,
Egy ifjú ment az Alpokon;
Útját a hóba, jégbe rója,
De messzire leng lobogója,
Excelsior!
Sötét arccal előre tör
És szeme villog, mint a tőr.
Ezüstharangként, énekelve
Szól ismeretlen-hangú nyelve,
Excelsior!
Az ablakokból rá kitűz
A rózsálló családi tűz;
Tanyák, de jéghegy áll felettök
És fáradt, lázas ajka felnyög,
Excelsior!
„Maradj, maradj!“ szól egy öreg,
„Az orkán tombol ott fölebb,
Halál les a mély-mély patakban.“
S szól az ezüsthang nyughatatlan,
Excelsior!
„Állj“ szól a lányka és remeg,
„Hajtsd rám viharcsapott fejed.“
A lány szemébe tiszta könny ül,
De a fiú szól s szíve könnyül,
Excelsior!
„Hógörgeteg vár mindenütt,
Fagyott, leroskadó fenyűk!“
Szól a paraszt s tompulva, lassan,
Egy hang felel rá a magasban,
Excelsior!
Fönn a hegyen, reggel korán,
Hogy Szent Bernát kolostorán
Imák verdesik az égboltot,
Egy elhaló hang felsikoltott,
Excelsior!
Mellette állott hű ebe,
A hó félig temette be,
Keze a zászlójába markol
S dacos kiáltás harsog arról,
Excelsior!
Ottan feküdt a jégbe lenn,
Magasztosan, élettelen,
S egy hang az égbolt bús faláról
Hullócsillagként sírt le, távol,
Excelsior!
SHAKESPEARE
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
Zsufolt utak forrongó képe tűn fel,
Vérbő, csapongó emberáradat;
Sikátorok dörgése; harci kürtjel;
Sötét odúkba tengerészhadak
Lármája; alvó, pihenő hajó-raj;
Toronyharangzúgás; gyermekkacaj;
A kerti falon át, két gyenge sóhaj,
Ölelkezik a virág és a galy.
Ezt érzem, hogyha lelkem álmodoz
A legnagyobb Költő lelkében úszva,
Akit híven kegyelt mindegyik Múzsa.
Kezébe nyugszik az aranykoboz,
Szentelt babér simul roppant fejéhez
És ül közöttük, Ő, a Musagetes.
WALT WHITMANN
Walt Whitmann 1819 május 31.-én született West-Hillsben (Long Island).
Irnokoskodott, falusi tanító volt, majd mint könyvnyomdász kereste meg
kenyerét. A nyomdából átmegy a szerkesztőségi szobába: újságot ír és
szerkeszt. Később ácsmesterséget tanul, a polgárháborúban betegeket
ápol, összes szerzett pénzét elosztogatja és teljesen elszegényedve új
állás után néz, hivatalt vállal. Versei miatt ezt az állását is
elveszti. Bejárja Középamerikát és Délamerikát, elégedetten és boldogan
kószál, barátkozik a néppel és a gyerekekkel, lassan írja férfias,
bátor, újszerű verseit. Sohase házasodik meg. Gyönyörű szál ember:
kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki
úgy hívja „a jó, deres költő“, mert dús haja már fiatalkorában
megőszült. Camdenben 1892 március 27.-én tiszta szegénységben hal meg.
Walt Whitmann jellemzően amerikai költő. Poe Edgar, aki európai
szülőktől származott, lelke szerint sohase volt amerikai, az európai
mult, az európai elfinomultság végzetes kincseit kapta örökbe. Walt
Whitmann az új világ új lirikusa. A mult nélkül való hazája modern
csodáit énekli, a természetet és a technikát, a szabadságot és az
energiát, a demokráciát és az egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát.
Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig „őrült költő“ – nek
nevezték formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek s igazat
szolgáltatnak őseredeti költészetének és apostolian egyszerű,
következetes életének.
MUNKÁI. Összegyűjtött versei „Leaves of Grass“ (Fűszálak) címen jelentek
meg (1891).
IRODALOM. A „Vasárnapi Ujság“ 1874. évfolyamában egy cikk foglalkozik
vele. _Kosztolányi_ Dezső a „Független Magyarország“-ban ismertette.
[Illustration: WALT WHITMAN]
VALAKINEK, AKI NEMSOKÁRA MEGHAL
WALT WHITMAN
Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
Meg fogsz halni – bármit beszéljenek a többiek, én nem köntörfalazok,
Kemény vagyok és határozott, de szeretlek téged – nincs a számodra menekvés.
Lágyan fejedre teszem a jobbomat, hogy érezd.
Én nem papolok, lehajtom a fejem és félig eltakarom.
Nyugodtan üldögélek és hűséges maradok,
Én több vagyok az ápolónál, több a szüléknél és a szomszédoknál,
Én feloldalak téged mindentől, csak önmagadtól nem,
Csak a testedtől és a lelkedtől nem, amely örökkévaló, te biztosan megszabadulsz.
Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet.
A nap sose látott utakra süt,
Edző gondolatok töltenek meg, bizalom; és mosolygasz
Elfelejted, hogy beteg vagy, mint én is elfelejtem, hogy beteg vagy
Már nem is látod a gyógyszereket, már nem is törődsz síró barátaiddal: veled vagyok,
A többieket nem is engedem hozzád, mert itt nincs helye szánalomnak,
Én se szánlak, de véled ujjongok.
TÉLI MOZDONY
WALT WHITMAN
Téged dalollak,
A tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
Teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,
Fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod,
Súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
Ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod,
Előre meredő nagy lámpásodat,
Hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, amelyet gyengéd bibor színez,
A kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rúgóid és szelepeid, a kerekeid remegő ragyogását,
Engedelmesen utánad kocogó vidám kocsiaidat,
Amelyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek.
Te a modern élet példája, – jelképe a mozgásnak s az erőnek – szárazföld ütere,
Téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel, ahogy lát
Birkózva az ölelő szélrohamokkal és a hófúvással,
Amint nappal füttyentve rohansz tovább,
Éjjel pedig néma lámpáid lengeted.
Tűztorkú szépség
Dübörögj végig az énekemen garabonciás muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal,
Őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és mindent megingató földrengésszerű robajoddal,
Te önmagad törvénye, mindig a saját nyomodat őrző
(A könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg érzékenysége nem a tiéd)
Rémült trilláidat a szikláknál s a dombok fordulóinál
Röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
A nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.
SZÉP ASSZONYOK
WALT WHITMAN
Asszonyok ülnek vagy mennek – egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!
JAMES RUSSEL LOWELL
James Russel Lowell Cambridgeben született 1819 február 22.-én. Jogot
végzett, jogász és államférfi volt, madridi, később pedig londoni
nagykövet és verseiben is jórészt politikai agitátor, a szabadság
költője, az Egyesült-Államok patriótája. Legnagyobb hatást politikai
szatírái értek el. 1855-ben a cambridgei katedrán Henry Wadsworth
Longfellow utódja lett, később pedig a „North American Review“
szerkesztője. Az amerikaiak nagyon sokra becsülik: a XIX. század
Homéroszának nevezik. Lowell 1891 augusztus 12.-én halt meg Bostonban.
MUNKÁI. Poems of James Russel Lowell (London).
IRODALOM. A „Képes Folyóirat“ 1894. évfolyamában egy cikk foglalkozik
vele.
Több versét fordította le _Radó_ Antal (Idegen költők albuma), _Ábrányi_
Emil és _Zsoldos_ Benő (Angol poéták, Tevan-könyvtár) lefordította
Kossuthról szóló ódáját.
AZ UTCÁN
JAMES RUSSEL LOWELL
Mennek tovább, kisértetként vetődve
Sötét csapat, oly céltalan üget.
Testükbe, a vékonyka szemfedőkbe
Temették el régen-holt lelküket:
A hitre, ifjúságra, rátipornak,
Reményüket is megtagadva már,
Az Ég ajándékát az úti pornak
Vetik oda – és lelkük csupa sár.
Nézd! hogy kerengenek a bús vándorok
És nem látják, hogy a csúf sír-torok
Reájuk ásít és ezt mondja nékik:
„Csak én vagyok a – többi jövevény itt.“
Jaj! mindegyikük egy lelket sirat,
Az arcukon ott áll a sírirat.
ANGLIA
PERCY BYSSHE SHELLEY
Percy Bysshe Shelley Field Placeban (Sussex) született 1792 augusztus
4.-én. Brentfoedban, Etonban és Oxfordban tanult. Sok leánytestvére közt
nevelkedett. Innen van tán, hogy a vérmérséklete oly lányosan
szeszélyes. Később forradalmian és excentrikusan él. Párbajpisztolyokat
hord a zsebében és az utcán lövöldöz, napokig szórakozik azzal, hogy
papírcsónakokat ereszt a vízre, kavicsokkal játszik. Az egyetemről
kitiltják. Tizenkilenc éves korában elvett egy szegény leányt, amiért az
apja megszakította a vele való érintkezést. 1814-ben elvált a
feleségétől, aki később vízbe ölte magát. 1816-ban újra megnősült.
Azután Itáliába ment, Rómában élt és többé sohasem tért vissza Angliába.
1822 július 8.-án halt meg, harminc éves korában. A viharos tengeren
elmerült a csónakja, rablók süllyesztették el és több barátjával együtt
a vízben lelte halálát.
Shelley izgatott, forradalmi temperamentum. Ő az az angol költő, akire –
Byron mellett – leginkább hatott a francia forradalom. Lírai verseiben a
szabadságot énekli, a természetet ünnepli, kristálytiszta, tökéletes
muzsikájú versekkel. De intímebb, mint Byron: kevésbé patétikus és
idegesebb. A forma feltétlen művésze. Gyönyörűen fordította le Goethe
Faustját és Calderont.
MUNKÁI. „The poetical works of Percy Bysshe Shelley“ (London, Frederick
Warne).
IRODALOM. _Kégl_ Sándor: Shelley (Budapesti Szemle 1913 október).
Verseiből fordított _Petőfi_ Sándor (A szökevények), _Szász_ Károly
(Szász Károly kisebb műfordításai), _Radó_ Antal (Idegen költők albuma).
_Molnár_ István egy egész kötetre való versét tette közzé. A könyv elé
hosszabb bevezetést írt.
[Illustration: PERCY BYSSHE SHELLEY]
A HOLD
PERCY BYSSHE SHELLEY
Sápadt vagy a sok bújdosástól,
Csak kóborolsz s a földre nézel,
Magányos árva, éji vándor,
Körötted lángok szerteszéjjel –
Bús rém vagy, amely ide-oda les
És érzi, nézni mit sem érdemes.
MINT A HALÓ HÖLGY…
PERCY BYSSHE SHELLEY
Mint a haló hölgy sápatag-soványan
Rohan ki a betegszobából,
Magára kapja csipkefátyolát,
Mert kergeti a téboly és a láz –
Úgy néz a hold a bús világra most:
Fehéren és alaktalan.
JOHN KEATS
John Keats 1796 október 29.-én született. Az orvosi pályára készült,
sebész-orvos volt, de nem sokáig folytatott orvosi gyakorlatot. 1817-ben
jelent meg ifjúkori költeménye (Endymion), 1818-ban egy másik kötet
(Hyperion). Ezeken a könyveken már érezni egyéniségét. A tárgyak
idegenek és régiek de a költő, aki az idegen és régi tárgyakon át
beszél, ízig-vérig modern. Keats kortársa Shelleynek. De Keats
föltétlenebb költő, egészebb lírikus, mint Shelley. A Szép a főcélja, az
Ember a főtárgya, lírájának egy igazi ihletője van: Önmaga. Sokkal
közelebb volt hozzá a francia forradalom, hogy ezt be merte volna
vallani, álarcot öltött, görög és középkor tárgyakhoz fordult, hogy
önmagával és ne a kor problémáival foglalkozzék. A mai modern ember
azonban egyre szívesebben olvassa. Kis lírai versei az új költészet
kincsei. Verseiben gyengédség, prerafaelita törékenység, nemes és tiszta
líra van. Keats egész életében betegeskedett. Tüdővésze miatt délszakra
kellett mennie, Rómába és ott is halt meg, 1821 február 27.-én, nagyon
fiatalon, huszonnégy éves korában.
MUNKÁI. The poems of John Keats (London, J. M. Dent).
AZ ÁLOMHOZ
JOHN KEATS
Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
Fénytől futó, éjimádó szemünkre
S borítson el felejtő éjszaka;
Ó, édes Álom! hogyha akarod,
Törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
Vagy várd meg a záró áment, amíg rám
A mákonyos ágy suttog altatót;
De óvj s erősíts, mert a vánkoson
A sírba szállt nap árnya átoson;
Űzd el szobámból a búsarcu gondot,
Mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
Csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
S fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.
KÖD MULTÁN
JOHN KEATS
Ha nem sír a köd már a sík körül
És eltűnik a tél haragja végül,
Jön egy nap Délről és a beteg égrül
Minden picinyke foltot letörül.
A zord idő engesztelőn nevet,
A Május majd általveszi örökjét
S úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
Mint a rózsát az enyelgő permeteg.
És álmok intenek – egy szebb valóság –
Érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák –
Egy alvó gyermek halk lehellete –
A homokórán andalgó zene –
Sappho bús bája – ábránd, béke, hála –
Ligeti csermely – s egy költő halála.
ALFRED TENNYSON
Alfred Tennyson 1809 augusztus 9.-én született Somberyben
(Lincolnshire). Az apja pap. Cambridgeben tanul. Első verseit 1830-ban
tette közzé, de kritikusai megtagadtak tőle minden tehetséget, írásait
hidegnek, fásnak tartották. A második kötete is hasonló fogadtatásban
részesült. Igazi sikerét a „May Queen“, „Locksley Hall“, „In memoriam“
című köteteivel érte el. Azóta folyton nőtt a hírneve, az olvasottsága,
a népszerűsége. Viktória királynő udvari költője lett: poeta laureatus,
minden költő fejedelme. Késő öreg korában is igen termékeny volt. Mikor
1892 október 6.-án meghalt, nemzeti nagyságként ünnepelték.
Tennyson idilli költő. Látköre polgári. A polgárságnak való idilleket
fest, versekben. Egybegyűjti az Arthur-monda körébe tartozó adatokat és
egy nagy versbe foglalja. Költészetének forrása nem annyira benne, mint
a külső világban van. A szempontja nem magas, de az intimitása meleg, az
érdeklődése nemes és mély. Különösen érdekesek azok a kisebb lírai
versei, amelyekben az érzést a metafizikával hangolja össze.
MUNKÁI. The poetical works of Alfred Tennyson (Tauchnitz).
IRODALOM. _Ignotus_: Tennyson (Kisérletek. A Nyugat kiadása).
Tennysontól sok vers jelent meg magyarul. Többek között a következő
kötetekben: _Szász_ Károly kisebb műfordításai, _Jánosi_ Gusztáv: Angol,
francia és olasz költőből, _Radó_ Antal: Idegen költők albuma,
_Csukássi_ József: Költői beszélyek.
AZ ELHAGYOTT HÁZ
ALFRED TENNYSON
Elment a Gondolat s az Élet
Egymásután,
És ablakot, kaput tártan hagytak tunyán:
E rossz lakók, e vad legények!
Minden sötét most, mint az éj:
Az ablakoknak árnya mély;
Nem verdesi zaj a kaput,
Halott az ajtó és az út.
Jól zárj be ajtót, ablakot,
Máskép az ablakon szemedbe les még
A meztelenség és kopár üresség;
A puszta ház oly elhagyott.
Távozz: a szó hiába lázad,
A vidításnak nincs helye.
Agyagból építették ezt a házat,
Most csendbe hull a földre le.
Távozz: a Gondolat s az Élet
Itt többé nem tanyáz;
Egy távoli városba tértek –
Ott élnek mostan messze, künt –
Ott vár rájuk egy örök, tiszta ház.
Mert nem lehetnek, jaj, mindég velünk!
DE PROFUNDIS – KÖSZÖNTŐK EGY GYERMEK ELÉ –
ALFRED TENNYSON
I.
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Hol minden, ami várt a létre s volt,
Örvénybe forgott milliók előtt
A termelő fény zordon hajnalában –
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
E változó föld vastörvénye által,
A buzduló élet minden szakán,
A születés sötét kilenc haván át
Jöjj ez utolsó hold-hóval – min immár
A föld sugára ég – jöjj jó fiú;
Miénk; vonásra, testre szép baba,
Tökéletes, nagyembert sejtető.
Kinek az arca az övé s enyém is
Egymásba forrva, mind egykor szerelmünk;
Élj s boldogulj mindig saját erőddel,
Szolgáld híven az emberi nemet,
Hogy úgy megáldjanak mind, amint mi,
Te az éjből kacagva feltörő;
S amerre majd egykor előre törsz,
A sors-utad legyen jól alapozva,
Ifjúkorod kalandos, könnyű röpte
Legyen szilaj; mint férfi fuss erősen;
Végtére lágy ívekbe, szép eséssel
Nyugodt mezőkön, mint tünő erő –
Essél a mélybe, ahová megyünk mind.
II.
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Az éjből, ahol kezdődik világunk,
Hol hatva munkál az Úr Szelleme –
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Az igazi világból, hol szemünk lát
S melynek a föld csak partja, kikötője –
Serkenj a mélyből, Szellem, kelj a mélyből
Hisz e kilencedik hóval, mi fényt ád,
Végtére megjösz édes, kis fiú.
III.
Mivel a másvilágon szólt az Úr
„Teremtsünk embert“ s így azt, aki az lesz,
Ki a szívünknek éji sejtelem,
E napsugáros-árnyas partra űzte,
Hogy emberré legyen. Ó, tiszta Szellem,
Árnyadba s húsruhádba elvesző,
Te lárva és köd – vársz, hogy megszüless
Hogy majd ezer titok közé vetess ki,
Hogy eljöjj a föld százezer bajába,
A réges-végtelen Térbe s Időbe –
Húsunk s a végtelen Egy fantoma,
Ki alkotá talányos Enmagad
Az ő teljes, dicső Világ-magából: – –
Élj! és a mag, a héj, szőlő s babér közt
Válassz, mi kell neked; s távozz el innen
Egy életen át, halálból halálba
S találd meg Őt, ki alkotá – de nem
Az Anyagot, a véges-végtelent, –
De azt a nagy csodát, hogy itt te vagy te,
S uralkodol en-tetteden s a földön.
ROBERT BROWNING
Robert Browning 1812 május 7.-én született Cambewellben. Felesége,
Browning Elisabeth Barrett, Anglia egyik legnagyobb költőnője. Viktória
királyné korában élt: kortársa Shelley-nek és Keats-nek. Mint társai, ő
is sokat utazott Olaszországban. Velencében halt meg 1889 december
12.-én.
Robert Browning költészete a „homály“-áról híres. Zsúfolt, teli, gazdag
ez a költészet, a homály alatt azonban túlság, erő lappang. A
Browning-társaság a versei magyarázásával foglalkozik.
Igen sok epikus verset, hosszú filozófiai költeményt írt. Vallásos és
misztikus hajlandóságából származik egyik legszebb verse: „Christmast
Eve and Easter Day.“
MUNKÁI. Bells and Pomegranates (1841), Dramatic Romances and Lyrics
(1845), The poetical works of Robert Browning (1872 Tauchnitz).
IRODALOM. Browningról és a feleségéről _Kégl_ Sándor írt tanulmányt: A
két Browning (Budapesti Szemle 1907 aug.).
Verseiből fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők albuma), _Sík_ Endre
(Élet).
ÉJJELI TALÁLKOZÓ
ROBERT BROWNING
I.
Most szürke víz, fekete táj;
Pufók, sárgás félhold alant;
Riad a hab, a könyű, fürge,
Fel-felszökik tüzes gyűrűkbe,
Aztán hajómat, a hajléktalant
Fövény köti, az este fáj.
II.
Langyos vízszag és enyhe csönd.
Távol mezőn int egy tanya:
Kopogás, karc, a gyufa sercen,
Kék villanás a másik percben.
A félelemtől, lágy meleg szava,
És végre két szív összedöng.
ARTHUR SYMONS
Arthur Symons az angol szimbolisták közé tartozik, akiknek
legkimagaslóbb alakja az ír William Butler Yeats.
MUNKÁI. Poems, collected in Two Volumes. 1902 (Heinemann), The Fool of
the World and Other Poems 1906 (Constable).
KOPOGÓ KÉZ
ARTHUR SYMONS
A szívemen kopog egy régi kéz.
Bezártam ajtaját:
„Menj innen, a hangod már nem igéz,
Kérlek, menj vissza hát.“
„Nyiss ajtót, bús vagyok és fáradott,
Éj ül a táj fölött.
Átvándoroltam éjet és napot
S most, lásd, érted jövök.“
A régi kéz kopog türelmesen
És fájó hangja sért.
„Hát nem nyitod ki, nem vársz már te sem?
Nem kell, ki visszatért?“
„Menj, menj. Én, aki éltem, most alant
Halott vagyok, halott.“
„Én is“ felelt a síró, tompa hang
S a kéz elhallgatott.
Most csend van, csak a tél sír keserűn,
Szél veri a dobot.
A szerelem bolyong az éjbe künn
És többé nem kopog.
ALGERNON CHARLES SWINBURNE
Algernon Charles Swinburne Holmwoodban született 1837 április 5.-én. Az
anyja, egy művelt, finomlelkű firenzei asszony nevelte. Döntő
jelentőségű volt életére és költészetére, hogy az oxfordi egyetemen
megismerkedett Burne Jones-szel, Rosetti-vel, Morris-szel, Watts-szel, a
prerafaelitákkal. Később hosszabb olasz útra indult. Itt alakult ki
teljesen az egyénisége, a neoromanticizmusa, az antik élet iránt való
mélységes rajongása.
Első verskötetének (Poems and ballads 1860) megjelenése forradalmat
keltett az új angol irodalomban. Egy merész, egész, új költő
jelentkezett, aki Baudelaire-t testvérének nevezte, a szavaknak új
muzsikát, a gondolatoknak, az érzéseknek új értékjelzetet adott. Addig
nem is sejtették, hogy az angol nyelv alkalmas ily puha árnyalatok, ily
buja és gazdag érzésvilág kifejezésére. Swinburne azóta költői trónuson
ül. Évekkel ezelőtt a Nobel-díjat nyerte meg.
MUNKÁI. Poems and ballads (1866), A song of Italy (1867), Siena (1868),
Ode on the proclamation of the French Republic Song before sunrise
(1871), Poems and Ballads (II. III. 1878, 1889), Grace Darling (1893),
Astrophel and other poems (1894), Atalanta in Calydon and lyrical poems
(1901 Tauchnitz).
IRODALOM. _Babits_ Mihály: Swinburne (Nyugat 1909 február 1),
_Kosztolányi_ Dezső: Swinburne (Nyugat).
Swinburne egy versét _Babits_ Mihály fordította magyarra (Nyugat). Több
verset fordított tőle _Hegedűs_ István (Budapesti Szemle).
ÁLMATLAN SZERELEM
ALGERNON CHARLES SWINBURNE
Gyötrött fejét a Szerelem
Nyugtatta rózsalevelen
És szeme könnytől volt piros
És sápadt ajka vértelen.
És jött a bú, a baj, a gond,
Megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj
S rózsák rakták ki a vadont.
És az Öröm fényárba jött
És a száján csókolta őt
És a virrasztók vén hada
Eltűnt ágyától, mint a köd
És ajka égett, mint a vér
És szeme vágyott a napér:
Éjjel sírunk, de a Gyönyör
Hajnalra újra visszatér.
LORD ALFRED DOUGLAS
Lord Alfred Douglas (of Haunich) 1870-ben született, az apja ősi
birtokán (Kinmount House, Annan, worth Britannia). Apja marquess of
Queensberry, anyja Sybil Montgomery. Iskoláját Etonban végezte, később
az oxfordi Magdalen-kollégiumba iratkozott be. Itt egy nagyon rövidéletű
lapot szerkesztett, a „Chameléon“-t.
IRODALOM. Szilágyi Géza „Wilde Oszkár pöre“ címen hosszabb cikkben
foglalkozik vele (Az Ujság 1913).
Költeményei 1896-ban Párisban jelentek meg „Poémes“ címen. Douglas
fordította angolra Wilde Oszkár „Salome“-ját, amely először francia
nyelven jelent meg. Ma birtokán visszavonultan él.
A SZFINKSZ
LORD ALFRED DOUGLAS
A Nilust nézem; égő vérbe dül
A néma nap, az ég nyugati alját
Búsan szegi be éjfekete skarlát;
A vizen egy nagy, bús madár repül.
Rózsás a part. Az égnek arca fent
Már rozsda-zöld, alvó hajók alattam;
Se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan,
A homokon halotti, tompa csend.
A pálma ormán rémlik már a gúla
S bár sejti csak még kémlelő szemem,
Ugy érzem, a fövényen messze nyúlva
Pihen a kőszörny s a szívemre dől le;
Aztán előkúszik a Félelem,
S suttogva rémít a halk, síri csöndbe.
AZ ÉJ A KERTBE MEGY
LORD ALFRED DOUGLAS
A piros rózsa, a fehér
Lehajtja csüggedt, álmodó fejét,
Az úrasszony Éj már a kertbe ér,
Csak a virág hallhatja merre lép.
Egész nap hívta őt a sok madár
Csattogva és ezüstösen,
Most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár,
Testén sötét köpeny.
Rigó dalol és a dala fohász
„Az Éj, az Éj suhan ide.“
Az újja már a záron kotorász,
Nem zümmög a kis méhike.
Nem látni arcát, már is messze tünt,
A fehér és piros kerten tova.
De hol a fű s a százszorszép lecsüng,
Ott megmaradt a lábnyoma.
Sötét köpenye surran szelíden,
Amint a fű hegyéhez ér.
A piros rózsa lassan elpihen
És álmodik fehéren a fehér.
AZ ÉJ KIJŐ A KERTBŐL
LORD ALFRED DOUGLAS
Az éjjel tiszta levegőjén
Nagyhirtelen egy hang rikolt
Mi ez? Talán a távoli verőfény?
Remeg az ég. Ki volt?
Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehellete,
Érezte, száll az éjjel;
(Szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel
S nedves lett a hosszú fű és a lóhere),
Mostan fehér lábával, meztelen,
Merengve, csendesen mén,
Szökik a kertből, az utakra csap
S a sárga búzaföldek végtelenjén
Magához öleli a nap.
S Kelet hatalmas, nagy kapuibul
A lánghajú ifjú előpirul,
Otthagyva megrakott, dús asztalát,
Érces lármával zúg alább;
Lova patája csattog,
Dübögnek az arany sikátorok,
Szekere lángokat fog,
A föld alatta ingva tántorog,
Zajongva száll a sok boldog nap-angyal,
És mind ujjonganak.
Az ébredő föld is kiált derűs robajjal:
„Hozsanna, itt a nap! A nap.“
OSCAR WILDE
Oscar Wilde 1856 október 10.-én született Dublinban. Az ősei régi ír
nemesek. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, a
Magdalen-kollégiumban. 1876-ban feltűnt a „Ravenna“ című költeményével.
1879-ben Londonba ment. Itt a versei nagy zajt vertek. Az ósdi
kritikusok támadták a merészségét, a puritánok a keresettségét, a
fiatalok pedig benne látták a legnagyobb angol költőt, a jövő költőjét.
1881-ben Amerikába utazik. Hazajövet drámáival, könyveivel tündőklő
sikereket arat, a társaság bálványa lesz, az „élet hercege“. Váltakozva
él Londonban és Párisban. 1895-ben elítélik két évi fegyházra. A
börtönben Krisztusról elmélkedik, a bibliát olvassa görögül, megtér.
Mikor letelik a büntetése, betegen, meghízva, összetörten járkál
Párisban. Sebastian _Melmoth_ nevet veszi fel. Félévvel a börtönből való
kiszabadulása után megírja „A readingi fegyház balladáját“, amelynek
megjelenése irodalmi világszenzáció. Röviddel a halála előtt
megvalósítja régi akaratát, a protestáns hitről áttér a katholikus
hitre. 1900 november 30.-án egy párisi hotelban meghal.
Oscar Wilde versei nem teljesen reprezentálják egyéniségét. Tündöklők,
finomak, arisztokratikus nippek ezek a versek, amelyeket egy artista
csiszolt. Csak néha adja át magát egészen a versnek. Ilyenkor azonban
ugyanaz a megdöbbentő művész, ugyanaz a költő, akit drámáiból és
tanulmányaiból ismerünk.
MUNKÁI. A versei 1881-ben jelentek meg az Egyesült-Államokban, 1882-ben
pedig újra nyomták a könyvét: „The poems of Oscar Wilde.“
[Illustration: OSCAR WILDE]
IRODALOM. _Színi_ Gyula: Oscar Wilde (Magyar Géniusz 1902 augusztus 20),
_Szilágyi_ Géza: Wilde Oszkár (Magyar Géniusz 1903), _Halasi_ Andor:
Wilde Oszkár: De profundis (Budapesti Napló 1906), _Zsoldos_ Benő: Angol
írók – angol művészek (Jövendő 1906 január 1), _Ignotus_: Oscar Wilde.
(Kísérletek, a Nyugat kiadása), _Szász_ Zoltán: Wilde Oszkár (Nyugat
1908 július 1). Megemlítjük még _Szini_ Gyula azt a cikkét, amelyet a
„Salome“ fordítása elé írt (Magyar Könyvtár) és _Radó_ Antal bevezető
tanulmányát „A readingi fegyház balladája“ előtt (Magyar Könyvtár).
Ezenkívül a napilapokban sok cikk jelent még meg úgy Wilde életéről,
mint egyes munkáiról és a művészetéről.
Verseit is sűrűn fordítják magyarra. „A readingi fegyház balladájá“-nak
három fordítója van: _Kún_ József (A Hét), _Radó_ Antal (Magyar
Könyvtár), _Szebenyei_ József (Renaissance). _Babits_ Mihály
lefordította a „Charmides“ című költeményét (Nyugat).
CHANSON
OSCAR WILDE
Aranygyűrű, fehér galamb,
Ez illik néked, életem.
Ó mért szeretsz boldogtalant:
Kenderkötél való nekem.
Tiéd a kertek mosolya,
Elefántcsontház, rózsaágy,
Enyém egy szűk-szűk nyoszolya,
Fehér bürökvirág s a vágy.
Mirtust és jázmint te neked
A lázas vörös rózsa ring.
Én árva ciprust szeretek
S testvérem a bús rozmaring.
Neked milliom szerető,
A sírok kövér füve zöld.
Nekem liliom, temető
És három ölnyi föld…
A KEDVESNEK EZT MONDOM
OSCAR WILDE
A vad világban nem volt semmi korlát,
Mindent kivettünk, ami drága, jó –
Most lebocsátjuk a csüggedt vitorlát,
Kifosztva áll a megrakott hajó.
Korán lehervadt orcáim bíborja,
Sós könnyeimbe fulladt az öröm,
A Bánat ajkam pirosát lelopja,
Átok emeli fel ágy-függönyöm.
De ami nekem élet s éjek-éje,
Neked fuvolahang, pár enyhe szín.
A dörgedelmes óceán zenéje,
Mely visszhangzik a kagyló mélyein.
AMERIKAI IMPRESSZIÓK
OSCAR WILDE
A KERT
A liliomok szórják dús aranyjuk,
Hull száraikról a hervadt kehely,
S ahol a bükk mered az égre fel,
Egy elmaradt, szomorú vadgalamb búg.
A napraforgón halványul a pompa,
Tányérja száraz lett és fekete,
Beszél a kertben a szél éneke
S zizegve zúg a holt levél-csomókba.
A bús fagyal sápadt, tejszínű szirma
Havas pihékbe kezd szállongani
S mint vérszínű selyemnek rongyai,
Haldoklanak a rózsák elvirítva.
A TENGER
A vásznakon imbolygó köd fehérül,
A téli hold bámul a vízre le,
Mint bősz oroszlán lángoló szeme
A barna-aranyos felhősörénybül.
A kormányos bebugyolálva állig,
Egy árny az árnyban, csöndesen kutat; –
Lenn dübörögnek az acélrudak,
A harsogó, forró gépház világlik.
Farát a zajgó vízre ráfeszítve
Megy a hajó, nehézkes, lomha dóm,
A sárga tajték az azúr habon
Szelíden omlik-bomlik, mint a csipke.
IMPRESSION DU MATIN
OSCAR WILDE
A kékes-arany éji Themze
Bús szürke leplét veszi fel:
Okker-sárga szénát cipel
Egy bárka: hűsen permetez le
A sárga köd a hidak ormán,
A ház kontúrja szétfolyó,
Úgy leng mint egy szappangolyó
Szent Pál kupolája mogorván.
Már az élet zaja rikoltoz;
Rázkódnak a parasztkocsik:
Egy kis madárka dalol itt
A napban és fényt és mosolyt hoz.
És míg a napsugár cikáz reánk,
Egy sápadt nő bújik elő,
Az ajka láng, a szive kő,
Fakó haján remeg a gázláng.
LE REVEILLON
OSCAR WILDE
Vörös az égen a szegély,
Fut a köd és a párafátyol,
Mint fehér hölgy patyolatágyból,
A reg a vízből égre kél.
Borzonganak az ércnyilak
Az éjszakának kúsza tollán
S a sárga hullám szertefolyván
A tornyon, a falon kihat
És árad-ömlik hangtalan
Egy bús madár száll félig-ébren,
A gesztenyefa ing a fényben
És minden gallya sárarany.
BELGIUM
MAURICE MAETERLINCK
Maurice Maeterlinck 1862 augusztus 29.-én született Gandban. A családja
régi flamand család, amely – mint felesége Georgette Leblanc asszony
írja – a XIV. századig vezethető vissza. Nyugalmas gyermekkort élt át.
Oostackerben játszadozott, a természet gazdagsága vette körül, az arany
búzaföld és a csend, amely szemlélődésre serkentette és a külső élmények
helyett befelé mélyülő élményekkel ajándékozta meg. Maeterlinck – a
szülei kívánságára – a jogi pályára lépett. Csak rövid ideig volt
Párisban. Itt azonban megismerkedett Villiers de l’Isle Adam-mal, az
exotikus meseíróval, Catulle Mendés-szel, Pierre Quillard-ral, akikkel a
zsenije rokon és barátai mély hatást gyakoroltak reá. Miután megjelent
első és egyetlen verseskönyve, 1889-ben, visszatért a szülővárosába,
ahol ügyvédi gyakorlatot folytatott, pöröket vállalt, védőbeszédeket
mondott. Drámája, a „Princesse Maleine“ feltűnést keltett, Octave
Mirbeau vezércikket írt a fiatal és ismeretlen szerzőről a „Figaro“-ban
s azóta minden darabja irodalmi esemény. Ezekben a játékokban a lelkünk
történései folynak le, túl a téren és az időn az ember cselekszik, szeme
előtt a végtelenség perspektívájával, egy mélységes, egyszerű és
egységes költő nézi az életet olyan primitíven, mint egy gyermek és egy
bölcs. Halkak ezek a drámák, de az egész élet feszítő ereje van
mögöttük. Maeterlinck testvériséget tart Ruysbroeck-kel, a flamand és
Novalis-szal, a német misztikussal. Érett bölcselmi írásaiban a lét
titkait nyitogatja, az intuíció kulcsával: naivitással és szívvel.
Maeterlinck pályája egész. Nincs ma költő, aki ily teljesen kifejezte
volna az egyéniségét. Útja a katholikus miszticizmusból indul ki és a
népmesék gyötrelmes látományain át az életörömig, a tündérmeséig vezet.
Kastélyában csöndesen él, sportol, szemlélődik, ír. A nyarat mindig
Saint-Wandrille apátságban tölti, itt van a villája, egy régi kolostor
romjai mellett. Maeterlinck a becsületrend lovagja. Évekkel ezelőtt
megnyerte a Nobel-díjat.
Verseskönyvének címe _Serres Chaudes_. A tiszta szimbolikus líra ez. A
költő felesége ezt a kötetet így jellemzi: „Itten csíraalakban megleljük
mindazokat a készségeket, amelyek későbbi munkáiban kibontakoznak. E
szorongatásoktól és nyugtalanságoktól vemhes költemények már éreztetik
azt a különös légkört, amely majd első drámája hőseit beburkolja.“
MUNKÁI. _Serres Chaudes_ (Üvegház). Páris. Vanier. 1889.