Samu: Mi lelt?
Emmike: Semmi.
Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?
Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.
Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.
Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!
Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!
Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt
gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a
parfümjét.
– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.
_A JÓ KAZIMIRNÉ LEÁNYA._
A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli
tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és
jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte
meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta,
aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei
között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns
fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy
megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán.
Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha
ismeretlenek.
Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Decseő Zsigmond vagyok, aki…
– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni,
egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb
elvégezzem?
Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt
hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült
az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem
ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte
földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában
részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a
mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó
puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.
– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…
– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet
foglalni.
– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő
Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.
– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul
nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a
mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.
– Igen?
A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz,
ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó
és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis
csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda
furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta
és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset,
ez is milyen megszégyenítő!
– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül –
a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot.
Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva
könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan
maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.
Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű,
roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva
majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az
egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:
– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?
– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a
másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert
mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.
– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az
urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a
fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres,
semhogy adósságba verje magát.
– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a
véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket
ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében
fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a
kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a
bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár.
Nincs igazam?
– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan
könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő
takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.
– Hogyan?
– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem
szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek,
ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor
is én fizetnék.
Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és
gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal
ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve.
Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns,
stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó
öreg úriasszony.
– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr
pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a
fizetésnél is. Elhozta a váltót?
– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép
lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a
másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.
De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot,
amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot
vett ki és odaadta a mamának.
– Előre fizeti a kamatot?
– Ahogy tetszik, az már nem számít.
– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is
hozzá kell írni az összeghez.
– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb
lesz az adósságom.
Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta
őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó
Kazimirnéval beszéljen róla.
– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges
szépség.
– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s
amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas:
Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van
klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a
zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.
– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora
mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog
egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló
művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az
alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette
volna elkapni, mint a röpködő lepkét.
– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a
műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon
heverteti a tehetségét.
– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a
színészethez.
– Ah!
– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk,
inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak
ne lenne tehetsége a színészethez.
– Ugyan miért?
– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a
színpadra?
– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony –
nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy
boldog pillanatom nem lehet.
– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a
hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet
foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak,
akik…
– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.
Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő
józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a
szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma
kedvéért mondta:
– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb
győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.
– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.
– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a
fiatal embernek.
– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy
igazán van-e tehetséged?
Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma
kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a
mama szintén utólérhetetlennek vallott.
– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel,
minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit
szavaljak? Szereti Shakespearet?
– Hogyne! hogyne!
– Akkor Volumnia kérését mondom el.
S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet
hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a
fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen,
egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni
lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna,
úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába,
melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.
*
Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó
Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a
derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony
fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép
leánynak kell bevallania a pénztelenségét.
– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már
el van helyezve.
– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.
– A mama perelni fogja.
– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.
A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.
– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a
pörtől? Hisz az rettentő!
– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr
– végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy
színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!
– Tudom, hanem a mama nem enged.
– S ön belenyugszik?
– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.
– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!
A szép lány nagyot bámult.
– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért
ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?
_A LÉLEKLÁTÓ._
Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig
húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen,
úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És
én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis
íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a
kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba,
tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt
felejtette már el, hogy kitől kapta őket.
Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy
pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a
szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz
átok, hogy tudok a lélekben olvasni.
Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe
ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni!
Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a
gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén
keresztül: ő az!
S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről,
kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi
vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz –
lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s
örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.
Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az
enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit
gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a
sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:
– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?
S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze
belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé
kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog
mosoly köszöntött.
– Tehát szeret?
– Ó igen, nagyon, nagyon.
A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló
termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a
csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő
káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s
barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos
asszony előtt.
Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az
önző káprázatot:
– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?
– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok
között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is
nálamnál.
– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.
S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók
kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon,
ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S
megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén:
nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.
S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult.
Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi
ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:
– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?
Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?
Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a
tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan
sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még
egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S
bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s
átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.
– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva
nyakamat – úgy szégyellem magamat.
– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a
szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók
üdvösségére?
– Soha – rebegé szemlesütve.
Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal
hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?
Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van.
Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog,
olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna,
mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy
vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s
elborít szenvedélyes csókokkal.
– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a
dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy
rólam meg is feledkezel.
– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor
csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma
sincs lelkiben az én képemnek.
Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne
felbukkanni a féltékenységet.
– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!
S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára
is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre
torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja:
– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot
mondhatsz.
Majd könnyekben tör ki:
– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak
szerelmei, te sem tehetsz róla.
Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az
abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj,
mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én
boldogan szorítom magamhoz:
– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az
egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.
A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk
tovább.
– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden
nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?
Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s
egészen hátat fordít.
– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!
– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.
– Bocsáss meg!
És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a
szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy
élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott
dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S
kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis
ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.
Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán
cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő
szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S
még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:
– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam
szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes
lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya
lett volna!
Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi
pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor
még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán
ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt,
hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a
lelkében olvasok!
Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de
éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a
legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb
feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom,
amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom,
amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis
affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.
S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:
– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb
lennénk egymáshoz.
Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a
királynő.
– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!
S amellett lobognak benne a változtató tervek.
Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez
a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az
olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet
semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem
lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy
hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.
S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a
leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten
hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik
kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet
semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy
térdre.
– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök,
miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta
feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és
lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és
képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk,
semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.
E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett
engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva,
kérdi:
– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?
– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok
feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert
ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha
kételkedjem.
Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és
kacagott. Nem értettem különös viselkedését.
– Mi lelt? – kérdezem ámulva.
– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen
léleklátó vagy!
– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog
vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés
csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.
S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag,
kacag s az orromra üt:
– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el,
hogy most is tudsz a lélekben olvasni!
_ROMANTIKA._
Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak
babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó
ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora
gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány.
Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki
tüdővel lélegzik.
Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette
szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben
nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.
A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az
ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.
Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.
Mirabella _(ráveti csodálkozó szemét)_: Mit tett meg? Már nem
emlékszem.
Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és
megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly
semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s
én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?
Mirabella _(nyájasan)_: Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe
ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki
énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem
ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla,
hogy azok az értékek nekem értéktelenek?
Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival
turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja,
azért tette, mert értékteleneknek tartotta.
Mirabella _(vidáman)_: Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent
megtett, amit kívántam.
Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt
kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt
kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és
élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön
kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s
hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket.
Köztük volt a legjobb barátom.
Mirabella _(kacagva)_: Nagyon szép volt.
Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.
Mirabella _(tapsolva)_: És megtette?
Az ember: Meg.
Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?
Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom,
mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem
egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert
eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió
ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök
királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk,
mert szerelemből tette.
Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?
Az ember: Ennyi sem elég?
Mirabella _(cigarettára gyujt)_: Drága barátom, ez semmi. Megmondtam
magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt
akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert
maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.
Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt
megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz,
pedig fegyházba való vagyok.
Mirabella _(a keze után kap)_: Hát mért nincs a fegyházban? Ölni,
lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a
társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de
nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná
magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a
bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah,
barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám
magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.
Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a
szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen
megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a
karikákat.
Az ember: Ezt kívánja tőlem?
Mirabella: Sokalja?
Az ember: Nem értem.
Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?
Az ember: Nem.
Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha
kíváncsi volna, pedig csak gyáva.
Az ember: Gyáva? Én?
Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta
nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az
vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után,
más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja
ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak
s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról
volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést,
meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és
kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak
szeressem?
Az ember _(hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből)_.
Mirabella: Most gyűlöl?
Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem
semmit. Hé, portás!
Mirabella _(az ember keze után kap)_: Még ne!
Az ember _(mohón)_: Megkegyelmez?
Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd
üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva
fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak
nem kompromittálhatom magamat vele!
Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?
Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett,
magával rántani a romlásba?
Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy
megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga
megtagadni engem!