Az ember: Miért teszi ezt velem?
Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán
mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen
tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is
csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok
alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök
mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve,
drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor
boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy
szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben,
gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom
emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én
is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a
nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.
Az ember: Démon!
Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most
kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!
Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?
Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.
Az ember: Hé, portás!
*
A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a
holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s
könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő
zokogása:
– Én szerelmem, én drága egyetlenem!
_AZ ÉLET SZÜRKESÉGÉBŐL._
A minap ismét megtettem szokott zarándokutamat hazámba, a
szegénységbe. Ahol a természetrajz uralkodik az embereken, adott
életföltételek mellett valamennyien egyformán viselkednek. Ideál:
a holnapi kenyér, tragédia: a házbérnegyed. A Tisza Kálmán-térre
vitt az utam, ott tanultam latinul és onnan villog felém még most is
egy finom fehér nyakrész, kék pántlika mögül s egy föléje
kunkorodó szőke hajtincs. A nevét már nem tudom a takaros
kisleánynak, a ki szép is volt, de szokatlan tisztaságával és
finnyásságával inkább kötött le, mint a szépségével. Ebből
finom uridáma lesz, gondoltam akkor és sóhajtottam: ha belőlem is
finom uriember válhatnék!
A szürke egyemeletes ház még megvan. Keresem a keresztvasat, melybe
a félkaput akasztották s amelyen tornásztam. Még megvan. S megvan a
tízéves gyerek is, aki most tornászik rajta. Hát a ház bölcse
vajjon hova lett? Drucker Manó, a foltozó-szabó, akinél első
télikabátomat rendeltem?
Harminc éve, hogy az okkupáció nagy jelentőségét magyarázta,
mondván: meglássátok, ebből még világháboru lesz. A mohamedánok
rajtunk keresztül kerülnek ismét Európába s harminc év alatt
mohamedanizálni fogják Magyarországot, mert ott nagyon szeretik a
többnejűséget. Drucker Manó mindent tudott és mindent jobban
értett a többinél. Ha foltozó-szabó nem lett volna, miniszter is
lehetett volna belőle.
Megdöbbenek. A kis táblája még mindig itt koplal a kaputól balra.
Hát még él? Még öltögeti a tűt? Harminc év mulva ugyanazon a
helyen? Mi minden nem történt azóta velem, s ez az ember ezalatt
ugyanazon a helyen ül és rak foltot foltra. Micsoda szürkeség!
Benyitok hozzá. No lám, a régi faszénfüst a sötét konyhában.
Kopogok az ajtón.
– Szabad!
Egy ici-pici, vékonyka gyerekalak, fehér körszakállal emelkedik
föl a kis asztal mellől. Lopva körülnézek. A két puhafa-ágy
szintén megvan, époly roskatagok, mint akkor. S egy rettentően
kövér kopasz asszony áll a másik ablak mellett és vasal. A régi
szekrény is itt van s a tetején a régi kis petróleumlámpa áll,
mellette, rongybacsavarva, a kenyérkészlet. S a földön kuporog egy
tízéves fiucska, rongyos könyv fölé hajolva.
Megijedek. Hát még én sem kerültem innen el?
– Nem ismer, úgy-e, Drucker bácsi? – mondom és kezet nyujtok
neki. Rám bámul tétován, vén, apró szemei keresgélnek hol az
arcomban, hol az emlékezetében. Nem talált rám, a finom urra.
Kénytelen voltam neki segíteni.
– A Misi gyerek!
Erre sem emlékezett mindjárt. De az asszony hangos sikoltással
elémbe ugrik, a vállamra teszi mind a két kezét.
– A Misi! Persze, hogy a Misi! Hát nem tudod? Hányszor ült itt és
tanult a fiuval. Jaj, jaj, milyen úr lett belőle!
Most már Drucker úr is emlékezik. S nagyon jól emlékezik. És
szépnek találja, hogy fölkerestem. Pedig a nagy urak szégyelni
szokták a szegény ismerősöket. Sokat akart megtudni tőlem, de
inkább én kérdeztem ki őt.
– Hát még mindig a régi helyen? A régi mesterségnél, Drucker
bácsi?
– Bizony, bizony, engem már csak fekete hintón fognak innen
elvinni. Harmincöt éve ülök itt és eszem ugyanazt a keserű
kenyeret.
– Az egyforma életmód meghosszabbítja az életet. Hát semmi
különös nem történt önnel a harminc év alatt?
– Semmi, uram, semmi. Keserüség, gond, nélkülözés, de semmi
különös.
– Hát ez a gyerek kié?
– Ez a gyerek! Hát az unokám. Emlékszik még a Treszka leányomra?
– Hogyne, olyan szép leány volt, mi lett belőle?
– Hát csak férjhez adtuk. Nagyon jól adtuk férjhez, egy
könyvelőhöz. De nem akart megférni a bőriben és kiment
Amerikába. Aztán irt a leányomnak, hogy menjen utána. Hogy mehet
utána szopós gyerekkel? Hát a szopósat itt hagyta, a négy
nagyobbikkal az ura után ment. Az ura után ment s azóta nem
hallottunk felőle. A szopós gyerek pedig most mindig kenyeret eszik.
Sok kenyeret, többet, mint mi ketten együttvéve.
– S igazán nem hallott felőlük semmit?
– Semmit. Az első évben jött egy levél, hogy tovább mentek, nem
tudom hová, ahol sok kínai van. Aztán egy félévvel későbben ott
valami lázadás volt, melynél sok idegent leöltek. Aztán volt ott
földrengés is, meg vonatösszeütközés is. Én bizony nem tudom,
melyiknél pusztulhattak el.
Az asszony csöndesen zokog.
– Szép leány volt, szerencsét csinált és elpusztult –
dünnyögi a vén szabó s összenyomja a szemeit.
A fiú sunyin rám néz s szintén nyomogatja a szemeit, de kit
sirasson? Szopóskorában látta utoljára, akiről szó van.
– Hát a fia, Drucker úr?
– A fiam? Na ja, a fiam, akivel együtt tetszett tanulni? Hát
lássa, uram, együtt tanultak, együtt voltak szegények s az úrból
milyen úr lett. Hja szerencse dolga.
– Hát nem boldogult a fiú?
– Hogyne boldogult volna! Doktor úr lett belőle is. Minden jól
ment, egy esztendeig segélyezett is bennünket, aztán még jobban
ment a dolga. Megházasodott, gazdag parti, szép parti és igen
előkelő család. Aztán az asszony, legalább ő azt hitte, rossz
fát tett a tűzre, erre ő kártyázni kezdett, azonkívül pedig
mindig lesett az asszony után, hogy rajtakapja. Végre sikerült is
neki, nekirontott az asszony szeretőjének, az meg olyat csapott rá
az öklével, hogy megsiketült. Egy siket orvos, képzelheti!
– Hát most mit csinál?
– Amit siket ember tehet. Irásokat másol. Mert természetesen a
felesége otthagyta.
– Ejnye, ejnye, Drucker bácsi, ezek bizony szomorú dolgok.
– Szomorú dolgok, szegény embernek való dolgok. Az egyik nap megy
és jön a másik. Az ember meg mindig egy helyben ül és váltogatja
a baját.
Ekkor nyílik az ajtó, de csakhamar ismét becsapódik. A fiú a
földről felugrik és az ajtónak rohan. Amint kinyitja, eláll a
szívem verése. Egy finom fehér nyakat s fölötte egy szőke
hajtincset látok. Ilonka! Ebben a percben eszembe jut az elfelejtett
név és hangosan el is kiáltom.
– Nem, Jucika – szól az öreg szabó. – A ház mester leánya.
– De nagyon emlékeztetett egy kis leányra aki akkor maguk mellett
lakott és Ilonkának hívták.
– Az, az, – bólogat Druckerné – de milyen jól emlékszik! Az
az anyja ennek a leánynak.
– És házmesterné? Lehetetlen.
– Miért ne volna az? Pedig úgy van! Már tizenöt éve.
– Az a szép, takaros leány, aki olyan finnyás volt?
– Most is az. Minden vasárnap kalapot visel.
– Azt gondoltam, belőle hercegnő lesz.
A két öreg kacagni kezd.
– Be tréfás az úr! Mindig is ilyen volt. A Juhász Ilonából
hercegné? Hiszen valami van a dologban! Egy ideig egy orvosnövendék
járt hozzájuk, mi történt közöttük, biz én nem tudom, mondják,
hogy gyereke is volt tőle, de én bizony nem tudom. Aztán megkérte a
Kelemen Ádám, aki asztalos volt, hozzá is ment, szerencséjük is
volt, mert megkapták a házmesteri állást. A háziúr nagyon
kedvelte Kelemennét.
– És boldog?
– Boldog? Hát úgy él, mint a hercegné. Nincsenek házbérgondjai.
És a kis leánya csakugyan olyan, mint ő volt azelőtt. Szakasztott
olyan.
Ajánlottam magamat. Elmenet még benéztem a házmesterhez. Mi lett a
hercegnőből? Riadtan fordultam vissza, mikor megláttam. Lehetetlen
és mégis úgy van. Ez a szörnyeteg az az édes gyerek, aki valaha az
én földöntúli szépségem volt. S egyik nap múlik a másik után s
a szürke emberekkel, akik egész életüket egy helyben töltik, nem
történik semmi!
_UDVARIASAN._
Véletlen ugyan, de nem csodálatos véletlenség. Rolland Szvetozár
úrnak abszolute semmi foglalkozása nincsen, tehát csatangol. A
gépét megállíttatta s gyalog csatangolt befelé a hüvösvölgyi
erdőbe. Ez a véletlen. De ha a budakeszi erdőben csatangolt volna,
az sem lenne más, mint véletlen.
A hüvösvölgyi erdőnek az a sajátsága, hogy az ottan nyaralók nem
szoktak benne sétálni. Majdnem egészen elhagyatott, különösen
délelőtt, s majdnem egészen biztos. Tehát az sem csodálatos
véletlen, hogy Szvetozár éppen ebben az erdőben járt rosszkor.
Mert mire ő észrevette, már észrevette őt Antika s hevesen mellbe
lökte a fiatal urat, aki se látva, se hallva, meg akarta csókolni.
Szvetozár úr, mondom, későn vette észre a jelenetet, mégis egy
vonása sem változott, mikor húsz lépésnyire a pártól, lassan,
lomposan be akart cammogni az oldalösvényre. De Antika okosabb és
bátrabb. Tudta, hogy észrevették, akár eloldalog a gavallér, akár
nem. Tehát rákiáltott:
– Szveti!
Rolland Szvetozár úr kilépett ismét az útra, élesen a kis
leányra nézett s mintha csak most ismerte volna meg, kiderült
ábrázattal s levett kalappal sietett a feléje tartó pár elé. Hogy
mélyen meghajolt, magától értetődik, az olyan magas szál ember,
amilyen ő volt, csak mélyen hajolhat meg, s az olyan kínosan
elegáns ember, mint ő, csak a legnagyobb hódolat és tisztelet
hangján reagálhatott a kis leánynak parkklubbosan bizalmas
beszédére.
– Miért bujkál, – támad rá Antika – mintha diszkrét akart
volna lenni, mivel fiatal emberrel látott?
– Oh, Antika nagysám, ki gondolná önről, hogy lehetne valaki
olyan boldog…
– Nem ismeri? Bandi, az unokabátyám. Lent nyaralnak és én náluk
vagyok három napra.
Szvetozár és Bandi udvarias kézszorításokat váltanak.
– Ez mindent megmagyaráz, ami magyarázatra nem szorul.
– Ez szép magától s hogy meg is jutalmazzam: Bandi, veled ugyis
egész napon át lehetek, eredj haza, én Szvetivel fogok sétálni.
– Oh, ez a kitüntetés! De ha áldozatába kerül…
– Nekem? Nem.
– A nagyságos úrnak, gondolom.
– Fiatal ember áldozzon.
– Ebben a tekintetben csakugyan hivatkozhatom a kor előnyére.
Úgy-e, nem haragszik?
Dehogy, Bandi nem haragszik, hanem egy kicsit fanyarul mosolyogva
elhagyja őket.
– Úgy-e, nem gondol rólam rosszat, Szveti? – szól Antika és
ránéz a magas emberre.
Nagy, kék gyerekszem, tele aggodalommal és könnyel. Szvetinek melege
lesz és sóhajtva, becsületes hangon mondja:
– Ki vetemednék erre?
Antika szeme megszárad egy szempillantás alatt. De nyugtalan kis
lelke még egyre gyanakodva repdes.
– Hát mondja meg, mint történt?
– Micsoda?
– Hát… azt akarom tudni, hogy… gondolja, hogy nem láttam volna
meg, s mesélje el nekem, mintha most másnap volna, hogy maga erre
sétált és mit látott?
– Én?
Ez a szünetes kérdés meggyőzte a kisleányt, hogy kelleténél
többet látott. Elpirult, aztán mélyen lélegezve, szólt:
– Elhiszem, hogy nem vett észre bennünket, de hogy lássa, mennyire
bízom magában, elmondom azt is, amit észrevehetett volna. Bandi a
vőlegényem.
– Tehát nem unokabátyja?
– Az is, de a vőlegényem is. Nem szoktam hazudni.
– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Antika, de ne
kívánja, hogy örüljek is neki. Hiszen tudhatná, hogy erre a
szerencsére én is pályáztam volna, ha nem lennék ennyire öreg.
– Ön? Pályázott volna? Hány éves?
Szvetozár úr mosolyogva pödör egyet finoman ápolt szürkés
bajuszán.
– Bizony a papája lehetnék negyvenhárom évemmel.
Antika szép gyerekarca hol pirul, hol halványodik.
– Negyvenhárom, – ismétli – s én tizenkilenc vagyok… Igazán
az apám lehetne?
– Már huszonnégy éves voltam, mikor ön született, Antika.
Számítsa ki!
– Ó! És ha a felesége lennék, akkor tíz év mulva ön
ötvenhárom éves lenne és én harminc.
– Csak huszonkilenc.
– Harminc, Szveti, húsz és tíz az harminc.
– Vagy úgy! Igaza van.
– És az ötvenhárom éves urak… nézze, az ötvenhárom éves
urak nem is olyan öregek. Igazán, Szveti, maga gondolt arra, hogy
engem…
– Gondoltam, de nem mertem, s most látom milyen okosan tettem.
Antika sóhajt.
– Most haza kell mennem. Kísérjen villamosig.
– Hogyan, hát nem marad itt a Hüvösvölgyben?
– No né, milyen szórakozott vagyok… Nézze, Szveti, akkor
bucsúzzunk itt, nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ez a
találkozásunk hadd maradjon a kettőnk titka. Igéri?
– Szentül – szól Szvetozár ünnepélyesen s mint nemrégen volt
katonatiszt, összeüti a bokáját.
– És… és nem is néz utánam. Igéri?
– Igérem.
– Isten vele, Szveti. Igazán elvett volna feleségül?
– Kételkedik?
– Nem – szól Antika és sóhajt. – Isten vele és ne felejtse
igéretét… Nem fog utánam nézni.
Ezzel meglibbent finom kis alakja s Szvetozár igéretéhez híven még
az erdőben sem nézett utána. Ellenben cigarettára gyujtott és
sóhajtva gondolta:
– Milyen édes és hogy hazudik. Negyvenhárom év… ha ez nem
volna, elütném annak a tacskónak a kezéről.
Mikor már biztos révben gondolta a szép leányt, a gépe felé ment.
S Isten látja a lelkét, ő nem tehet róla, hogy a gép gyorsabban
megy, mint a villamos s megint nem tehet róla, hogy a villamosban
egymás mellett látta Antikát és Bandit, akinek családnevét nem
hallotta s tapintatosan nem is kérdezte.
– Persze hogy hazudott, – gondolta – nem lakik a Hüvösvölgyben
s az unokabátyja nem a vőlegénye s a vőlegénye nem az
unokabátyja. Ki hitte volna? Pedig olyan szolid viselkedésű volt,
hogy tüzbe mertem volna tenni a kezemet érte.
Mikor másnap a postáját bontogatta, a következő levelet találta
benne:
»Kedves Szveti, tudom, hogy rosszat gondol rólam és van rá oka.
Igen, láttam, hogy meglátott a villamosban. Hát nem a
Hüvösvölgyben vendégeskedem, csak oda mentem. És esküszöm,
véletlenül találkoztam ott Bandival. És esküszöm, hogy az
unokabátyám, de igaz, hogy nem a vőlegényem. Mert még nem mondtam
igent. Kérem, higyjen nekem, nem mondtam igent és nem is fogok. Amit
maga látni vélt az erdőben, nem úgy volt. Majd egyszer
elmagyarázom. Úgy-e, hisz nekem? Kérem, higyjen nekem, mert nem
szoktam hazudni. Ezt is higyje el nekem és írja meg, hogy elhiszi.
_A._«
Rolland Szvetozár szíve összefacsarodott. Micsoda feneketlensége a
hazugságnak. Persze hogy nem a vőlegénye és persze hogy az
unokabátyja sem. De mi köze hozzá? S hogy amit látott, az
tévedés. Milyen bájos gyerekség! Nem hiába bájos, a hazudozása
is az. De sohasem hitte volna felőle. S ábrándozott róla, mint
elérhetetlen ideálról. Mindegy, az udvariasság megkívánja tőle,
hogy mindent elhigyjen. Persze, ha joga volna el nem hinni, akkor
kételkednék benne.
S nyomban megírta válaszát:
»Kedves nagyságos Antika, szó sem lehet arról, mintha meg nem
esküdnék mindegyik szavára. S hadd köszönjem meg, hogy súlyt vet
arra, hogy higyjek önnek. Mindent elhiszek. Még azt is elhinném,
amit hallani szeretnék és sohasem fogom meghallani, Drága kis kezét
csókolja _Szvetozár._«
*
A Koronaherceg-utcában találkozott Antikával és Bandival. Mintha
veszekedtek volna. Antika haragosan fölbiggyesztett ajakkal egyre
zsémbelt. Bandi mint a megvert kutya, alázatosan cammogott mellette s
amennyire lehetséges, a szavába vágni iparkodott. Ahogy Szvetozár
megemeli kalapját, Antika hirtelen Bandi felé szól:
– Ugyebár, önnek a főpostán van dolga? Hát Isten vele!
S máris ott hagyta és máris Szvetozár mellett van.
– Látta? – szól kihevülten s szeméből csak úgy áradt az
őszinteség. – Kiadtam az útját. Most már csak elhiszi, hogy nem
az unokabátyám?
Szvetozár elhiszi. Igaz, hogy azt írta, hogy nem a vőlegénye. De ki
fog egy bájos kis leányt meghazudtolni?
Ám a bájos kis leány észrevette arcáról, mit gondol s eszébe
jutott, mit írt. Nagyot lélegzett s nyiltan a gavallér szemébe
nézve, szólt:
– Tudom mit gondol s igaza van. Nem az unokabátyám s nem a
vőlegényem. De kiadtam az útját, ezt csak elhiszi?
Ezt is elhiszi, hogyne hinné el? S a kis leánynak megered a nyelve s
beszél csodálatosan mély dolgokat az ő nagy szenvedéseiről. Hogy
mennyire félreismerik s ez neki mennyire fáj.
– Maga ugyebár nagyon léha teremtésnek tart? Pedig nincs igaza –
folytatja, nem törődve a gavallér tiltakozásával. – Mit
csináljon egy fiatal leány, ha nem engedi magát bolondítani.
Bolondít másokat. De megbántam, keservesen megbántam, éppen
magánál.
– Engem, édes Antika, sajnos, nem bolondított.
– Éppen magát, – szólt szinte kiáltva – hát mi volt nekem az
a siheder? Hát maga hisz annak, amit magának mutattam? Maga csakugyan
nem gondolja, hogy ha magát nem tudtam volna ott az erdőben, akkor
eszembe jutott volna: hadd álljak bosszút azon az emberen!
– Igazán? – kiált Szvetozár. Hazudik, gondolta magában, mert
magam sem tudtam, hogy ott leszek, honnan tudta volna ő?
– Nem érdemli meg, – rebegi a szép leány, s az embernek melege
lesz.
– Antika, – szól forró hangon – megengedi, hogy azt értsem
ebből, ami éppen jól esik?
S Antika elhaló hangon, szemlesütve suttogja:
– Azért mondtam.
– Antika, drága, akkor… de igazán nem tart vénnek?
– Mit törődöm azzal!
S Szvetozár úr ott a nyilt utcán megragadja a szép leány kezét s
csak annak ellenkezésén mult, hogy meg nem csókolta. S a kisleány
ismét becsületesen a szemébe néz.
– És úgy-e, nem gondolja, hogy a gazdagsága vonz, s emiatt mondtam
le a másikról?
Szvetozár nem gondolja. Csak tudja, hogy a pénze jobban vonzza, mint
a kora. De ilyesmit csak nem illik megmondani? S ha nem mondja meg,
akkor fogva van. De aki fogja, olyan szép és annyira szereti. S
végignéz rajta, s látja a kristályhomlokon belül az örökké
dolgozó hazugsággyárat.
– Milyen kedves, milyen édes! – szól elragadtatva. – Miért
gondoljam, mikor olyan jól esik az ellenkezőt hallani!
– Akkor jól van minden. Mert nem tudnék magával egy pillanatig sem
boldog lenni, ha föltenné rólam, hogy hazudok.
S Szvetozár melegen, udvariasan erősíti:
– Sohasem gondolnék ilyet magáról, drágám!
_A BÚS ÖZVEGY._
– Igen, – mondta sóhajtva, s tekintete búsan csüggött a kalapja
gyászszalagján. – Özvegy vagyok; szegény feleségem elhagyott.
Tíz boldog esztendőt töltöttünk együtt. Soha sem volt semmi
bajunk, két galamb sem élhetett békességesebben. Aztán meghalt és
itt hagyott. Az volt egyetlen rossz cselekedete, amit ellenem vétett.
De hát tehet szegényke róla?
Itt az elhagyott özvegy ember teletöltötte a pálinkás kupicákat
és kocintott.
– Egészségedre, bátran ihatod, valódi francia. Látod, míg
szegény feleségem élt, nem kellett drága cognacot vásárolni. Ő
értett hozzá, mint kell jóféle szilvóriumot beszerezni. Nekem
spirituszt adnának. Hja, az özvegység!
Ivott és krákogott utána.
– El sem hiszed, ha mondom, hogy özvegységem öt hónapja alatt
vagy öt kilót fogytam. A minap megmértem magamat automatamérlegen.
Hetvenöt kiló voltam, most csak hetven. Ha így tovább tart,
lefogyok megint negyvennyolcra. Mert annyi voltam, mikor
megházasodtam.
Elővette a szivaros skatulyát.
– Parancsolsz? Én, ha megengeded, pipára gyujtok. Voltaképen ez
sem ízlik úgy, mint azelőtt, mikor drága feleségem tömte meg. Ah,
hogy tudta a pipáimat rendben tartani. Csak úgy illatoztak. Minden
nap ő maga letisztogatta, ebédhez, vacsorához már megtömve hozta a
divánhoz, ahol végignyúltam s oly jóizűet aludtam egy órahosszat,
hogy fölért egy mostani egész éjszakai alvással.
– Igen, hát azt akartam mondani (látod, már a gondolataimat sem
tudom rendben tartani), hogy milyen áldás volt rám nézve a
házasság. Negyvennyolc kiló voltam össze-vissza s tíz év multán
már hetvenöt. Ezt őneki köszönhetem, az én felejthetetlenemnek.
Elrémülök, ha elgondolom, hogy esetleg most ugyanez az élet vár
reám, mint legénykoromban. Tudod, az orfeum. Meg az orfeumdámák,
meg a rossz társaság. Hát tehettem is egyebet? Késő estig az
üzletemmel voltam elfoglalva, valami szórakozás csak kell! Hát
éjtszakáztam. Barátom, harminc éves koromban nem tudtam enni, nem
tudtam aludni, csak inni és szivarozni. Micsoda élet volt az! Csontig
lesoványodtam és szegény szüleim halálosan aggódtak értem.
Ekkor a nagybácsim, aki orvosunk volt, azt mondta:
– Ha nem akarod, hogy egy-két év mulva elpusztulj, meg kell
házasodnod.
Én elrémültem e szóra. Én, házasodni! De hiszen ez lehetetlen. Az
első héten megúnnám a feleségemet. Aztán mi lesz? Folytatnám a
legényéletet. Eddig legalább, ahány gyöngéd viszonyt kötöttem,
néhány napnál tovább nem tudott érdekelni. A legszebb nőt is
meguntam. A feleségemet, abban bizonyos voltam, meg fogom utálni.
De csak nem hagytak békét, az anyám sírt, az apám káromkodott,
én azonban hajthatatlan maradtam, mindaddig, míg meg nem mutatták a
leányt, akit számomra kiszemeltek. Barátom, itt a fotografiája –
abból az időből. Hát te láttad az utóbbi időben, akkor
szegényke már nagyon összefogyott, de akkoriban! Gyönyörű,
fejedelmi, erős, széles vállú, a nyaka csakúgy duzzadt, a mellkasa
meg kidomborodott. A szemében volt valami különösen igéző fény,
tán onnan, hogy búsult. Tudod, már el volt jegyezve, de mikor az
édesapja tönkrement, hát a vőlegénye elhagyta. Egy darabig abba
volt szerelmes, de a szüleim őt szemelték ki, jobban mondva az
orvos, aki azt mondta, hogy nekem erős asszony kell mivel magam
gyönge vagyok.
Hát azt akarom mondani, mikor ezt a remek teremtést megláttam,
eloszlott minden idegenkedésem a házasságtól. Most már szerettem
házasodni és még jobban ingerelt rá, hogy a menyasszonyom, noha
igent mondott, nagyon hidegen viselte magát. Sokszor, amikor
megöleltem, ami ellen hiába védekezett, könny csillogott a
szemében.
– Ne búsulj, édes, – vigasztaltam – meglátod, hogy boldog
leszel még én velem. Csak legyen meg az esküvő.
Amire ő azt mondta, hogy csak legyek nyugodt, nem lesz okom
panaszkodni rá. Az olyan szegény leánynak, mint ő, valóságos
szerencse, hogy olyan férjet kaphat, amilyen én vagyok.
(Ekkor egy gyereknek a sivalkodása hallatszott be. A legkisebb, a
másfél éves Rudi ordított. A bús özvegy idegesen pattant föl és
kiáltott a bonnera, hogy csitítsa el a gyereket. Aztán fáradtan
visszadől a székre.)
– Látod, ez is rám szakadt most. Szeretem a gyerekeimet, de a
gyereksivítást ki nem állhatom. Szegény drágám ettől is
megkímélt. Az első esztendőben született már gyerekünk. Addig
úgy éltünk, mint a paradicsomban. A feleségem, noha csöndes
természeténél fogva nem mutatta, szintén boldog volt, már nem
sírt. Mondtam neki, hogy most már az én feleségem, nincs joga
többé a másikért szomorkodni. Nem is szomorkodott. Aztán, hogy
született a gyerek, én más szobába költözködtem, mert nekem
éjtszaka aludni kellett és a gyerek miatt nem tudtam. A szegény
drága maga szoptatta a csecsemőt, aki igen rossz volt, folyton sírt
és öt hónapon át minden éjtszaka táncolt vele a szobában.
Sokszor reggel, amikor benyitottam hozzá, ott találtam a bölcső
mellett a szőnyegen aludva, le sem vetkőzött és az ágya
érintetlen volt. Mintha csak odarogyott volna. Hányszor korholtam
ezért és mondtam, vigyázzon jobban az egészségére. De csak
hallgatott és tovább is táncolgatott.
Meg is látszott rajta. Mikor a gyerek egy esztendős volt, valami
trieszti rokona jött föl, aki az esküvőn látta utoljára. Az
összecsapta a kezét rémületében s nem akarta elhinni, hogy ő az.
Hát ilyenek az asszonyok, nem tudnak magukra vigyázni. Én ebben az
esztendőben tíz kilót híztam s az arcom szép gömbölyű volt,
majdnem olyan, mint most.
Reménykedtem, hogy majd ha a gyerek nagyobb lesz, csak összeszedi
magát. Igen ám, de akkor már útban volt a második. Szegényke
nagyon termékeny volt. Ki se jutott a bő ruhából. Amellett meg
folyton dajkálkodott, meg a házi dolgokat végezte, meg az én
kényelmemről gondoskodott. Igazán egészen bele lomposodott s rá
kellett parancsolnom, hogy egy kicsit csinosítsa magát, mert a férfi
nem szereti, ha az asszony lompos. Ezt is megtette és olyan csinosan
öltözködött azontúl, hogy még otthon is füzőben járt, noha
rosszul esett neki.
Már a harmadik szülés után kezdett köhögni. Mondtam neki, hogy
kímélje magát, hallani sem akart róla. Igazán, egypárszor
keményen rá is szóltam emiatt, de ő csak hallgatott és nem
engedelmeskedett. Jött a negyedik gyerek is. Bizony, a szegény
asszonynak egy percnyi nyugta sem volt. S akkor én is megbetegedtem,
elrontottam a gyomromat. Bizony, nagyon szekáns voltam, de nem
tehettem róla, ez már a gyomorbajjal jár. Engem is ápolt s mikor
végül megsajnáltam, hát inkább Karlsbadba mentem, csakhogy őt
fölszabadítsam az ápolás fáradságától.
Hát a sok baj mellett szegényke mégis meg tudta aranyozni minden
pillanatomat. Nem volt semmi kellemetlenségem, a drága kiismerte
szokásaimat és minden rendben volt, mint a karikacsapás. Meg is
becsültem, nagy tiszteletben tartottam, elhalmoztam ajándékokkal és
nem hiszem, hogy egy asszonynak is lenne annyi ékszere, mint amennyi
utána megmaradt. Nem igen volt módjában viselni őket, hiszen
szegény alig mozdult ki a házból, de az asszonyok szeretik az ilyen
portékát, még ha mindig a szekrényben marad is.
Igy éltünk mi békességesen, boldogan. Dehogy is jutott nekem
eszembe belekóstolni újból a legényéletbe. Minden szomorúságom
mellett, amit drága feleségem betegeskedése okozott, boldog voltam
és egészséges. Nem is kíméltem semmi költséget, hogy
meggyógyítsam, de úgy látszik, az utolsó szülés végleg
megtörte erejét. Alig hogy fölkelt, ismét ágyba dőlt. Egy darabig
még erőlködött, dolgozott, a gyerekekkel kínoztatta magát, de
csak elhagyta az ereje. Három hónapig szenvedett így, míg meghalt.
Szegényke, még az utolsó pillanatait is a gyerekeknek szentelte.
Végigsimogatta fejüket s egyenkint magához emeltette őket s amíg
gyönge ajkával csókolta, oly búsan nézte őket. Nagyon tele volt
velük a szíve, hogy rám nem is gondolt. Csak az utolsónál
görcsösen fölzokogott és azt mondta:
– Igérd meg, hogy jól bánsz vele.
Megigértem. Azért kérte ezt, mert nagyon haragudtam erre a gyerekre.
Ez volt a legrosszabb, még most is ez kiabál a legtöbbet, aztán meg
ő fosztott meg a szegény drága asszonytól. De azért megigértem
és meg is tartom fogadásomat.
Őt pedig nem felejtem el soha. Minden pillanatban érzem hiányát.
Semmi kényelmem, semmi gondoskodás rólam. És fogyok, barátom,
fogyok. Ő volt az én éltető angyalom. Ó, miért is kellett
megérnem ezt a bús özvegységet! Parancsolsz még egy kupicával?
_VÉGZET._
Abban a pillanatban, amikor a feleségével a karján a méltóságos
úr elé lépett Loossy Gáspár az ünnepelt piktor, érezte, hogy
mindennek vége. Honnan érezte? Sehonnan. De világosan látott
mindent. A gyönyörű asszony otthon összeábdált estélyi ruhában,
mosolyogva fogadta a méltóságos úr örvendező bókolását, hogy
nem csoda, ha ilyen muzsa mellett a művész lelovagolja összes
vetélytársait s szeme megakadt a méltóságos frakk tökéletes
elegánciáján, melyet egybevetett az urán lógó tízéves
ruhadarabbal. Mintha megszállta volna a lélekben való látás, a
jövendőben való olvasás kétes adománya, a piktor sokkal többet
tudott már, mint maga az asszony. Az a frakk, az az elegancia! Az a
nyájas simaság, az az otthonos gavalléria, ahogy ez az úr hölggyel
szemben meg tud állani! Egy ellenállhatatlan hívás volt ez a
multból, amikor Loossy Gáspárné maga is tagja volt ennek a tiszta
társadalomnak, de kicsábította belőle éppen az, ami most
eltörpül az úri megjelenés előtt: a cigányos nemtörődés a
formákkal, a ferde nyakkendő és ferde cipősarok, a homlokba
csapzott frizura s a nadrágzsebbe mélyesztett kéz.
– Az ördög vitte volna – gondolta Loossy Gáspár s az első
képre gondolt, melyért most a fiúk megbankettezik s a méltóságos
mecénás úr az élete útját keresztezte. Pedig igazán nem
történt semmi s a méltóságos úr frakkja valóban elegáns volt s
hozzá sem mérhető az övéhez. Hát miért ne vegye ezt észre az
asszony, mikor ő is észrevette?
Az ünnepelt jobbján ült a méltóságos úr, a méltóságos úr
mellett ült a szépséges asszony. Loossy Gáspár, a mindig vidáman
bárdolatlan piktor bambán mosolyogva nézett jobbra-balra, mintha a
tósztja nyomná. Pedig nem az nyomta. Szemben velök ült Koros Gyuri,
a vidám szobrász, aki a szép asszonnyal úgy szokott évődni, ahogy
a művészkollégák évődnek a művészkollégák feleségeivel. Most
is átkacsintott a szép asszonyhoz:
– Lidike, lelkem, ha tudnám, hogy nekem olyan szép!
Máskor a szép asszony dévaj kacagással felelte volna:
– Hát kinek, Gyuricám?
Most pirosság öntötte el az arcát, az ajkába harapott s a
méltóságos úr felé fordulva, apró fehér foga között élesen
mondotta:
– Ugy-e, sajátságos hang? De bizonyos körben bizonyos hangot meg
kell szokni, ha nem is kell megtűrni.
Ah, hogy rakétázott ez a finoman éles visszautasítás a Loossy
Gáspár lelkében! Egészen világos. Az asszony elidegenedett a
körétől, az asszony el fog idegenedni tőle is.
A méltóságos úr pedig erősen adta a bohémet a bohémek között s
ezzel mind előkelőbb lett s a bohémek mind ordinárébbakká váltak
körülötte. Ime, egy gróf még bohémkedni is finomabban tud, mint
ezek a rongyosok. De hát a másik oldalát az éremnek már
elfelejtette az asszony? Hiszen köztük volt, közülök szökött ki,
s ami csábította, ami vonzotta, aminek feláldozott rangot és
gazdagságot, az éppen a léleknek és elmének gazdagsága volt, a
féktelen vérmérséklet, mely lehányt magáról minden formát és
diadalmas szárnycsapásokkal emelkedett az előkelők fölé. Ha ő
ezzel a gróffal az elméjével, a humorával, a tudásával és az
érzőképességével lovagi tusára lépne, hogy elterülne ez a
kifogástalan frakk a porondon!
– Hölgyeim és uraim!
A méltóságos úr mondja ezt. Ő mutat rá finom és
szeretetreméltó dialektikával a művészet királyi voltára, ő nem
tud semmit rangról, vagyoni kiválóságról, ő mondja el mindazt,
amit Loossy Gáspár a szemébe szeretne vágni. S milyen goromba volna
ez mind, ha ő mondaná a gróffal szemben, s milyen megvesztegetően
nyájas és megbecsülő az, mikor a gróf mondja el ő neki, meg a
többinek! S az asszony ezt is érzi és sóhajtva és csillogó
szemmel nyúl a poharához és kocint a gróffal: milyen jól esik neki
a régi otthoni, finom hang!
– Hölgyeim és uraim!
Az ünnepelt piktor mondja ezt. Egy hajtásra megitta volt borát s
most elbódulva keresi a szavakat. Rendszerint nem kell őket keresnie,
kitünő, sziporkázó szónok, éppen csak patétikus és sablónos
nem tud lenni. Az ördögbe is! Most egyéb sem jut eszébe, mint hogy
mélyen meg van tisztelve és nem talál szavakat érzelmei
kifejezésére. Közhely, közhely, gondolja magában s valami
unszolja: lovagold le ezt az embert, ha most le nem gyüröd a
szellemed erejével, elvesztetted az asszonyt.
Fölszegi a fejét, dacosan néz körül s balkezével olyan simító
mozdulatot tesz a haján, melyre az egész társaság, mely már ismeri
a modorát, fészkelődni kezd: most, most következik a Loossy-féle
elmésség. S ő maga is várja és lesi, hogy eszébe ötöljön a
Loossy-féle elmésség és megint érzi, hogy a végzet áll útjában
és minden attól függ, hogy az asszony büszke lesz-e reá, vagy
szégyelni fogja magát miatta.
– Nem megy – gondolja magában, aztán könnyelmű bohém
kétségbeeséssel behúnyja a szemét és beszél:
– Önök még nem tudják, mi történik most bennem azonfelül, hogy
mélyen meg vagyok hatva. Önök nem tudják, miért vagyok most olyan
ostoba, hogy főbe kellene magamat lőnöm, csak azt látják, hogy
ostoba vagyok. Méltóságos uram, nem mindig nyerek első díjat, azt
jól tudja. S nem mindig vagyok olyan ostoba, azt társaim tudják. És
tudja a társam is, aki… (azt akarta mondani: aki ön mellett ül,
gróf úr) velem szemben ül és gunyolódva néz rám. Ne gunyolódj,
Gyuri, jusson eszedbe az az ocsmány képjáték, mely távolról
halálfej, közelről borospince. Most, kehellyel a kezemben látnak
közelről s én tudom, ha most a fotografus ránk irányítaná a
masináját, a képén okvetetlenül rajta lenne a halálfej. Éljenek!
– Ennek egy csöpp értelme nem volt, de nagyon mély – mondotta
Koros Gyuri és kocint.
– Én megértettem – szól komoly szívességgel a gróf úr és
jelentősen megszorítja a kezét. Loossy Gáspár a feleségével is
kocint s keresi a tekintetét. Nem találja. Az asszony arca
megmerevült, gyöngéd haloványság ült ki rajta s az ajkát
összeszorítja. S az egész társaság elkedvetlenedett, s
megesküszik rá, hogy az ünnepelt piktor be van rugva.
Mikor hazavitte a feleségét, mintha valaki diktálta volna neki: most
öleld magadhoz és mondd neki, hogy mindez a dicsőség nem ér
semmit, hogy most a kocsiban egymáshoz simulnak, többet ér
mindennél. De nem teszi, nem tudja megtenni. Konokul hallgat s azt
hiszi, az asszony hallgat konokul. Majd érzi, hogy nem szabad a
grófról beszélnie és valami kényszeríti, hogy beszéljen róla.
– Kedves ember, úgy-e?
Félig kérdezve, félig gyanusítva böki ki a kérdést, melytől az
asszony fölriad s a sötét kocsiban mélyen a szemébe mélyeszti
tekintetét:
– Úgy találod?
– Igen – mondja tompán.
– Holnap meg fog látogatni a műteremben.
– Örülök.
– Én is ott leszek a műteremben. Megkért, hogy legyek ott.
Nagyot sóhajt.
– Akkor légy ott.
Amint hazaértek s az asszony leteszi felöltőjét, átmenet nélkül
folytatja:
– Az az úr határozottan tetszik nekem.
A piktort szíven ütötték e szavak.
– Nekem is – mondja tompán.
– És én is tetszem neki.
– Jó ízlése van. Kinek nem tetszel te?
Leülnek a műteremben, mely egyszersmind a szalónjuk.
– Te, Gáspár!
– Édes?
– Te ma különösen ügyetlen voltál és vagy.
Lecsüggeszti fejét.
– Tudom.
– És belenyugszol?
A piktor fölszegi fejét.
– Emlékszel, mikor szerelmet vallottam neked? A szegény piktor öt
perccel előbb nem gondolt arra, hogy az előkelő grófkisasszonynak
szerelmet valljon. De egyszerre csak hajtotta valami, hogy a karjaiba
kapja s a fülébe csókolja: légy enyém! És megtette akarata
nélkül s a világ legboldogabb embere lett. Ezt a végzet csinálta.
– Hm, azt hittem, hogy te.
– Nem én. És látod, most is tisztán látok és érzek. Nekem meg
kellene fojtanom azt az embert, mert elrabol téged. S itt ülök s nem
tudok mozdulni. Ezt is a végzet csinálja.
Az asszony felszökik s ura ölébe ül.
– Te ostoba!
– Látod? Ezt is értem. Te is tudod már, de még nem akarod.
– Hát ne engedd! – kiált az asszony. – Láncolj le, verj meg,
kergesd el azt az embert, légy megint különb, mint a többi, hiszen
én nem akarom, nem én akarom, hanem ő! Hát ne engedd, ne engedd!
Loossy Gáspár melle zihálni kezd. Két karjánál fogva megrázza az
asszonyt és vadul az arcába dobja csókjait.
– Hát nem engedlek, érted? Nem engedlek. S ha holnap az az ember
jön, megint megérzed benne a magad fajtáját s mivel tudod, hogy nem
engedlek, hát a hátam mögött fogsz vele összeállani. Nincs, nincs
segítség, érzem, tudom, akármit teszek, csak a karjaiba kergetlek.
A szép asszony kérlelve búvik a melléhez. Nem szól, csak
csókolja, simogatja. Múlnak a negyedórák s a nagy csöndben mintha
elült volna a vihar, szétoszlott volna a rossz álom. S mikor másnap
fölébredtek, két idegen ember kívánt egymásnak jó reggelt.
_TARTALOM._