A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember
nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge
puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és
ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az
ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába
fésült hajon.
Emmike: Jó estét, Samu.
Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj
belém.
Emmike _(megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva
körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából)_.
Samu: Sok dolgod volt?
Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy
a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?
Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.
Emmike: Az enyémnek?
Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig
hát erős legény volnék.
Emmike: Az én parfümömtől?
Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat.
Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.