Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s
fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral,
mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy
kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony.
Még parfüm is marad a nyomában.
A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan
sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően
szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál
azonban már másodmagával van.
A másik: Jó estét, Emmike, jól van?
Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos.
A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám?
Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek
tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede.
A másik _(lassan a keze után kap)_: Emmike és mégsem?
Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet
belőlünk, s mi nem lehet belőlünk.
A másik _(komoran)_: Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is.
Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is.
A másik _(keserüen)_: Tudom, megint a társadalmi különbség.
Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának,
Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a
felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak,
akit szeretek.
A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha
aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem
vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az
aszfaltbetyár.
Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem
úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még,
hogy nekem vőlegényem van?
A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.
Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert
nincs hozzá bátorságom.
A másik: Majd megmondom neki én.
Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.
A másik: Voltaképen kicsoda?
Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal.
Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl
kísérjen?
A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.
Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.
A másik: Emmi!
Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az
Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük
között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki
vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.
A másik _(izgatottan)_: Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a
szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.
Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás.
Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja
maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú
gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én
inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a
kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé
és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet
magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány
vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust
végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy
kisasszony.
A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába
kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki
így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.
Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy
érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni,
kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe
hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős
is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig
bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem,
mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét
az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a
szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget
sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is
kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna,
mint ő.
A másik: Tehát hozzá megy?
Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a
munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak
keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam
magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…
A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy
sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte
magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és
akkor…
Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok.
Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól
mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez
is be fog következni, s akkor mi lesz?
A másik: Sohasem hagyom el!
Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem
fog elhagyni.
A másik: Milyen szőrszálhasogató.
Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni
abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát,
egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem
leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon
szép vén lány lesz belőlem.
A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz.
Mindenképen az enyém lesz.
Emmike: Elvesz?
A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.
Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga
akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.
A másik: S most megy – a másikhoz?
Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki
mondani, aminek nagyon megörül.
A másik: Csak nem?
Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.
A másik: Én?
Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette
előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény
vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen
belemerülök.
A másik: Sohasem engedem meg!
Emmike _(büszkén)_: Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!
A másik: Emmi!
Emmike: Jó éjtszakát, uram!