Az irónő _(behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz
nyúl)_: Megvan a téma!
_PHYRNÉ._
Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém,
mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S
most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni.
Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép
beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert
asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van
legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol
mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető
vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan,
rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér
módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak
halálosan. Tehát ne tréfáljon soha.
És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem
meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első
alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy
félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra
mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem,
hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem,
ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom:
tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk
rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem;
nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen
legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna
Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos
Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön
egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt
és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és
veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki:
légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem
kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek
meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot
nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el.
Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul
nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín
hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam,
a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind,
akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos!
Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns,
halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem
s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon,
csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és
vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a
gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira
szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de
valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen
szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is.
Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam
volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok
rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem
érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ
becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna
magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem
az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit
elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes
posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott
lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok
vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna
meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól
és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe,
most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen
félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen
úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni.
Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram
egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta
nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha
leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem
én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a
flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap
akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha
válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha
doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább
eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így?
Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit
cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga
részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem
tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna
ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza
van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat.
Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A
temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és
kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én
megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint
élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs
helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor
maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes
asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem
éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint
mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem
volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este
mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s
magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján
mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint
egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé.
Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt
hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna.
S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig,
bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy
közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt
hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani,
amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az
arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem
mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi,
semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése
magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam
meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem,
vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az
őszi eső.
Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de
azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem
ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól
ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan
gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak,
esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s
nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a
véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam
szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba,
akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem
magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a
többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett.
Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról
visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra
jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett.
Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett
egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok
között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik,
aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított
és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer
szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha
váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is,
ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál,
százszorosan jaj, ha rátalál.
Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte:
– Mi lesz most?
Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem
röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a
hálószobámba és rám sütöttem a revolvert.
Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok
valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a
hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos.
Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának
valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én
meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem
tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok,
vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább
egy pohárral!
Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van,
amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap
jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja
mit, de menjen már, menjen már!
_AZ ÖREG ÚR._
– Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt.
– Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az
iskolában.
S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát.
– Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével
belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós
csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a
legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked
fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely
annyira tetszik neked.
– Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem
akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már
kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont
szemöldökkel néz végig a soron.
Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi
tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első
gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert
zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki
nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi,
amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét
pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a
kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák
százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud
holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz,
mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra
kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr
határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a
negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést:
– Utálom magamat!
Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát
utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is
mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte
az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a
vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az
öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott
csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon
mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a
csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen
ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi:
– Hol késtél?
Ettől már dühbe kell jönni.
– Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet
helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem?
– De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad
meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon.
Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját,
kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre
esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej
összeütődik.
– Ügyetlen!
Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc,
anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben
egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy
nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak
ősz hajáig s reszkető hangon súgja:
– Már megint sokat dolgoztál!
– Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát
ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam?
Ide nézz!
S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a
nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár
ici-pici lakktopánkát rázogat.
Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik
kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen
egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen
eltolja magától:
– Jó, jó, most nincs kedvem játszani.
– Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve
örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van.
Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess.
Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven
koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni.
– Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. –
Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy
vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt
teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák?
Hol a vacsora?
– Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát,
befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan
fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó
lesz.
– Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam
semmi rosszat!
– Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért
vacsorát kívánok?
– Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja:
– Most ne sírj, különben még idegesebb lesz.
Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget
várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos.
A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá
nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból
tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is
jó.
A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön
rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan
egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb
megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért?
– Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért?
Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a
pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet
az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre
türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van,
egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a
tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek
a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem
fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben,
hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások
kezébe kergettek! Alászolgája!
Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a
csengő.
– Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon.
De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám
hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang.
– Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük.
S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén
álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas
arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül,
villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s
összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség
után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi
alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is
elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit:
– Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus?
Magdusnak fölragyog a szeme.
– Most este hozta a suszter.
– Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne
pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek!
S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze:
– Mikor leszünk mi is ilyen boldogok?
A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni.
_EMMI KISASSZONY._