Az irónő _(kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő
megszorítja)_: Engedje el. _(Még szorosabban fogja az iró kezét.)_
Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi
üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és
lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így
együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi?
Az irónő _(boldogan)_: Csakugyan. Igazán szeret?
Az iró: Mindhalálig. Te drága!
Az irónő _(pirulva, mosolyogva)_: Ne itt, csöndesen. Most legjobb
lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva…
Az iró: Szeretsz?
Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen!