Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem.
Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe
vágtak magáért.
Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám.
Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az
eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami,
amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek.
Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi
körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen
a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami
érzést bennem kelt.
Az irónő: De Imre.
Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen
elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha
többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is
a többi közé sorozzon.
Az irónő: Soha! De ne folytassa.