Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy
grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy
festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne
meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más
miliőbe variálása.
Az iró: Remek téma!
Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy
grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi
életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy
grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér
egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez
sem értek. Hát mit ér az én témám?
Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az
arisztokraták a maguk természetrajzába.
Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet
forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a
világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát,
él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a
szemét s keresi: melyik élményét írja le?
Az iró _(mosolyogva)_: Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem
tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én
forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az
arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől
estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én
megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli
mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de
mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly
kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes
tempójú mindennapja.
Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem
láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket.
Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek
előítéletei.
Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában
élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért
mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak
nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom
magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban,
lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul
kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd
abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be.
Az iró: Ezeken túl kell magát tennie.
Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a
tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell
magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta.
Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban
megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal.
Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De
nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő,
mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert
írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a
vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség.
S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek
többé szerdai tárcaíró.
Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején
vagyok az útnak, de ön… edzett.
Az iró _(csüggedten)_: Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack.
Az irónő: Szegény fiú.
Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt
ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál…
Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk.
Az iró _(hozzáül)_: Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után,
s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság,
mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga.
Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy
nem ingerkednek velem, maga miatt?