Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a
tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az
kétségbeejtő.
Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb
embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.)
Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát,
elveszítem a napomat.
Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik,
míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat
eszembe semmi.
Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!
Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem
kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről
írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény
szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére
jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még
témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis
hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba,
megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap
ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm
ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék,
hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy
élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit.