Nellikéről kisült, hogy nagyon beteg, hát fölpakkolták a
gyorsvonatra és vitték egy kis hegy mögötti faluba, az öreg
bácsihoz, meg az öreg nénihez gyógyulni.
A Nellike betegségének csakugyan a legjobb orvosság egy kis falu,
nagy csönd és igen öreg emberek társasága. Ha három esztendővel
idősebb volna, akkor tán citromos Olaszországba küldték volna, egy
derék boldog fiatal férj társaságában. De bizony a kis lány még
nagyon kicsi volt az ilyen illatos, hosszú úthoz, mindössze tizenöt
esztendős. És már szerelmes. Hát nem szörnyű betegség ez?
Az úton a papa magyarázta neki:
– Ne félj semmit, kicsi lányom, nagyon jó dolgod lesz a
nénikénél. Van ott egy gyönyörű nagy erdő, abba kedvedre
sétálhatsz, küldünk zongorát is és a ládádban szebbnél szebb
könyvek vannak. Nagyon hamar ki fogsz gyógyulni bolondos kis
regényedből.
Nellike könnyes szemmel hallgatta ezt a sovány biztatást, egyszer
csak fölugrik ültéből:
– Nini, papa, lónyáj! Hát a lovak is legelnek nyájban, mint a
marhák?
– Hogyne, édes, csakhogy azt nem nyájnak, hanem ménesnek mondják.
– Jé, – csodálkozott Nellike egyre a lovakat nézve – aztán
nem szaladnak el? Sohasem láttam még ennyi lovat egy csomóban.
Apa szíve örömben dobogott föl. Nini, hiszen máris
vigasztalódott! Nem lesz sok baj a gyógyulásával. De a vonat
tovarobogott, a lovak eltűntek és Nellinek szeméből ismét
csöndesen pergett a könny.
Apa szíve szorult az aggodalomtól. Milyen gyermek és milyen nő!
Babával fog még játszani, de, úgy látszik, nem felejti el soha azt
a bolondos kis regényét.
A kis állomáson egy legény várt rájuk a kocsival. A bácsi beteg,
nem jöhetett ki, a néni meg ápolja, hát szintén nem jöhetett ki
az állomásra. Apuska megcsókolta a kis leányt, mert egy félóra
mulva érkezik a budapesti vonat, azzal mindjárt visszautazik.
Búcsúzóul még egyszer vigasztalta Nellikét, hogy nemsokára meg
fog gyógyulni. Nellike sokat sírt atyja nyakán, aztán fölszökött
a kocsira és kérdezte:
– Van ezeknek a lovaknak nevük?
Az egyik a Bimbó volt, a másik a Büszke. A legény közéjük
csapott, s míg a könnyű bricska repülve vitte a sima országúton,
a kis lány érdekkel nézte a lovak farkcsapkodásait és félhangon
szólongatta őket:
– Bimbó, Büszke, Bimbó, Büszke…
Aztán megkérte a legényt, hogy adja át neki a gyeplőszárat, de
csakhamar belefáradt. És akkor ismét gyűlt a szemébe a könny, s
míg egyik kezében a napernyőjét tartogatta, másikával
zsebkendőjét szorította arcához, elhatározta, hogy itt, ezen a
szép vidéken hal meg.