A kis piktor fantázia nélkül való ember volt, de most egész
éjtszaka monologizált:
– Megcsalt, becsapott. Hencegni akart, hogy őt egy gróf
negyedmillión megvásárolja. S ezért képes volt engem elhagyni,
magától megtagadni. Mindennap kínpadra vinni a gróf boldogságának
ecsetelésével. Mennyit hazudott! Istenem, hogy lehet ennyit hazudni?
S mondhatott-e valaha igazat is az, aki ennyit hazudott?
– S most mit csináljak? Most tudom, hogy nincs grófja. Nem
vesztettem el, de megtarthatom-e, mikor ilyen hazug? Erről már szó
sem lehet. De a kínokért, miket végigszenvedtetett velem, meg kell
lakolnia. Iszonyú bosszút állok.
Későn ébredt föl. Onnan tudta meg, hogy mégis aludt.
Munka nem kell. Hideg van. Van szene, de melegség nem kell. Sok pénze
is van, harminc koronája. Nem kell. Semmi sem kell. Csak legyen már
négy óra, a bosszú órája.
Lett négy óra, a bosszú órája. S ő ott van a Kossuth Lajos-utca
sarkán, ahová a kislány rendelgette, ahol a grófja már nem
láthatja, mert a Nemzeti Kaszinóba fordult be. Nevetett. Hátha a
grófnak eszébe jutna egyszer az Országos Kaszinóba befordulni? Most
látja, milyen szamár volt, hogy mindent elhitt. Azt a romantikus
ostobaságot, hogy ő vele a régi szegény ruhában akar találkozni.
Persze, mert új, jó ruhája nincsen. S neki nem tűnt fel, hogy
viszont a gróf nem tartana drága pénzen finom szeretőt, hogy
azután egy rongyos színésznőcskével sétálgasson a
Váczi-utcában.
Már jön. Úgy, mint eddig. Kissé sietősen, menekülősen,
hátra-hátra tekintgetve, hogy nem néz-e utána a gróf. Hogy tud
komédiázni! Milyen jól alakít! Nem, nem szabad, hogy itt az utcán
arcul üsse. Inkább ő is fog komédiázni.
– Istenem, – szorongott a kis színésznő – majdnem
elkerültelek volna. Mindenáron most akart velem jönni, azt mondtam,
hogy lehetetlen, az ügynökhöz kell mennem. Azt mondta, fölösleges,
szól majd ő a Nemzeti Színháznál, s akkor szerződtetnek. Ekkor
goromba voltam és ez használt. De maradj most mögöttem, míg nem
szólok, félek, hogy gyanakszik s leselkedik.
– Ne félj, – szólt nyersen a kis piktor – magam láttam, hogy
befordult a Nemzeti Kaszinóba.
– Láttad? – szól bizonytalanul a kis színésznő. – Hát
hogyan láttad?
– Ugyan, ha gróf is, azért még nem láthatatlan, s ha látható,
akkor láthattam is, mert van szemem.
A kis színésznő bizonytalanul néz rá.
– Milyen különös vagy ma!
Mire a fiú megrázkódik.
– Én? Különös? Dehogy. Azaz lehetséges. A helyzetem csakugyan
szokatlan. Mert most valamire szántam magamat, amire sohasem tartottam
volna magamat képesnek.
– Mi az?
– Hát egyszerüen, – azaz mégsem egyszerüen. Egészen rendjén
van, hogy te eladtad magadat a grófnak. Minden szegény
színésznőnek ez a karrierje. És ezért gazdag vagy, s ezért
mondtam le rólad. Ez rendjén van így. S én koplalok s nem tudom
megfizetni a szobabért. Ez is rendjén van. Aztán az éjtszaka
eszembe jutott valami, ami nincs rendjén, de most már nagyon
lerongyolódtam, s nem bírom ki tovább. Hát azt gondoltam magamban:
mégis csak szeret engem, s mi ezek után is annyira összetartozunk,
hogy… mondjuk, mint a testvérek. S én a testvéremhez mondom, –
cudarság ugyan, mert mégsem a testvérem – de mégis mondom: nem
bírom tovább, neked olyan sokad van s én már nem bírom. Adj nekem
harminc koronát!
– Harminc koronát? – hebeg a kis leány, s megkövül. Ajka
egészen fehér lett.
– Harminc koronát, – ismétli a fiú, s kegyetlen diadalmasság
tölti el – csekélység, úgy-e?
– Csekélység, csekélység, – hebeg a kis színésznő –
hogyne, de… tudod… megadom holnap…
– Ma kell, – szorongatja a fiú – holnapig talán éhen halok.
– Akkor ma – motyogja a kis színésznő és megtántorodik. – De
nincs nálam, én nem hordok magammal pénzt.
– Ezt gondolom, – felel a fiú – hát úgyis meg kellene egyszer
néznem a gazdag otthonodat, fölmegyek veled.
– Velem? – sikolt a kis színésznő. – Föl? Az lehetetlen!
– Miért? Hiszen hívtál akárhányszor.
– Igen, de most nem, most nem lehet. Mert tudod, a dolog úgy áll…
Eszébe jutott valami alkalmasnak látszó kifogás és ettől fogva
vakmerően, bugyborékolva ömlött belőle a szó.
– A dolog úgy áll, hogy a grófom azt mondta, ne menjek ma haza,
mert az édesanyja megtudta a viszonyunkat s a főkapitányhoz fordult,
hogy engem tiltson el a fiától, és úgy tudja, hogy éppen ma
délután…
Ekkor elhallgatott. Látta a fiú merev arcát, mellyel a szóáradatot
hallgatta s megértette, hogy le van leplezve. Rémülten meresztette
rá a szemét, majd a keze után kapott.
– Hazug! – sziszegte a fiú s kirántotta magát.
– Istenem! – sóhajt a leány s feje lekonyul. Két nehéz
könnycsepp gördül végig az arcán.
– Bevallod? – vicsorog rá a fiú. A kis színésznő a fejével
igent bólint. Ott álltak a Múzeum-körút kellő közepén, minden
pillanatban a kocsik végiggázolhattak rajtuk, s nem láttak, nem
hallottak semmit. Mintha otthon volnának.
– Most mit csináljak veled? – böki ki durván a szókat a kis
piktor. – Most itt áll, aki a véremet itta, az életem hitét
széttépte, akiért mindenre képes voltam, egy hazug, aljas
teremtés, aki a szívembe mártja a késeket nagyzolásból,
hencegésből, vagy nem tudom miért. Mit akartál ezzel a
komédiával? Ezt jogom van tudni. Ezt meg kell mondanod, mielőtt
elrúglak magamtól, különben meghalsz!
– Igen, ölj meg, – szól fölvillanó szemmel a kis színésznő
– nagyon jó lesz.
A fiú végignéz rajta.
– Jó fogás, ez is komédia. Tudod, hogy nem öllek meg.
– Akkor vigy magaddal haza, hozzád és bocsáss meg.
– Soha!
– Akkor vigy magaddal haza és ne bocsáss meg. Ott, a kis szobában,
a rongyos kis szobában, ó Istenem, hogy vágyódtam a rongyos kis
szobád után.
– Nem én zártalak belőle ki.
– Akkor eressz oda be, még egyszer, utoljára, s ha ott is azt
mondod, hogy elrúgsz, akkor megyek.
A kis piktor kacagott.
– Ördöngös fajzat. Azt hiszed, ott rám nézel, hozzám
dörgölődzöl, s szenvedélybe gurulva elveszítem a fejemet.
Tévedsz, lelkem, nálam már hiábavaló minden spekulációd.
– Nem, nem, – motyogja a leány – tudom, hogy vége mindennek, de
meg akarok felelni a kérdésedre, meg akarom mondani, mért tettem.
Rád se nézek, hozzád se érek, de itt nem beszélhetek, hiszen
semmit sem hiszel, és tudom, hogy nem is hihetsz semmit. De ott mégis
fogsz hinni, ott, ahol érzed, hogy valamikor igazat is mondtam.
– Talán ott sem – mormogja a fiú.
– De igen, azt, hogy szeretlek, azt ott mondtam és igaz volt.
A fiú lágyult, de durvaságba burkolta magát.
– Van ma mit enned? – kérdi szarkasztikus hangon.
Alig hallhatóan, fejét lehajtva leheli a leány:
– Nincs.
– Akkor meghívlak uzsonnára. Azért jöhetsz, hogy jóllakjál.
Látod? Van pénzem. Tőlem többet kaphatsz egy napon, mint a
grófodtól kaptál három hét alatt. Hehehe.
– Ne kacagj; az Istenért, ne kacagj, s ne alázz meg. Előbb meg
kell tudnod az igazságot.
– Nincs igazság más, csak az, hogy éhes vagy. Nem kapsz tőlem
mást, csak uzsonnát. Fejedelmi, nem, grófi uzsonnát kapsz.
Harminckoronás uzsonnát.
– Ne, ne!
Hiába. A fiú vadul szaladni kezd, a leány lihegve utána. Befordul a
csemegeboltba, s megrakottan jön ki.
– Huszonkilenc korona és ötven fillér. És pezsgő is van. A
grófi kisasszonynak pezsgő kell. Hadd kapja meg – először
életében.
S szinte őrült volt, s a kis színésznő félni kezdett.
– Bántani fogsz?
– Nem, ne félj, nem bántok előkelő hölgyeket.
– Ne, ne, csak verjél, üssél, kötéllel, a botoddal, csak ne
beszélj így.
– Úgy beszélek, ahogy adva van. Én nem vagyok komédiás.
S ezentúl egy szót sem szólt. A hosszú úton végig a
Thököly-úton s befordulva a lóversenytér mögött, siettek mint az
árnyékok. Fel a lépcsőn kocogtak, mint az üldözött tolvajok. S
beértek az ajtón, s lerogytak a székre.
– Ne tedd le az asztrakánodat, – szól a fiú – itt nincs
központi fűtés. Ellenben igyál, ettől majd meleged lesz. És
beszélj, attól majd melegem lesz.
Meggyújtotta a kis lámpát és kipakkolta az ételkincseket.
Birkózott a pezsgő dugaszával, nem igen értett hozzá. Végül
mégis sikerült s teletöltött két vizespoharat.
– Isten éltessen.
– Édes, – szólt a leány – iszom, eszem, meghalok, de félek.
Ha ittál, akkor még iszonyúbb leszel s most már fojtogatja a szó a
torkomat. Hadd beszéljek előbb.
A fiú fölhajtotta az egyik poharat s megtántorodott. Részegen hullt
a székre.
– Most beszélhetsz. Most már részeg vagyok. Most talán még el is
hiszem, amit mondasz.
A leány: Elhiheted. Nem is szép ahhoz, hogy hazug is legyen.
A fiú: Röviden. Mért hazudtál?
A leány: Talán nem is hazudtam.
A fiú _(ordítva)_: Mit?
A leány: Istenem, csillapodj, hát hazudtam, nem azt akartam mondani,
hogy minden igaz volt, semmi sem igaz, de én sohasem gondoltam, hogy
hazugság. Olyan volt, mintha álmodtam volna.
A fiú: És én is álmodtam!
A leány: Nem, nem értesz. Istenem, hogy is mondjam, hogy megértsed?
Olyan boldog voltam veled és mindig koplaltunk és mindig
szegénységben. S színésznő vagyok és minden színésznő álmodik
nagyságról és dicsőségről, és én tudom, hogy sohasem leszek
nagy, mert rossz színésznő vagyok. Aztán az ember ebből a biztos
örökös nyomorúságból mégis csak kivágyódik s akkor arról kezd
álmodni, ami mégis lehetséges. Te mondtad, hogy nagyon szép vagyok
s mások mondták, hogy csak akarnom kell és gazdag lehetek, jön a
gróf, mihelyt hívom. S én nem tettem meg és tudtam, hogy sohasem
fogom megtenni, mert téged szeretlek, s akkor kezdődött a dolog.
Játszottam magammal. Álmodtam arról, ami nem lesz. Mindennap
elképzeltem magamnak, milyen lennék, ha meglenne. Hogy jön a gróf
és hí és én kinevetem. Aztán jön a gróf és egy negyedmilliót
kínál. S elmondtam neked, mert kellettél partnernek, kellettél
próbának, hogy helyesen álmodom-e. S te nem tartottad lehetetlennek,
hogy nekem valaki egy negyedmilliót kínáljon, s akkor folytattam a
képzelgést és büszke voltam, hogy hódítottam grófot, és büszke
voltam, hogy ezt a lehetséges jólétet föláldozom neked, s
szörnyen fájt, hogy te odaadsz, s aztán megtörtént, – aztán azt
gondoltam…
A fiú _(csöndesen)_: Mit gondoltál?
A leány: Aztán azt gondoltam, hadd legyen nekem is regényem, hadd
érezzem át, mi az, csakugyan lemondani a szerelemről pénzért, –
aztán tudtam, hogy én örökké szegény leszek, s ha öreg leszek,
nem lesz semmi, amire visszagondolhatok, – aztán, aztán…
megismertelek téged és fölháborodtam ellened…
A fiú: Te? Ellenem?
A leány _(kiabálva)_: Igen, én ellened. Mert hogy én elhagytalak a
grófért, az nem volt igaz, de hogy te lemondtál rólam a grófért,
az igaz volt.
A fiú: Emmus!
A leány: Ó, mennyit szenvedtem. S amivel téged megkínoztalak, az az
én kínszenvedésem volt. Hazudtam neked? Hazudtam magamnak is.
Otthon, a nyomorúságos hónapos ágyamon tényleg átszenvedtem azt
az életet, melyre engem kárhoztattál. Képzeletemben tűrtem a gróf
undorító szerelmét s minden hazugság közepette igazán éreztem,
hogy lelketlen voltál, hogy romlásba vittél, mert te igazán rám
mérted volna a valóságban azt az életet, mely elképzelve is
elviselhetetlen volt.
A fiú: S ha rá nem jövök, tovább folytattad volna.
A leány: Nem tudom. Talán beleőrültem volna. Valahányszor
elváltunk, mind félelmetesebben kérdeztem magamtól: nem vagyok-e
őrült, hogy ennyire átérzem a hazugságaimat? Mind kisebb-kisebb
lett a valóság és a képzelgés határa, mind jobban-jobban hittem
el magam, amit neked meséltem. Mikor azt mondtad, hogy láttad a
grófot, megijedtem: talán már igaz is, amit képzelek? Vagy olyan
erősen képzelem, hogy más is meglátja már?
_(Néhány percnyi csönd. A leány kezébe temeti arcát.)_
A fiú _(csöndesen)_: Most már igyál te is.
A leány: Egy pohár vizet.
_(Megkapja.)_
A fiú: És én vagyok az oka?
A leány: Nem, nem. Nem tudom. Erre te csakugyan nem gondolhattál.
A fiú: És nem fogsz többé hazudni?
A leány: Miért kérded?
A fiú: Mert tudni akarom, hogy ezentúl hihetek-e neked?
A leány _(karját a fiú nyakába fonja)_: Csókolj meg.
A fiú: Nem, míg kérdésemre nem felelsz.
A leány: Felelek, de ne lökj el magadtól.
A fiú: Nem mered mondani, hogy nem hazudsz többet?
A leány: Ha mondanám, jogod volna kételkedni benne. Igérem neked,
hogy nem akarok többé hazudni.
A fiú: De fogsz?
A leány _(csöndesen sír)_: Nem fogok akarni, de ne lökj el soha
magadtól, akármit hiszel is mert a nő mindig hazudik annak, akit
szeret.
_NYOMOK A HÓBAN._
Egy kocsi elindult a Vigadóból s megállt az Andrássy-úton a
mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal
úr szállt ki belőle.
– Jaj, be szép, – szólott a leány – esett a hó.
– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva
– meghűlsz a könnyű báli cipőben.
– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghűl – fordult a
leány a fiatal úr felé.
– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.
– Isten vele, köszönjük a kíséretet. – Ezzel búcsúzott a
mama.
– Tehát holnap – súgta a báli ruhás leány s megszorította a
fiatal úr kezét, miközben belépett a kapuba.
– Holnap.
Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal úr, háttal a kapunak,
önfeledten nézte a havas trotoárt. A mama súlyos cipője mellett
ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk
a tiszta hó.
– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis a kocsi
ajtaja mellől.
– A pokolba – felelt a fiatal úr s odavetett neki néhány
forintot.
– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az
jókedvvel s már a bakon ült s vígan elkocogott.
Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most
hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság.
Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli cipő alatt.
Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszú út és senki se
jár rajta. Pedig milyen gyönyörű így, habos fehér bevonattal, a
nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos
háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S ím előtte ez
a tiszta, érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma.
Sohase látta szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja.
Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli
tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a Vigadóban, ha
kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohse halunk
meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a
kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha
nem is lett volna soha jókedvű. Nézi a fehér havat és keblében
fekete hangulatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni!
Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult
és a csömörletes melankóliára, mely most gomolyog benne. –
Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné,
hogy e fehérségben újságot is bírna olvasni. És fölötte a
hófelhős ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta, világos
éjtszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melankóliához?
Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két
héten át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuckóban
búsulva fejezze be. Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is
berúgva fog hazamenni. Eb, aki búsul!
De milyen pompás város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha
csak ez a kocsis-kávéház…
Miért ne? Hiszen úgy sem vágyódik tisztességes emberek közé.
Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Néhány asztalnál néhány
részeg ember bóbiskol, előttük söröspalackokból egész
battéria. És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás,
kékszalagos leányok egy bogban, akik, mihelyst ő belépett,
egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik
asztalnál, eldefilíroznak előtte.
Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorúbb
hely, mint a lakása, éppen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember
még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.
– Parancsol?
– Teát.
– Én is innám egyet, – szól az egyik fehér ruhás leány s
melléje ül. – Szabad?
– Bánom is én.
– Gyula, egy teát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga
is igyék.
– Bánom is én!
– De szép szegfűje van. Nekem adja?
– Bánom is én!
Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a
virágot. Hiszen ezt holnap másvalaki fogja tőle elkérni.
– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.
– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot!
Koccintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.
– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a
székét.
– A holdból – felelt kedvetlenül.
A leány kacag.
– Jaj be kedves vagy! Szervusz!
– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis koccintott és ivott.
A leány most már nem szólt a pincérnek, csak a szemével intett s
újból tele cognacos poharak álltak az asztalon.
– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat.
Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.
A leány megfogta a kezét.
– Milyen úri kezed van!
– A Váci-utcán vettem.
– Jaj be jó! Aztán mindent a Váci-utcán vásárolsz?
– Természetes.
– Mi a foglalkozásod?
– Suszter vagyok.
– Nagyszerű, akkor csinálhatsz nekem is cipőt.
Ekkor a fiatal úr a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta
parancsolni az asztaltól.
A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószínű, hogy szépség, de fehér ruhában,
kifestve s a kávéház gázvilágítása mellett nagyon szépnek
látszott.
Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!
Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.
– Később, ha nem lesznek más vendégek.
– Mi közöd hozzájuk?
– Szégyellem magamat.
– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód
szappanos.
– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.
– Aztán hogy kerültél ide?
A lány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran
szólt:
– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!
S már ismét nevetett, úgy, mintha egészen el akarná vonni a
figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arcon csókolta.
– Akkor pezsgőzzünk.
– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi francia, nem olyan, mint a
cognac.
A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal
körül tolongtak.
– Mi is kapunk?
– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, ahol voltak.
A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok
mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal úr összeütötte poharát a
lányéval s ivott. A pezsgő valóban jó volt.
Amint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott,
hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, aki
szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először
pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a
leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, míg ő itt
ül ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem
folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?
Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:
– Ilyen az élet.
Amit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá:
– De lehetne még rosszabb is.
Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palackok egymás mellé
sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörösüvegek és a fiatal úr
kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvű, sőt fekete gyásznak érezte a
hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a
lánnyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.
– Hazakísérlek, – szólt.
– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.
Megittak még egy üveggel és mentek.
A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett.
– Menjünk kocsin, – szólt a lány.
– Nem, jól esik a gyaloglás.
És karonfogva mentek az Andrássy-úton.
A kocsiúton tejeskocsik zörögtek végig, az utcasarkokon
be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az úri publikumot ők
egyedül képviselték, amint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva
végigmentek a keményre fagyott hón.
– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s amint
lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az úton a
lakkcipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha
most sietne a kávéház felé.
– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.
Nem felelt.
– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki
kedvetlenül a leány.
Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.
– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.
A kocsiúttól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban,
olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett
volna ottan. A muzsikus lány épp az egyiket akarta eltaposni, ez
rendítette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, úgy félt
tőlük, úgy szégyelte magát. »Holnap!« csendült a fülében a
kis lány búcsúszava és most már holnap van és ez a kis lány
alighogy fölébred, már őrá gondol és várja, várja
türelmetlenül.
– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?
– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és
hazamégy. Itt van kocsira való.
A leány elvette a pénzt és hízelegve unszolta:
– Jöjj te is.
– Eredj!
– Ahogy akarod. Jó reggelt, te, te…
És meg akarta csókolni. Elhárította magától.
– Jó, jó.
A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kacagva intett a
kezével:
– Szervusz, te… te… balek!
Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra
nézegette a pici lábnyomokat.
– Mind megvannak – szólt magában s mintha megváltozott volna a
lelke, vidáman, fütyörészve sietett haza.
_NELLIKE GYÓGYUL._