– Ne búsulj, – vigasztalta a néni – lesz társaságod is, majd
meglátod. Nagyon finom, nagyon művelt úr.
– Kicsoda?
– Kiss Péter, a tanító. Nagyon derék, tudós ember. Sakkozni is
tud. Ha városi jön a faluba, mindig a Kiss Péter tanító
mulattatja. Abizony.
– Fiatal ember?
– Hogyne.
– Szép?
– Hát, ami az arcát illeti, olyan, mint a többi finom úr. Az
igaz, hogy egy kicsikét púpos.
Nellike összecsapta a kezét:
– Púpos? Jaj, de szeretném már látni.
És a nénike nyakába ugrott.
– Édes nénike, hívja el rögtön a púpos Péterkét. Jaj, be
szeretem én a púpos Péterkéket!
A néni rendreutasította az illetlenségéért és küldött Kiss
Péter úrért. Azonban a lelkére kötötte Nellikének, hogy vele
szemben ne illetlenkedjék. Amit Nellike meg is fogadott.
A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az
ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a
pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába
bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy
csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike
letette a napernyőjét és közéjük állt:
– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.
A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak
rá.
– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.
A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik
ijedt szemmel nézett az idegen nénire.
– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert
én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.
Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s
vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.
Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az
építkezésüket s még utánuk kiáltotta:
– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és
megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!
S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.
Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel
járt.
– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s
mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem
tudta, hogy sírt.
– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.
– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket
tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.
– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már
Kiss úr.
Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember
pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:
– Aláz szolgája.
Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian
körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen
zavarában.
– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?
– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.
– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz
gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?
– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.
– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot
csattan. Aztán mondja, mióta púpos?
A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike
neheztelve függesztette rájuk a szemét:
– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát,
ha nem volna púpos.
Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki
igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis
lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a
szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.
– Aztán mulatságos az a sakk?
– A legnemesebb játék, kisasszony.
– Maga meg fog rá tanítani.
– Igenis, kisasszony.
– Majd holnap elhozza.
– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a
sakktáblát.
A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat
vetett az ajtóra.
– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát
menjen, mára már megúntam a beszélgetést.
Péterke csak azt mondta:
– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.
– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a
tanító úrral…
– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.
Még nevetett, de mikor a _szeretek_ szót kimondotta, eszébe jutott
az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.
– Az istenért, mi lelt?
Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.
Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.
Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A
bácsi rászólt:
– Kinek szól az a levél?
Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.
– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.
– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod
föladni.
– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.
De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.
Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.
– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én
csak szeretem magát.
A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó
nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.
Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának,
hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment,
mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén,
mellyel a hibákat kiigazítgatta.
– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?
– Ó kisasszony!
– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel
kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét),
ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se
tudni, hogy írtam neki.
– Szívesen, kisasszony.
– Máskor is föladja?
– Amikor parancsolja.
– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.
Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan
játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát,
végigsöpörte a táblát.
– Eh, így nem játszom.
Igy mult el az idő.
Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss
úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte,
mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.
– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz
finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?
Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és
halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig
tudott szóhoz jutni.
– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.
– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.
A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága
támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.
– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem
szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.
– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt
mondja.
A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a
gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak
ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon
folytak.
– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok
halni miatta.
A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a
zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike
sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már
rámosolygott Kiss úrra.
– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor
haragszom.
Meg is mattolta.
A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A
szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte
kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor
beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.
– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?
– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.
– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.
– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam,
hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?
Nellike részvéttel mondta:
– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak
a púpja miatt nem.
De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe
szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan
kisütötte:
– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele,
az bizonyosan viszontszeretné.
Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni,
ismét előállt a kérdésével:
– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem
tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.
Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:
– Majd az elutazás napján megmondom.
– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy
engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se
volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.
A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt
és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon
halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem
aludt.
Nellike elébe ugrott.
– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…
Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.
– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar
feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.
A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.
– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban,
hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.
A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott,
aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter
hazudni és miért nem tud hazudni.
Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:
– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.
Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami
volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt
meg:
– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is
meggyógyultam.
És keservesen sírt.
_A TÉMA._
Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem
gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és
cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi
vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára
fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak
borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében
koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb
húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve
szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül
Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja
a penna végét.
Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi
költség hatvankét fillér, marad…