Másnap a fiú föl sem kelt. A kályha hideg, s az élete üres.
Tudja, hogy jön a délután és nem jön a boldogsága. Hiába
hallgatódznék, tudja, hogy nem jön. Sem ma, sem soha. S ekkor
nyílik az ajtó és betoppan a leány.
A fiú fölugrik, magához szorítja és zokog.
A fiú: Visszajöttél? Nincs gróf?
A leány _(fejét rázza)_: Még ma, utoljára. Elutazott, de holnap
itt lesz.
A fiú _(elfordul)_: Kár volt jönnöd.
A leány: Kellett jönnöm. Ma még a magamé vagyok.
A fiú _(forrón)_: Köszönöm, ma még az enyém vagy.
A leány: Nem hiszem, hogy belenyugszol, nem értem, hogy így kell
lenni.
A fiú: Egy negyedmillió! Ezt az akadályt nem győzhetem le.
A leány: S ha most azt mondanám neked, hogy maradj meg te is nekem?
A fiú: Ezt ne mondd nekem. A gróf megteheti, hogy átvesz tőlem, de
én nem teszem meg, hogy lopjalak magamnak a gróftól.
A leány: Már megvan a lakásom.
A fiú: Szép?
A leány: Öt szoba, a Múzeum-utcában. Kísérj el.
A fiú: Soha!
A leány: De akarom, ma lakom ott először, akarom, hogy kísérj el.
A fiú: Jó.
S megindulnak együtt. A kültelekről a Múzeum-utcába. Csikorgó
hideg van, a fiúnak nincs kabátja. A leányon új kabát van. Nem
szólnak egy szót sem. A Múzeum-utcában egy nagy palota előtt a
leány megáll.
– Itt. Az első emeleten.
A fiú föltekint.
– Világosság van.
– Várnak rám. A szobaleányom. Talán a kocsisom is.
– Akkor jóéjtszakát.
– Várj csak, egy pillanatra. Gyere el holnap délután négy órakor
a Kossuth Lajos-utcába. A Váczi-utcába ne gyere, mert ott a gróffal
leszek. A Kossuth Lajos-utcától ide kísérsz, a kapuig. Jó? Igy
csak akarsz látni?
– Jó.
Milyen éjtszaka! Ma az utolsó nap, hogy a leány az övé. Holnap az
utolsó nap, hogy még más férfikéztől érintetlenül láthatja.
És azután? Azután összeomlik az önérzete. Nem tud nélküle
élni. Csatangolni fog körülötte, meglesi messziről, de látnia
kell, beszélnie kell vele. S ott van a Kossuth Lajos-utcában, s már
jön feléje kipirulva és izgatottan.
– Vigyázz, – szól és félénken hátratekint – bement a
Nemzeti Kaszinóba, de hátha utánam nézett? Olyan szerelmes, olyan
féltékeny rám.
– Akkor ne kockáztass semmit. Elhagylak.
– Nem, maradj! Ha meglát, sem bánom.
S tüntetőleg megfordul s viszi a fiút a Nemzeti Kaszinó elé.
– Ez itt az autója, – szól – az a lila. Ebben fog engem is
vinni. És azt mondta, hogy feleségül is vesz, mihelyt az édesanyja
meghal. Mert az anyja nagyon gőgös arisztokrata, de ő nem.
A fiú sóhajt.
– Grófné is leszel, no lám.
– De addig nem hagylak, akarom, hogy mindennap értem jöjj, ide.
És mentek a Múzeum-utcába. S megálltak a kapuban, s fölnéztek az
első emeleti kivilágított szobasorra.
– Ma este feljön, teára – szól a leány és összeborzong.
A fiú nem tud felelni. Megszorítja a leány kezét és elrohan.
Másnap a Kossuth Lajos-utcában a fiú nem mer kérdezni, a leány nem
felel. Csak sápadt és az ajkai reszketnek. Másfél óra hosszat
némán mennek egymás mellett, aztán hazakíséri a leányt, a
Múzeum-utcába. A kapuból a leány visszahívja.
– Azt mondtam neki, hogy a fejem fáj, s erre elment.
A fiú megszorítja a kezét.
– Köszönöm.
S másnap úgy várta, hogy a tegnapihoz hasonlót halljon, de hiába
várta. Ekkor tudta, hogy elvesztette őt, végképen.