– Holnap már lesz szén – mondta a kis festő, mikor óvatosan
kihallgatódzva a lépcsőházba, zajtalanul ajtót nyitott:
– Most lehet.
A kis színésznő azonban elmulasztotta a kínált pillanatot, s
újból a fiú ajkához tapadt:
– Még egy csókot!
S az egy csókból egy óra lett, a bérkaszárnya keskeny lépcsőjén
egyre kopogott a hazatérő munkásemberek, munkásleányok cipője, s
éppen mikor a fiú visszatartotta a leányt:
– Most nem lehet…
Ez fölrántotta az ajtót:
– Mit bánom én!
S vakmerően, semmit sem törődve az utána forduló bámész
tekintettel, letipegett a lépcsőn.
Másnap csakugyan már volt szén. A vaskályha vörösre izzott, s a
fiú egyedül maradt. Egyre nézte a kis vas-zsebórát és szíve
összeszorult. Ráheveredett ágyára és a lelke az ajtón kívül
kóválygott, s vadászott minden neszre: most jön, most nem jön.
S terminusokat adott magának:
– Még tíz percet várok, s ha nem jön, akkor dolgozom, s tudni
fogom, hogy nem jön.
A tíz perc elmult, s újabb ötperces prolongációt adott. Végül
nagy sóhajtva fölkelt:
– Most csakugyan nem jön többé.
S a mappájához nyúlt. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s
beröpül a kis színésznő, kipirulva, agyonfázva, egyenesen a fiú
nyakába.
A fiú: Azt hittem, most már nem jösz.
A leány: Ma még jöttem. Búcsúzni.
A fiú: Mit mondasz?
A leány: Búcsúzni. Megegyeztem a gróffal.
A fiú _(ránéz hosszan, aztán elfordul)_: Az más.
A leány: Miatta késtem. Elkísért idáig is. Jártunk az utcán.
Olyan szerelmes és mindent megigért. Rögtön át akarta adni a
takarékkönyvet, de én nem fogadtam el. Majd holnap, mondtam.
A fiú: És holnap egy negyedmilliód lesz.
A leány _(sóhajtva)_: Egy negyedmillióm, s nagy lakásom és
hintóm, de ide nem jöhetek többé.
A fiú: És én fázni és éhezni fogok és rád gondolok és
köszönöm a jó Istennek a meleget, melyet eddig adott.
A leány: S ezt ilyen nyugodtan mondod?
A fiú: Nincs máshoz jogom. Becsületesen megmondtad előre, hogy a
jövőre ne számítsak. Megmondtam én is, hogy szerelmem sohasem fog
utadon akadályozni. Ha egy szegény ember el akarna ütni a kezemről,
azt megölném. De a gazdag gróf gazdaggá tesz, – áldja meg az
Isten.
A leány: S nem fáj? Nem szeretnéd megölni a gazdag grófot?
A fiú: Nem. Aki olyan szép és olyan nagyravágyó, mint te, a gazdag
grófhoz való, s nem a szegény piktorhoz. Ha belehalnék, sem
tartanálak vissza.
A leány _(sóhajtva)_: S én nem maradnék. Igazán szeretlek és
olyan boldogok voltunk. De én nem férek be az örökös
szegénységbe, én utálom a szegénységet, s szegénységben a
szerelemnek is előbb-utóbb vége lenne. Nem igaz?
A fiú _(keserüen)_: Igaz.
A leány: S mit fogsz csinálni?
A fiú: Amit eddig. Koplalok és dolgozom. És későbben talán nem
koplalok és dolgozom.
A leány: Isten veled.
A fiú: Isten veled – örökre.
Megölelik, megcsókolják egymást. A leány zihál, a fiú zokog.
Végül megembereli magát, s mint eddig, az ajtón hallgatódzik. A
leány közben föltette a kalapját s belebujt a kabátjába.
A fiú: Most lehet.
A leány _(hozzátapad)_: Csakugyan? Eleresztesz?
A fiú: Muszáj. Isten veled.
A leány _(átfogja)_: Mondd, hogy nem eresztesz, kérjél, hogy
maradjak!
A fiú: Nem tehetem. Csak akkor volna hozzá jogom, ha hozzátehetném:
amiről ott lemondasz, azt én is megadom.
A leány: Igazad van. Isten veled.
És kiesik az ajtón.