Tipu, az árva fiú, egész nap az erdőben dolgozott, favágó volt. A
fejszéje döngött, ő maga a madár füttyére hallgatózott.
Szomorú legény volt nagyon s egyre azon gondolkozott: miért kell
neki apátlanul, anyátlanul egymagában élnie?
Egyetlen gyönyörűsége volt. Mikor hazament kis kunyhójába, a
hegyen túl fölcsillogott az alkonyati tó. Gyönyörű, szép
ezüstös víztükör volt, melynek habjai lassan-lassan pirosra
váltak, míg beköszöntött az éj s az alkonyati tó eltűnt a
sötétségben, hogy másnap alkonyatkor ismét előbukkanjon.
Tipu, a szegény favágó, szomorú gyönyörűséggel nézte az
ezüstös tükröt s találgatta, hogy lehetne odajutni. Mi van rajta,
ki lakik ottan? Mély vágy vonzotta a titokzatos tó felé, de meg sem
kísérlette, hogy odaérjen. Mert tudta jól, hogy átkelvén a
hegyen, a tó helyén csak foszló párákat talál, mik a völgy
fölött úsznak, a völgy fölött, ahol a fekete bányafalu van,
nálánál sokkalta szegényebb és szomorúbb embereivel.
Gyönyörűsége és szomorúsága nagyobb és mélyebb lett, mikor
meglátta az alkonyati tündért. Egy este világosan látta a tó
tükrén, parányi bíborsajkában ült, szőke haja a vállára omlott
és a karjait feléje tárta. A bíborsajka lassú ringatással vitte
végig a tavon, mígnem rózsaszínű ködben eltűnt. Egy utolsó
pillantást vetett a szomorú legény felé és a kezével intett neki.
Azóta Tipu minden éjtszaka az alkonyati tündérrel álmodott. Ott
volt nála a bíborsajkában és rajongva nézett a tengermély
szemekbe, melyekből szomorúság és szerelem sugárzott reá. De nem
fogta meg a kezét, mert mihelyt meg akarta érinteni, szertefoszlott
az egész látomány. Az alkonyati tündér meg is mondta neki:
– Szeretlek, te szomorú fiú, de nem szabad, hogy kezed érintse az
enyémet. Nem teremtünk mi földi szerelemre. Alkonyati órán, a
távolból láthatjuk egymást és álmodhatunk egymásról. De én meg
vagyok átkozva és te is meg vagy átkozva. Ne érints.
Az álom nem puszta álom volt. Mert másnap alkonyatkor
bíborsajkáján ismét megjelent az alkonyati tündér, szeméből
két könnycsepp hullott le s a kezét kérve tette össze. Tipu
térdre borult és kitárta karjait. A tündér lassan, arcát egyre
Tipu felé fordítva lebegett a vízen s egy utolsó üdvözlettel
eltűnt – rózsaszínű párában.
Tipu pedig még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.
Fölsóhajtott:
– Milyen szerencsétlen is vagyok én! Miért kell annak tündérnek
lennie, akit szeretek! Lám, a többiek a karjukba zárhatják
kedvesüket, nekem pedig a távolból kell felé sóhajtanom és
sohasem lehetek hozzá közel, mivel meg vagyunk átkozva.
Ekkor az ablaka alatt egy fiatal, mezítlábos leány állott meg.
Szép volt az arca és szeméből könny pergett.
– Min búsulsz? – kérdezte a legény.
– Mert el vagyok hagyatva és nincs hová lehajtanom a fejemet. És
fáradt vagyok és éhes vagyok és nincs, mivel éhségemet
csillapítsam.
– Jöjj be hozzám, te szegény leány, vetek neked puha ágyat és
megosztom veled kenyerem és szalonnámat.
– Nem mehetek, – felelt szomoruan a leány – mert te legény vagy
és én leány.
– Csak jöjj be, – biztatta a legény – tőlem ne tarts, mert
szívem az alkonyati tündéré.
– Nem mehetek, – ismétlé a leány – csak annak a legénynek a
küszöbét lépem át, aki feleségül vesz. És most nem bírom
tovább és meghalok az ablakod alatt.
Tipu szíve megesett a szegény leányon, aztán elgondolta, hogy az
alkonyati tündér sohasem lesz az övé és olyan elhagyatott és
üres az élete.
– Akkor jöjj be, feleségül veszlek. Gondodat viselem és
megterítem neked az asztalt. Hűséges urad leszek, csak minden este
hadd nézzem az alkonyati tavat.
– Te jó és nemes vagy – felelt a leány, a legény karjaiba
borulva – és én hálás vagyok és nagyon szeretlek.
És elmentek a paphoz, ahol megesküdtek és mint férj és feleség
tértek vissza a kunyhóba.
Ekkor alkonyodott. A hegyen túl felmerült az alkonyati tó.
– Eredj a kunyhóba, feleségem, és aludj, – szólt Tipu – este
van és én az alkonyati tavat akarom nézni.
– Minek nézed?
– Mert szép és rajta van az alkonyati tündér.
– Megyek – felelt a fiatal asszony – és aludni fogok, míg te az
alkonyati tündért nézed.
A tündér fölbukkant bíborsajkájában s amint áttekintett Tipuhoz,
mély szomorúság látszott egész valóján. Feléje tárta karjait
és csüggedten leeresztette, két keze közé fogta szép fejét és
tépdeste aranyhaját. Tipu szívét fájdalom marcangolta és mély
keserűséggel szólt:
– Hiszen olyan éhes és gyönge volt, te pedig messze és nem volt
reményem.
Az alkonyati tündér szomoruan bólintott a fejével s eltűnt a
rózsaszínű ködben. Tipu pedig benyitott a kunyhóba és odalépett
felesége ágyához. Az ágyon ott feküdt a parányi teremtés. Tipu
megfogta a kezét, hideg volt. Megcsókolta ajakát: nem érzett
leheletet. A parányi feleség meghalt.
Tipu meggyujtott két szál gyertyát és odatette a holt felesége
ágya fejéhez. Ő maga a lábtól gubbaszkodott, úgy virrasztott
egész éjtszaka a halott mellett. Megesett a szíve gyászos sorsán
és lelkében elsiratta.
– Szegény asszony, – sóhajtotta – annyit szenvedett és nem
élvezhette a kunyhó nyugalmát, mikor szert tett reá.
Majd kesergett.
– És én elárultam az alkonyati tündért, hogy megmentsem őt és
íme – meghalt.
De aztán vigasztalta magát.
– Legalább nem árultam el a szerelmemet és hű maradhatok az
alkonyati tündérhez.
Másnap ment a paphoz és jelentette, hogy a felesége meghalt.
És jött a pap és emberek, akik szép sárga koporsót hoztak a
temetésre. Ám amikor a kunyhóba beléptek, a holt feleség
fölnyitotta a szemét, majd felült és csodálkozva kérdezte:
– Mit akartok?
S mikor megértette, hogy halottnak hitte az ura, édesen kacagott s a
legjobb kedvben mulatott az emberekkel. Tipu, mikor azok távoztak,
kikísérte őket és boldog volt, hogy a szegény teremtés él.
Boldogan sietett vissza a kunyhóba, de mikor az ágyhoz lépett, a
szíve elnémult: az asszony ismét holtan feküdt rajta, hidegen,
mozdulatlanul és ajkáról nem szállott lehelet.
– Most igazán meghalt – sóhajtotta Tipu, s utána sietett az
embereknek és visszahívta őket. De mikor beléptek a kunyhóba, a
holt feleség ismét felült az ágyában és édes jókedvvel
beszélgetett. A pap keményen rátámadt Tipura:
– Minek bolondítasz bennünket? Hiszen a feleséged él és igen
jókedvű!
– Igen, – felelt Tipu elszontyolodva – a feleségem él és igen
jókedvű.
Nem is ment haza, hanem az erdőbe fát vágni. A madarak
fütyörésztek a lombban, ő szomoruan hallgatta őket. Egyre a holt
feleségére gondolt és rettegett hazamenni. Végre mégis csak
vállára vette a fejszét s benyitott a konyhába. Nem tudott örülni
a gondolatnak, hogy felesége majd elébe megy, leveszi válláról a
fejszét, meg a tarisznyát és átöleli a nyakát. De a feleség nem
ment elébe, ott feküdt az ágyon, hidegen, holtan. Tipu megrettent
és nem mert többé a papért menni. Kiült a kunyhó elé és nézte
az alkonyati tavat. Már bíborba borult a fele és az alkonyati
tündér már a közepén volt és a kezeit tördelte. Tipu a kunyhó
felé mutatott és szólt:
– A feleségem meghalt.
A tündér megértette a szavát, egy pillanatig gyászosan
lehorgasztotta fejét, aztán boldogan mosolyogva Tipura, eltűnt.
Tipu nem mert a kunyhóba lépni. Átvirrasztotta az egész éjtszakát
a szabad ég alatt, s mikor reggel ismét csak halva látta a
feleségét, fogta a fejszéjét és munkába ment.
Azután soká, nagyon soká élt a holt feleség mellett. Mert nem
szólhatott senkinek a halott voltáról. Ha valaki benyitott hozzá a
kunyhóba, az asszony felkelt ágyáról, mosolyogva ment a jövevény
elébe és igen jókedvűen beszélgetett vele. Csak amikor Tipuval
volt egyedül, akkor volt halott. Az emberek váltig mondogatták:
– Be kedves asszonyod van, Tipu!
És Tipu sóhajtva erősítette:
– Igen, az asszonyom nagyon kedves.
– S te nagyon boldog lehetsz mellette.
– Igen, nagyon boldog vagyok mellette.
És nem tudta senki az ő mérhetetlen boldogtalanságát, az alkonyati
tündér sem. Valahányszor Tipu felkereste fekvőhelyét a holt
feleség mellett, álmában megjelent a tündér és keservesen
szemére vetette csalfaságát:
– Nem halt meg a te feleséged, hiszen most is melletted van. És
Tipu hiába erősítette, hogy aki mellette van, az hulla, aki csak
akkor éled, amikor idegen ember jön. A tündér sírva tördelte
kezeit.
– Most, hogy elveszítettelek, érzem csak, hogy mennyire szeretlek.
Boldogtalan leszek a halhatatlanságon keresztül. Vágyom a csókodra,
ölelésedre és tudnom kell, hogy mindaz a másé.
Tipu keserűséggel fordult a tündér felé:
– Miért tiltottad el, hogy a kezedet érintsem? Miért váltál
köddé, mikor szerelmedért esdekeltem? Ó, a mi balsorsunknak magad
vagy az oka, miért ragaszkodtál jobban tündéri voltodhoz, mint
szerelmedhez? Most te siratod elveszett üdvünket és nekem egy holt
asszony mellett kell élnem, akit el sem temethetek.
Az alkonyati tündér hevesen átölelte Tiput és forró csókot
nyomott ajkára.
– Nem tiltalak többé el a kezem érintésétől. Fogd át a
derekamat, csókold ajkamat, de jer velem, bíborsajkámba fogadlak és
rózsaszín palotámba viszlek. Adok neked is halhatatlan lelket, hogy
a végtelenségig szeressük egymást.
– Nem, – szólt Tipu – nekem feleségem van, ha holt is és amíg
el nem temethetem, hű leszek hozzá. Megesküdtem Isten, ember előtt
és eskümet meg fogom tartani.
És az alkonyati tündér minden éjtszaka unszolta, ösztökélte,
hogy kövesse őt. Tipu állhatatos maradt, de a lelke tele volt
szomorúsággal és a boldogság vágyával, ereje pedig megtörött.
Végre is megígérte a tündérnek, hogy vele megy.
– Holnap várlak az alkonyati tón – szólt boldogan a tündér.
És másnap Tipu megcsókolta holt feleségét és tépett lélekkel
követte vágyát az alkonyati tó felé. A tó tükre ott csillogott a
hegyen túl és Tipu látta föltűnni a bíborsajkát, mikor
nekivágott az úttalan útnak, a hegyen túl. Fölért a tetejére és
ezúttal nem oszlott párává a tó, hanem ott csillogott a lába
alatt, habjaiból ezer halacskák ezüstös pikkelyei csillogtak és
rajta ringott a bíborsajka az alkonyati tündérrel, aki fölbontott
hajjal, kitárt karokkal közeledett felé. Tipu a tó szélére
lépett, ám ebben a pillanatban megjelent előtte a holt felesége,
megragadta a karját:
– Nem engedlek, az enyém vagy mindhalálig.
Az alkonyati tündér már egészen közel volt hozzá, hallhatta a
hangját is: jer, jer! Tipu szétmarcangolt lélekkel tárta feléje
karjait és kiáltotta.
– Lelkem tündére, nem lehetek a tiéd. Tele van az én szívem
szomorúsággal és meg vagyunk átkozva mind a ketten.
És ezzel belevetette magát az alkonyati tó vizébe és elmerült.
Másnap a bányafalu népe találta meg holttestét, egy fekete
sziklán szétzúzódva. Hazavitték és eltemették. Koporsója
mögött járt a felesége és sírva siratta jó urát. De azért a
könnyein keresztül is igen kedvesen mosolygott az emberekre.
_A VADÁLLAT._
Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm
a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg
utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba
szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy
örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána
indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy
férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek
nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám.
Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én
vittem a sírba.
Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz?
Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan
szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?
Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva,
csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én
is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg
mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges
ez?
Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv,
kacagás – ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész.
De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.
Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki
lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam
brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte.
Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam
meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.
Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül
vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások,
mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel
_az_ nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom
ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az
önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna
hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő
elpusztul?
Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a
szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem
találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én
szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.
Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő
meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a
családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a
férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek,
hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik,
nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit
akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.
Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor
megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam,
amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet,
mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat,
mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.
És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt
egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az
enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem
ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem
kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és
voltaképen sohasem tudta, mit akar?
Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt.
Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha
semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből
gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.
Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt
hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki
verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről
és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.
Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy
éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő
szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És
szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva,
becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a
kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is
résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak
akadályozott volna, otthon hagytam.
Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért,
ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem?
Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el,
hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna
lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.
Ő pedig mindent lemondott. Kénytelen volt vele, mert gyöngébb volt,
mint én.
A szerelmünkben is, úgy látszik, neki jutott a szenvedés, nekem a
gyönyörűség. Ez is sajátságos jelenség, de szintén nem én
vagyok az oka. Tudja isten, bármennyire szerelmes voltam is belé,
néha éppenséggel nem volt kedvem a szerelmeskedéshez. Émelyített
a csókja, evett az unalom. Ilyenkor szükségem volt, hogy egy
órácskát magamban sétáljak. Ebből aztán nagy patáliák
kerekedtek. A nyakamba akaszkodott és hízelgett. Leráztam magamról.
– Édesem, nincs kedvem.
Nem engedett.
– Olyan nagyon szeretnék veled lenni!
Egyetlen egyszer próbáltam engedni a kérésnek. De akkor olyan
határtalan utálat fogott el a csókja ellen s annyira dühbe jöttem,
– nem tudom, miképen – hogy ész nélkül ellöktem magamtól és
elrohantam.
Máskor meg egy ideig hiába kérlelve, egyszerre csak ő lökött el
magától, sértett büszkeségében megvetően, talán gyűlölettel
végignézett rajtam és azt mondta:
– Eredj, nem is csókollak soha többé.
Mentem s az úton egyre rá kellett gondolnom. A vérem lobbot vetett,
ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá és alig egy órával későbben
a lábainál ültem és hízelegtem neki, könyörögtem egy
csókjáért.
Megmaradt hideg sértődöttségében. Én meg annál jobban hevültem.
Majd a szobájába akart zárkózni és akkor szilaj szenvedéllyel a
karjaimba kaptam és erőszakkal magamhoz szorítottam.
Sírt megalázkodásában és csikorgatta a fogait.
– Gyávaság, gyalázat! – kiáltotta és vonaglott karjaimban. Én
nem törődtem vele.
– Szeretlek és jogom van hozzád, – mondtam és az oly világos,
hogy maig sem látom másképen.
Igaz, annyit átlátok, hogy szegény rettenetesen szenvedhetett
szerelmemtől, mikor ő nem volt szerelmes kedvében. Tán ugyanaz az
utálat és düh, ami engem majd szétvetett, őt is gyötörte és
ilyenkor ő nem menekülhetett el úgy, mint én. De hát megint csak
kérdeznem kell: más házasságban a férfi és nő hangulata, vágya
találkozik-e úgy, hogy soha ily érzelembeli összeütközés
nincsen? S ha igen, bizonyára az asszony az, aki enged, hacsak nem
hitvány az ura. És ebben az esetben is a férj kénytelen a
szenvedéseket viselni az asszony helyett. Szóval, az egyiknek
szenvednie kell. Hát miért lett volna épp őneki ez a szenvedés
halálthozó?
Azt mondta, nem bírja tovább és elhagyott. Két napig elbírtam
nélküle, akkor utána mentem. Parancsoltam, ellenkezett. Kértem,
hajthatatlan marad. Ekkor mondhatatlan kétségbeesés fogott el,
térdre hulltam előtte és sírtam. Nélküle nem tudok élni és én
szeretem az életet. Ha nem könyörül rajtam, főbe lövöm magamat.
Ez, úgy látszik, meghatotta. Visszatért és én boldogan zártam a
karjaimba. De a mivoltomat nem változtathattam meg és az ő
szenvedései újra kezdődtek.
Úgy látszik, megtört, mert semmi kísérletet nem tett többé az
ellenállásra. Mindenbe belenyugodott immár ellenvetés és panasz
nélkül.
Ebben az időben voltam én a legboldogabb. Ő pedig egyre fogyott és
végül meghalt. Halálos ágyán súgta meg, hogy mindig szeretett és
megbocsát nekem. Én meg mintha megőrültem volna rengeteg
fájdalmamban.
Boldogítani nem tudtam és nélküle élni szintén nem tudok. Hogy
én öltem volna meg, talán igaz, de isten előtt nyugodtan
megállhatok s nem tehetek róla. Az egyéniségemmel nem bírok; ahogy
ez a silány, önző akarat összetörte őt, úgy összetör engemet
is. Nem voltam rosszabb hozzá, mint önmagamhoz.
Utána megyek.
_A BOSSZÚ._
Csorba Ákosné olyan asszony volt, akit az ura meg nem értett.
Következésképen egyre alakoskodott az urának és megcsalta annak
unokaöccsével, egy állásnélküli tanárral. Az ember ügyvéd volt
és kapacitás a válópörökben. Természetes, hogy könnyű volt őt
félrevezetni. A boldog ember szentül meg volt győződve, hogy
felesége legalább is annyira szereti, mint ő az asszonyt.
Történt azonban, hogy véletlenségből mégis megtudott mindent és
szörnyen megijedt. Már most mit csináljon? Váljon? Mint a válás
specialistája, nevetséges és lehetetlen lett volna a maga
szakmájában. Öljön, vagy párbajozzon? Az óriás termetű, de
petyhüdt izmú és lágylelkű ember megrettent, mikor ilyesmi csak
eszébe jutott. Mégis úgy látta, hogy valamit tennie kell és azt a
valamit máról holnapra halasztgatta. Közben pedig keserűséggel és
fájdalommal, önmagát utálva épúgy komédiázott, mint a
felesége. Adta tovább a szerelmes, boldog férjet, aki nem tud
semmit. S napnál világosabban bebizonyította magának, hogy
bosszúján és sérelmén erőt kell vennie, hogy szívesen ölne, meg
büntetne, ha nem volna itt a nagyobb érdek, melyért mindent tűrnie
kell: a gyermek.
Gyönyörű, édes, gömbölyű kis gyermek volt, ötéves. Ezt fossza
meg az anyjától? Lehetetlen! Ennek az egész jövendő életét tegye
tönkre, mert az övé tönkre van téve? Embertelenség volna. Tehát
tűrt és alakoskodott és nem tudott semmiről, nem gyávaságból,
hanem a gyermek iránt való szeretetből.
Egy teljes esztendeig vitte ez az életet. Rettentő élet volt.
Fogadta az asszony hízelgéseit, pedig tudta, hogy most jött meg a
kedvesétől. Szorongatta az unokaöccse kezét, adogatta neki a
kölcsönpénzeket, pedig tudta, hogy aljas gazember, aki megcsalja
jótevőjét, s majdan meg fogja csalni az asszonyt is. Olykor elfogta
a düh s majd kitört a bosszú, de türtőztette magát – a gyermek
miatt. Aztán megtörtént, hogy a gyermek megbetegedett és meghalt.
Az utolsó napokban Csorba Ákos olyan volt, mint az őrült.
Egyremásra hozta a tudós professzorokat és térdenállva
rimánkodott nekik, mentsék meg a gyermeket. S mikor a legtudósabb is
csak a fejét csóválta, fölugrott, torkon ragadta és úgy
kiáltott:
– Mentsd meg, gazember, a gyermekemet, mert nem tudod, mit jelent
ennek a gyermeknek a halála.
Aztán nekiesett a feleségének és őrjöngve suttogta:
– Tudok ám mindent. Úgy tekintsd ezt a gyermeket, mint akitől a te
életed függ. Miatta tűrtem és hallgattam, ha elvész, neked is
véged van. Azt mondják, az anya csodákat művelhet a gyermekéért.
Tégy hát csodát. Tégy csodát, – kiáltotta térdre hullva az
asszony előtt – és ments meg a bosszútól, mely irtózatos lesz
valamennyiünkre. Az asszonyt félholtan lódította a betegágyhoz,
dehogy is művelt az csodát! A gyermek aznap kiszenvedett. Jött az
áruló unokaöccs és részvéttel kezet nyújtott neki. Az asszony
remegve várta, mi fog történni. Az ember habozott, aztán elfordulva
viszonozta a kézszorítást, magában mormogva:
– Majd holnap!
Baljóslatú, gyászos csönd borult a házra. A temetés is elmult és
Csorba Ákos mégsem büntetett. Az irodában vettetett magának
ágyat. Az asszony ezért borzasztóan szenvedett, félt és minden
pillanatban várta a leszámolást, mely csak egyre késett.
Értesítette kedvesét is, hogy el vannak veszve, Ákos mindent tud. A
tanár úr ennek következtében nem mutatkozott többet Cserben hagyta
az asszonyt, aki – úgy lehet – halálos veszedelemben forog. Az
asszony most már elárulva tudta magát és urától való félelme
mellett a megsértett és kijátszott szerelem is marcangolta.
Óriássá nőtt előtte az az ember, aki ezt a borzasztó terhet
viselni bírta a gyereke kedvéért. És hallgatása és az az
irtózatos nyugalom, amely, mint a siralomházé körülfogta, még
félelmetesebbé tette. Hogy szerette most ezt a kalmárlelket, és
hogy marcangolta lelkét a szégyen és megbánás, hogy el tudta
árulni ezt a nagy embert azért a hitvány gyáváért, aki egyre
verseket mondott és adta a magasabbrendű, ideális férfit!
Már tíz napja tartott így. Délben találkoztak az ebédnél, melyet
némán költöttek el. Az asszony már szinte őrjöngött a
csapástól, mely egyre a feje fölött lebegett és csak nem akart
lesujtani. Végre is megtört az ereje és kifakadt:
– Ákos, nem bírom tovább ezt a várakozást, vétettem ellened,
ölj meg, vagy büntess, ahogy akarsz, de ezt a bizonytalanságot már
nem bírom tovább.
Az ember megijedt. Napról napra halogatta a büntetést és
tanakodott, mit csináljon, most nem térhetett ki, az asszony
megfogta. De egyben megadta neki a mentséget is. Pokoli módon
mosolygott s így szólt:
– A bizonytalanságot? Én teljes bizonyosságban voltam előbb a
hűséged, aztán a gyalázatod miatt. Ez a bizonytalanság része a
büntetésnek, addig tűröd, míg az ideje le nem telt.
Az asszony elébe roskadt.
– Légy bírám, de ne légy embertelen.
Az ember csak rázta a fejét.
– Az olyan teremtés számára nincs könyörület.
– Akkor nem tűrök tovább, – kiáltott az asszony, – elhagyom
ezt a házat.
– Ah, – kiáltott az ember, – hogy ahhoz a másikhoz menj?
Együtt turbékoljatok tovább, míg én itt takargatom a
becstelenségemet? Olyan nincs, az asztal lábához foglak vasalni, de
a szeretődhöz nem fogsz menni!
– Nem, – sírt az asszony, – utálom és gyűlölöm azt az
embert, öld meg és én szívesen tűrök bármely kínt.
– Igaz ez? – kiáltott Csorba Ákos.
– Szegény gyermekünk lelki üdvére esküszöm, hogy igaz.
– Akkor jól van, – felelt az ember csöndesen. – Meg akartalak
ölni mindkettőtöket, de neked megkegyelmezek, mivel osztod legalább
a gyűlöletemet. Együtt élünk, mint eddig, szó nélkül,
ellenségesen, megvetéssel irántad és közös gyászban elveszett
gyermekünkért. De ezt az embert meg fogom ölni.
Megint mult az idő. Siváran, baljóslatuan. Egyszer jön egy levél a
csábítótól. Azt mondja benne, hogy elismeri hibáját, de a férfi
már ilyen, nem tudott erőt venni a szenvedélyén. De most már
eleget várt, most már tudni akarja, miféle elégtételt követel
tőle a megbántott férj. Ő mindenre kész s ha lovagias úton akarja
az elégtételt megvenni rajta, ő készséggel szolgál valami
ürüggyel, hogy a botrány elkerülhető legyen.
– Lovagias elégtétel? – Csorba Ákos hátán végigfutott a hideg
borzongás, de csak megint megtalálta a módját, hogy irtózatát
ettől a bosszútól önmaga előtt leplezhesse.
– Lovagias elégtétel? Hogy lelőjjön és azután folytassák
ketten, zavartalanul az életet, míg engem a férgek rágnak? Nem,
barátom, erre a lépre én nem megyek. Élni fogok és közöttetek
állva, mint a bosszú tilalomfája s együtt szenvedjetek velem, míg
csak el nem pusztultok.
Azóta mind zsörtölődőbb, kegyetlenebb és embertelenebb lett az
asszony iránt. Kínozta és megszégyenítette szörnyűséges módon.
Már nem mellőzte hallgatással, hanem egyre beszélt neki. Elmondta
neki szerelmi kalandjait, amik nem voltak és gyönyörködött az
asszony elhalványodásában, reszkető féltékenységében, melyhez
neki jussa nincsen. Aztán faggatta, hogy mondjon el ő is mindent, ők
már mindent elmondhatnak egymásnak. Az asszony, aki a katasztrófa
óta őrülten szerette az urát, olykor ájultan terült el a
földön, ilyenkor férje felfogta karjaiban és míg a pamlaghoz
vitte, orvul, szenvedélyesen megcsókolta.
Egy teljes esztendeig tartott ez az állapot, ekkor az asszony fogta
magát és elszökött. Szüleihez ment. Az ember őrjöngve utazott
utána és követelte vissza a feleségét. Kiutasították. Ekkor
aztán vége volt minden önáltatásnak, átlátta, hogy ő e nélkül
az asszony nélkül nem tud élni, csakúgy, ahogy képtelen a
bosszúállásra. Könyörögve, könnyezve koldult az asszonynál,
hogy bocsásson meg neki és térjen vissza hozzá. Ő mindent
megbocsát és elfelejt.
S mikor felesége erre a könyörgésre hajlott és követte urát a
családi otthonba s mikor ez az ember szenvedélyesen a karjaiba kapta
és elborította arcát csókjaival, az asszony összeszorított ajkkal
vergődött karjaiban és mondhatatlan utálat kelt benne. Megint a meg
nem értett asszony volt, aki azonban most már értette az urát.
_SZÉTBARÁTKOZÁS._
Az ember: Ne tagadd, érzem. Nem vagy olyan, mint máskor.
A nő: Biztosítalak, hogy tévedsz, s meg is fogsz róla győződni.
Az ember: Mikor?
A nő: Ha majd holnap, holnapután és azután is mindig tapasztalni
fogod, hogy olyan vagyok, mint ma.
Az ember: Amivel értésemre akarod adni, hogy nem múló hangulatról
van szó, hanem állandó változásról.
A nő: Kérlek, ne kínozz. Örökös okoskodásod szinte
elviselhetetlen. Úgy érzem, mintha állandóan tolvajlámpával
belém világítanál, s tiltott dolgokat keresnél ott.
Az ember _(szomorúan)_: Jól tudod, hogy nincs jogom akármilyen
dolgodat tiltottnak vallani.
A nő: Ezt is megértem. Nem vagyok a feleséged, s a törvény szerint
képtelen vagyok arra, hogy megcsaljalak.
Az ember: Nem vagy a feleségem, s így akármikor kiadhatod nekem az
utat; nem kellek többet.
A nő: Nem vagyok a feleséged, s így rád vagyok szorulva. Ha
gyűlöllek, kérdésedre azt kell felelnem: szeretlek. S mivel a
csókomat nem érzed ma elég melegnek, azt kell mondanom: majd
holnapra megmelegítem. Nem, barátom, ne add a rabot velem szemben,
aki a foglyod vagyok.
Az ember: S mégis higyjem, hogy olyan vagy, mint eddig?
A nő: Tegnap óta egy nappal idősebb vagyok, s ezt megengeded nekem.
De hogy egyébként a tegnap és a ma között különbség legyen, azt
megtiltod.
Az ember _(szelíden)_: Drágám, beszéljünk indulat nélkül.
Bennünket a szerelem kergetett egymás karjaiba, semmi más. És én
jobban szeretlek, mint eddig, – persze, ez nem érdem, hanem
szerencsém, és tebenned máskép változott meg az érzelem, – ez
nem szemrehányás, csak csapás.
A nő: Igen, csapás rám nézve. Mert tudom, mi következik erre. Egy
nagylelkűségi szólam: ha nem szeretsz, szabad vagy, nem
tartóztatlak. És egy sikoltó tény: ha nem szeretlek is, a tied
vagyok, mert a tied voltam, – az ember nem hurcolkodhatik ki a
szerelemből, mint egy kényelmetlenné vált lakásból.
Az ember: Fogva érzed magad? Édes kedvesem, én nem vagyok a
porkolábod. Te rosszul ismersz. Erre a nagylelkűségre nem vagyok
képes. Inkább átfognám a térdedet és könyörögnék: mondd meg,
mi fordított ellenem. Mondd meg, miben nem feleltem meg
várakozásodnak, mondd meg, milyennek kívánod, hogy legyek, és
ismét szeretni fogsz, mert olyan leszek, ahogy te kívánod.
A nő _(gyöngéden)_: Ne, ne folytassuk. Nem érdemes. Tudod, a női
szeszély. Rossz kedvem van s arra hajlok, – hidd el, amolyan
hisztérikus hajlam – hogy a puszta szeszély helyébe mélyen járó
változást hazudjak, mert ez szebb és drámaibb. Holnap már meg
leszel velem elégedve.
Az ember _(fejét rázva)_: Te nem vagy szeszélyes, te nem vagy
hisztérikus. Tolvajlámpám bevilágította lelkedet, s azt találta,
ha te rosszkedvű vagy, akkor valami húr megpattant benned.
A nő _(idegesen)_: Jogom van kívánni tőled, hogy ténynek vedd,
amit mondok.
Az ember _(makacsul)_: Milyennek kívánod, hogy legyek?
A nő: Könyörgök, ne kínozz.
Az ember: Magad mondtad, hogy ebből a megúnt lakásból nem
költözhetsz ki. Nem akarom, hogy szenvedj benne, hát mondd meg,
mivel tehetem ismét otthonoddá?
A nő: Nem tudom.
Az ember: Tudod, tudod, és nincs értelme, hogy ha már ennyire
őszinte voltál, ne légy egészen az.
A nő: De ember, lehetetlenséget kellene kívánnom.
Az ember: Nincs lehetetlenség.
A nő: Van.
Az ember: Nincs.
A nő _(kifakadva)_: Hát tedd, hogy csak annyit tudjak rólad, mint
mikor először találkoztunk. Tedd, hogy úgy érezzek irántad, mint
mikor csupa rejtelem voltál. Tedd, hogy most is értelmeket keressek
még szavaidban, holott megértettem azokat, tedd, hogy okosabb lettél
volna, mint voltál, s nem tálaltad volna elém egész multadat és
jelenedet, s azt a tömérdek gyilkosságot, melyet lelkemben
elkövettél azzal, hogy nyitott könyvként éltél előttem, melybe
minden be van írva, amit nem tételeztem föl benned.
Az ember: Ezt… ezt csakugyan nem tehetem. Tehát az őszinteségem,
hogy annyira egynek éreztem magamat veled, hogy hangosan gondolkodtam,
hogy átlátszóvá tettem előtted a lelkemet, – édesem, ez
lehetetlen. Hát nem magad mondtad, hogy szerelmem jelét nem
csókjaimban látod, hanem az életem föltárásában? Minden
vallomásomat nem a kérdésed előzte meg? Istenem, most szerinted
tolakodó, kellemetlen fecsegő voltam?
A nő: Ugy-e, kár volt beszélnem? Joggal szememre lobbanthatod
következetlenségemet.
Az ember: Erről nincsen szó. Nem tartozol következetesnek lenni. De
magyarázatot kérhetek kijelentésedhez. Amennyire visszaemlékezni
tudok, sohasem mutattam magamat másnak, mint vagyok. Nem hazudtam
magamra erényeket, melyek nincsenek meg bennem, sőt azokat a
tulajdonságokat, melyek megragadtak, sem fitogtattam előtted.
Szerényen és tisztelettel, melegen és egyszerüen közeledtem
hozzád, s okom volt hinnem szerelmed állandóságában, mert te sem
kelletted magadat.
A nő: Igaz, igaz, hagyjuk ennyiben.
Az ember: Lehetetlen, édesem. Kell, hogy megértselek. Miben
csalódtál? Mit hittél rajtam, bennem másnak?
A nő: Mit? Semmit. De ez a semmi, – nos, hát igazad van. Érts meg.
Olyan vagy, amilyennek mutattad magadat. De én másnak néztelek. Az
egész, az általánosság, – ó milyen gyönyörű, férfias
jelenség! De részletezted, – ezt az egészedet behelyezted a
valóságos életed folyamatába, s akkor – nem hiszem, hogy képes
volnál megérteni.
Az ember: Csak beszélj, talán mégis.
A nő: Azt tudtam felőled, hogy boldogtalanul házasodtál. A
feleséged megcsalt s te magadra vetted a hibát. Eltartod, mintha most
is a feleséged lenne. Ez szép, ez nemes. De aztán elmondtad a
részleteket. Hónapokon keresztül az orrodnál fogva vezetett, s egy
elcsapott cseléd világosított föl. Ez kicsinyes, ez bornirt, ez
nevetséges. Elmondtad, hogy a feleséged, míg nem tudtál semmit,
mindenféle kifogással távol tartott magától. S utólag értetted
meg összerázkódását, ha gyanutlanul megcsókoltad. Utált. Egy
másik asszony utált! Egy rossz asszony, egy közönséges
tucatasszony utált és én szeresselek. Kincsnek érezzem azt, ami
másnak nem kellett. S egy közönséges, buta asszonynak nem voltál
elég ember, s nekem légy a legelső ember!
Az ember: Ah!
A nő: Igen, hiúság. Igen, egy kis szégyenkezés azzal a másikkal
szemben, aki eldobott. Minek gondolhat az engem, akinek gazdagság az,
ami neki hulladék? De több hiúságnál, több szégyenkezésnél.
Azt hittem, hogy velem szemben vagy olyan, mint vagy, s kisült, hogy
az odaadásod, a lelki közösséged voltakép a mód, amelyen te
szerelmes lenni szoktál. Nem nekem tárod föl lelkedet, hanem annak,
akivel ölelkezel. Milyen más az, amit képzeltem: egy erős
férfilélekről lepattantom a zárat s beléláthatok. Nekem
megmutatja, amit mindenkivel szemben titkol. S íme, a nekem szóló
levél helyett egy kávéházi újságot látok, melyhez mindenki jut,
aki utána nyúl.
Az ember _(bólongat)_: Értem, értelek.
A nő: Olyannak láttalak, mint festményen az erdőt. Egész,
gazdaglombú, tömör, dacos és tele sejtett veszedelmekkel. S olyan
vagy, mint egy erdő, de utak vannak belé vágva, sárosak, ha esik az
eső, s az egyetlen veszedelem, hogy pókhálós lesz a ruhám, arcomat
összeszurkálják a szúnyogok. Hiszen az vagy, aminek néztelek, de
nem olyan.
Az ember: Hm. (_Gondolkodás után, gyöngéden, egyszerüen.)_ Értem,
ezen csakugyan nem lehet segíteni. Igazán lehetetlenség az, ami
visszaadhatja bennem való hitedet.
A nő: S most következik, amit előre mondtam: tehát istenhozzádot
mondasz, s Isten tudja milyen szerencsésnek érzed magad, mert tört
szíveddel hagysz el, lelketlenül.
Az ember: Elhagylak? Nem, ez még lehetetlenebb.
A nő: Hogyan? Hát mi lesz??
Az ember: Volt idő, amikor nem szerettél, s én lábaidnál ültem. S
most ismét lesz idő, amikor nem szeretsz, s én a lábaidnál ülök.
Ami közben volt, az nem volt. Hogy az enyém voltál, nem zárja ki
azt, hogy elérhetetlen légy számomra.
A nő: Megint egy vonás, mely nemes és férfias és melytől félek.
Oly könnyen fékezheted magadat? S rólam föl tudod tenni, hogy adjam
az elérhetetlent, mikor te tudod legjobban, mennyire égek, ha
közelembe jutsz?
Az ember _(mosolyogva)_: Megnyugvással tudtam meg, hogy égésed
közben igen hideg és jó megfigyelő voltál.
A nő: Én?
Az ember: Igen. Mi másnak tulajdonítsam véleményednek ezt a
megváltozását? S jól figyelted meg, igazad van, én voltaképen
igen közönséges ember vagyok. Köszönöm, hogy ez a fölfedezés
téged meglep, – én sohasem tartottam magamat másnak.
A nő: Ne beszélj így magadról. Fáj minden szó, amit magad ellen
mondasz. Úgy mondod, mintha szeretném ezeket hallani, s ezért
mondod.
Az ember: Azért mondom, mert igaz. S lásd, ha tudnám, hogy egy
hazugsággal, tettetéssel visszahódíthatnálak, nem hazudnék, nem
tettetnék.
A nő: Nem? Pedig kétségbeesésemben erre gondoltam: ha leplezné
magát, ha újból olyannak látnám, csak egy pillanatra is, mint
akkor, a saját kiválóságától szenvedőnek.
Az ember: Ezt nem fogod többé látni. Most már őrizkedni fogok
olyan hatástól, melyben alkalmad lehet későbben csalódni.
A nő: S kibírod ezt?
Az ember: Miért ne?
A nő: Olyan erős vagy?
Az ember: Olyan közönséges vagyok. Csak a rendkívüli emberek
érzelme pattan ki drámává, a közönséges ember rosszul érzi
magát, de pontosan jár a dolga után, fizeti adóját, s ha a
szerelem már nagyon fojtogatja, hát nagyokat iszik, olykor ledér
nők is segítenek rajta.
A nő: Nem. Esküdj meg, hogy erre nem vetemedel.
Az ember: Esküdni? Erős szó. Inkább egyszerűen megigérem.
A nő: S az igéreted olyan, mint az eskü?
Az ember: Csak közönségesebb.
A nő _(nyakába ugrik)_: Ó te drága, erős szerelmes emberem!
Az ember: Mi ez?
A nő: Ez én vagyok, ez te vagy, ez azt jelenti, hogy megtaláltalak,
azt, hogy te vagy a világ legerősebb embere, mert képes voltál a
lehetetlenre.
Az ember: Drágám, beleszédülök ebbe a fordulatba, de nem hiszem
el. Az imént olyanokat mondtál…
A nő: S most az ellenkezőjét érzem. Nem az én szeszélyem, hanem a
te hatalmad az. Aki képes volt engem még erősebben magához
láncolni akkor, mikor eltaszítottam magamtól, az több mint férfi,
az…
Az ember _(magához szorítja)_: Az szerelmes férfi!
_A GRÓF._