Volt egyszer egy becsületes pántlikakereskedő, akinek gyönyörű
felesége volt, aki nagyon boldoggá tette. Egész nap vígan ugrált a
pult mögött és fütyörészve szolgálta ki a vevőit. Valamikor
régen az operában volt, ott hallotta ezt a nótát, mely módfölött
megtetszett neki:
Az asszony ingatag,
Álnok és csalfa lény,
Megbánja holnap,
Amit ma igér.
Egyszer az ügynök lépett be hozzá, azt kérdezte:
– Miért fütyöli mindig ezt a nótát?
A kereskedő nevetett.
– Mert szép.
– És igaznak is tartja?
– Igaz is.
– Hiszen a felesége is csak asszony?
– Persze hogy az.
– Hm, hm – morogta az ügynök s nem szólt többet a dologról,
hanem előszedte a mustráit és kínálgatta.
– Hohó, – kiáltott vígan a kereskedő – én csak eladni tudok,
de vásárolni nem. Ahhoz a feleségem ért. Engem mindig megcsaltak
még, a feleségemet pedig soha. Ó, nagyszerű asszony. Ha nekem el
akar valamit adni, akkor mutassa a feleségemnek a mintáit.
– Igen szívesen – szólt az ügynök és megpödörte fiatal
bajuszát. – Azonnal megyek a feleségéhez.
Mikor a kereskedő este hazajött, kérdezte:
– Itt volt-e az a fiatal ügynök, akit hozzád küldtem?
– Itt volt – felelte az asszony, behozván a vacsorát. – De nem
vettem tőle, mivel a mintái mind csúnyák. Aztán meg udvarolni is
akart. Ki nem állhatom.
– Te túlzol édesem: bizonyosan csak azért hízelgett, mivel azt
hitte, hogy így könnyebben rávisz az üzletre. Ezt magam is
megcselekszem a boltban.
– De biztosítlak, hogy egészen komolyan beszélt.
– Ugyan, drágám, hidd el, hogy ahhoz nem értesz.
– Jó, – felelt az asszony – ehhez nem értek.
– S olcsón ajánlott?
– Igen olcsón, de a mintái csúnyák.
– Kár, igazán kár.
– De azt mondta, hogy van más mintája is, el fogja hozni.
– Igazán?! – örvendett a jókedvű ember – hiszen akkor még
lehet esetleg jó üzletet csapni.
– Jobb szeretném azonban, – szólt vontatva az asszony – ha nem
jönne többet.
– Ugyan miért?
– Mert megint szépeket mond majd.
– Kérlek ne légy már olyan prüd. Annak a fiatal embernek az a
célja, hogy nekünk eladjon, nem pedig, hogy szerelmeskedjék. Hát
nem látod át?
– Átlátom – szólt halkan az asszony és megvetette az ura
ágyát.
Az meg vígan vetkőzött és fujta a kedves nótáját: az asszony
ingatag.
Másnap délután, amint a boltjában izzadva szolgálta ki a vevőit,
egyszerre viszketni kezdett a halántéka, dörzsölgette, de csak
annál jobban viszketett.
– Valami pattanás, – gondolta – a sok izzadságtól.
De a pattanás nagyobb s nagyobb lett és mire becsukta a boltját és
kalapját a fejére akarta tenni, hát nem lehetett. Megakadt abban a
pattanásban, mely akkora volt, mint egy őzbak agancsa.
– Szent Isten, mi ez? – kiáltott föl, mikor két kezével
megfogta. – Szarvak! Szarvaim nőttek. Jaj, de kellemetlen.
Izgatottan sietett haza és már az ajtóban rémülten kiáltott az
asszony felé:
– Asszony, asszony, nézd csak, szarvaim nőttek!
Az asszony reszketve állt a szoba közepén és nem mert az urára
nézni.
– De nézd csak, nézd csak – szólt odatartván a feleségének
agancsos homlokát. – Hát nem Isten csapása ez?
Az asszony félve húzódott el tőle s rebegte:
– Nem én tehetek róla, magad vagy az oka.
Az ember dühbe jött.
– Hiszen tudom, hogy nem te tehetsz róla, de mégis csak
szörnyűség. Nem mutathatom magamat így az embereknek! Orvost kell
hivatni; küldj rögtön orvosért.
Az asszony merően nézett az urára, aztán hirtelen jókedvvel
megölelte és nagyokat kacagva nézegette:
– Biz azok szarvak, valóságos, kedves kis szarvak. Ugyan hol
szerezted?
– Ne gúnyolódj, – morgott a férj – szeretném, ha az orvos
már levágta volna. De hát beszéljünk most másról. Itt volt az az
ügynök?
Az asszony elpirult és lesütötte a szemeit.
– Itt volt – felelt halkan.
– És? Szépek a minták?
– Nagyon szépek, – suttogta az asszony és ajkairól sóhaj kelt
– de még nem vásároltam tőle.
– És miért nem?
– Mert megint udvarolt.
A férj mérgesen csapott az asztalra.
– Ugyan kérlek, legyen már vége a gyerekeskedésnek. Hát azt
hiszed, hogy mindjárt szerelmes az ember, ha a szép szemedbe néz?
Az asszony habozott, valamit akart mondani, de visszaszítta.
Ekkor érkezett meg az orvos, aki a lámpa felé fordítván a derék
ember fejét, az ujjaival megtapogatta a kinövéseket. Aztán
fölhúzta a vállát, ránézett az asszonyra, majd az agancsos
emberre, kacagni kezdett, amit csak nehezen tudott köhögéssel
palástolni, aztán így szólt:
– Kedves barátom, ezeket a szarvakat az úristen sem veheti többet
le. Nincs a világon az a fűrész, mely az ilyen kinövésen fogna.
Ezt már viselni fogja haláláig s legfölebb a kedves felesége
iparkodhatik, hogy nagyobbra ne nőjjön.
– Rettentő, rettentő, – sopánkodott ijedten a szegény ember –
hiszen így panorámában mutogathatnám magamat.
– Nyugodjék meg, barátom, – szólt az orvos, a vállára téve a
kezét – nem ön az egyetlen, akinek szarvai nőttek. Majd
csináltatunk egy parókát, mely elrejti a szarvait, föltéve hogy
nagyobbra nem nőnek.
– És mit tegyek, hogy nagyobbra ne nőjjenek?
– Legyen minél többet itthon, barátom, a kedves felesége
társaságában, az ilyen bajnak legjobb az otthon levegője.
– Csakhogy nekem üzletem van és az üzletet ott nem hagyhatom.
– Akkor vigye magával a feleségét. Az ember ott van otthon, ahol a
felesége van.
– Ez igaz, köszönöm doktor, aztán attól a parókától nem
látszik majd semmi?
– Semmi, éppen semmi.
– Nagyszerű! – kiáltott vígan a férj és jókedvében
fütyörészni kezdett: az asszony ingatag.
Az orvos az ajtóban visszafordult:
– Tetszik önnek ez a nóta?
– Nagyon tetszik, – felelte a férj – ez a kedvenc dalom.
– Igen tanulságos dal – jegyezte meg az orvos és távozott.
Másnap reggel hozták a parókát, csakugyan elfödte a szarvait.
Búcsúzni akart az asszonytól.
– Hiszen veled megyek! – szólt ez.
– Dehogy jösz velem, hiszen valószínűleg újból eljön az az
ügynök, hát csak meg kell kötnöd vele az üzletet!
– De kérlek, a szarvaid…
– Hagyd békén a szarvaimat, ki se látszik a hegye sem.
– Jó – szólt az asszony és otthon maradt.
Mikor este hazajött a boltból, vígan kérdezte:
– Itt volt az ügynök?
– Itt volt – felelt az asszony.
– És vásároltál?
– Igen, de még nem állapodtam meg valamennyi fajtában.
– Helyes, csak válogass és vásárolj, amennyit csak lehet. Meg
kell ragadni a kedvező alkalmat. De milyen meleg ez a paróka, lelkem,
nem is képzeled.
Ezzel levette fejéről és búsan nézte magát a tükörben. Majd
ijedten fordult a felesége felé:
– Szent Isten, nézd csak, mindegyiken kinőtt egy ág.
– Az ám, – szólt az asszony szemlesütve – mindegyiken kinőtt
egy ág.
A szegény ember kétségbe volt esve. Az asszony gondolkodott egy
darabig, aztán odalépett az urához:
– Talán mégse vásárolnánk attól az ügynöktől. Kiadom holnap
az útját.
Ez már kihozta a sodrából.
– Egyszer és mindenkorra megmondom, hogy hagyd ki az üzletből a te
nevetséges hiúságodat. Majd egy pár bók miatt elszalasztom a
nyereséget.
– Jó, – szólt az asszony – többet nem ellenkezek.
A rákövetkező napon az asszony mosolyogva, hizelegve ment elébe és
megcsókolta mind a két arcát.
– Ejnye, de kedves vagy ma – csodálkozott a férj.
– Mert jó vásárt csaptam, – felelt enyelegve az asszony –
igazad volt, nagyon jó összeköttetés az a fiatal ember.
– No látod, megmondtam előre. De ez a paróka, – phű, de melegem
van.
Letette s mikor a tükörbe nézett, halálra ijedt.
– Újabb ága nőtt – dadogta sápadtan.
Az asszony hízelegve fogta át a nyakát.
– Ne búsúlj rajta, kis férjecském, szeretlek én így is.
– Milyen jó vagy, – szólt ez elérzékenyedve – az Isten
áldjon meg érte.
És mult az idő és a szegény ember agancsain mind újabb ágak
hajtottak ki. Az ágak is elágasodtak s kinőttek magasra a parókán
fölül s az orvos nem tudott rajta többé segíteni. Nagyon
elszomorodott a szegény ember s az üzletbe sem igen mert menni, mert
minden csitri varróleány kacagva kiáltott föl:
– Ni, mekkora szarvakat visel!
Az igaz, hogy az üzlet jól ment, mert valóságos áradat volt oda,
hogy lássák az emberek, aki ilyen nyiltan viseli a szarvait. Aztán
az az ügynök mesés olcsón szállította a pántlikákat. De azért
nem volt öröme semmiben, csak a szép kis feleségében, aki egyre
vigasztalta, becézgette s csak annál jobban szerette, minél
nagyobbra nőttek az agancsai.
Végre már olyan nagyok voltak, hogy lehúzták a fejét. Ekkor az
asszony mondta:
– Tudod, édes kis férjem, nem mehetsz te már így az üzletbe.
Beszélek majd az ügynökkel, hogy vegye át az üzlet vezetését.
Kitünő ember, jól fogja vezetni, hogy pedig meg ne csaljon
bennünket, majd én is az üzletbe ülök és ellenőrzöm.
A férj örömmel fogadta az eszmét és megcsókolta okos kis
feleségét az okos ötletéért.
És azóta a szegény ember otthon ült, ki se mozdult a lakásából,
míg a felesége naphosszat a boltban volt, hogy ellenőrizze az
ügynököt. Egész agancserdő virított már ki rajta. A felesége
minden este odaült mellé és elűzte a szomorúságát édes
kacagásával, forró csókjaival és puha ölelésével. S a szegény
ember ilyenkor fölvidulva fütyülte a nótáját: az asszony
ingatag…
Mult az idő, az agancsai már akkorák voltak, hogy alig fértek a
szobában. A szegény ember nem tűrte többé: elfogyott az
életereje. Haldokolva feküdt az ágyán, előtte térdelt a felesége
és zokogott, mellette ült az ügynök, könnyel a szemében. Az
agancsos ember megfogta kezüket és így szólt:
– Köszönöm neked, édes feleségem, hogy szerencsétlenségemben
híven kitartottál mellettem. Áldjon meg érte az Isten. És
magának, kedves barátom, is köszönöm, amit tett. Kérem, ne hagyja
el szegény feleségemet, ha én nem leszek többé.
– Esküszöm – szólt ünnepélyesen az ügynök s megszorította a
haldokló kezét.
– Akkor nyugodtan halok meg – suttogta az, egy mélyet sóhajtott
még és meghalt.