Az ismerősök, jóbarátok mosolyogva suttogták, hogy Kludiéknál az
úr fogadja föl a cselédeket. Megesett, hogy a különben nem nagyon
serény ember pusztán szobaleányért utazott föl Budapestre és
hozott is magával egyet, olyat, hogy a szeme is káprázott annak, aki
ránézett. A gyönyörű teremtés úgy is viselte magát, mint akit
gyorsvonaton hoztak, külön kupéban. Figyelmes szemű gazdasszonyok
legalább észrevették, hogy a Juliskának fehér kötője és takaros
klottruhája mindig tisztább, mint a bútorok; ablakmosáson,
padlósúroláson pedig sohasem érték. Az érdeklődő asszonyságok
– nincs ebben semmi, ha asszonyok cselédről beszélgetnek –
puhatolództak is Ágnes asszonynál: hogyan van megelégedve az új
szobaleánnyal. Elállt a szájuk, mikor azt az egykedvű választ
kapták:
– Majd elkergeti az uram, ha nem lesz vele megelégedve. Nekem
mindegy, akármilyen a szobaleány, mert én csak a szakácsnénak
veszem hasznát.
Nevettek is rajta, szörnyűködtek is. Hát vak ez az asszony? Vagy
nincs szíve? Tudvalevő, hogy az Ágnes szülői a végsőig
ellenezték ezt a házasságot, mert féltették gyermeküket a Kludi
Gábor csapodár hirétől. Csakhogy Ágnes kijelentette, inkább
nekimegy a Marosnak, semhogy Gáborról lemondjon. Tehát szerelmi
házasság volt – legalább az ő részéről. S most az urára
bízza, mikor kergesse el a szobalányt.
Igaz, Ágnes asszonynak egyéb dolga is van, mint leskelődni a
cselédszoba ajtaján. Öt éve, hogy férjhez ment és négy gyerek
sivalkodik a háznál. Sőt mintha az ötödik is útban volna már.
Szegény, sajnálni való teremtés különben, aztán úgy is lehet,
hogy ez a túlságos fogékonyság az anyai hivatás iránt, okozója
minden bajnak. Már az első gyerekágy után a karcsú, nyúlánk
Ágnes komlósrúddá soványodott, finom elefántcsontszínű arca
fakóra vált, sőt ragyogó szőke hajából is kiveszett a
csillogás. Nem csoda, ha a férj, aki szerette a szép leányt, nem
találja meg szerelme tárgyát a csúnya asszonyban.
Hogyan van, mint van? Én nem tudok többet a szomszéd asszonyoknál.
A békesség különben mintaszerű a háznál. Még a cselédleány
sem hallott soha semmi veszekedést férj és feleség között.
Ellenkezőleg, nagyon sokan tanui voltak a kiváló gyöngédségnek,
melyben Kludi Gábor feleségét részesíti. No meg a minden
esztendőben kelepelő gólya is jelenti, hogy abban a házban csönd
és békesség uralkodik.
Hát éppen azért támadt Ágnes asszony felől az a különös,
félig gúnyos, félig lenéző hír, hogy asszony, akit az ura a
szobaleányával aláz meg és nem tud róla! Lehetséges ilyesmi? S ha
igen, hol a hiba: a fejében-e, vagy a szívében?
Ágnes asszony különben maga a mosolygó türelem. A gyerekek mind
olyanok, mintha egyetlenek volnának. Folyton rajta lógnak,
agyoncsigázzák. Hónapok múlnak el és Ágnes asszony nem kerül ki
az utcára. Pedig jókedvű leány volt, táncos, kacagós kedvű. Most
valami különös mosoly lebeg az ajkán, mely félig lomhaságot,
félig fásultságot jelent. Ha vendég van a háznál, alig látni.
Rendszerint a leves után bocsánatot kér: a gyerekekhez kell mennie.
Este, ha férfitársaság gyülekezik, Ágnes asszony nagyon korán
visszavonul és urának sohasem kell búcsúznia tőle, ha a jókedvű
társasággal átvonul a kaszinóba, ahonnan csak hajnalhasadáskor
vetődik haza.
Amennyire az asszonyok lenézik Ágnest, a férfiak annyira irígylik
Gábort.
– Ilyen asszony kellene! Boldog ember, aki sohase hallott
kukli-prédikációt!
Kludi Gábor ilyenkor nem szerette folytatni ezt a témát. Bizony
néha, mintha jól esett volna neki egy kis szemrehányás az asszony
részéről.
A nyárra vendégük érkezett. Rendes Gézáné, az Ágnes
unokanénje. Mintegy harmincesztendős asszonyka, pezsgő
temperamentummal, erős, szélesvállú, pirosarcú pesti asszony, aki
nyaralás ürügye alatt itt, ezen az elmaradt erdélyi vidéken
ragyogtatta káprázatos toalettjeit.
Ennek a látogatásnak az volt a következménye, hogy a szép pesti
asszony egy hét folytán összepörölt a szőke szobaleánnyal,
akinek nem igen imponált a selyem pongyola s ugyancsak visszanyelvelt.
Ágnes asszony különös fásult mosolygásával hallgatta a
pörlekedést, de nem szólt. A szép asszony gyönyörű fekete
hajába markolt rózsás körmeivel, úgy támadt reá:
– És te eltűröd, hogy a cseléd így bánjék vendégeddel?
Ágnes asszony, aki ölében tartotta a legkisebbiket, míg a két
nagyobbik gyerek kétoldalt iparkodott, ki a hátára, ki a nyakába
mászni, szelíden válaszolt:
– Majd ha Gábor hazajön, rendet csinál.
Rendesné egy pillanatra meghökkent, gyilkos szemmel mérte végig a
szobalányt, aki kihívó mosollyal állta tekintetét. Mintha ebben a
pillanatban megértették volna egymást s nem mint uriasszony
cseléddel, hanem mint asszony az asszonnyal álltak volna egymással
szemben.
Kludi Gábor hazajött és rendet csinált. Azonnal elcsapta a szép
szobaleányt.
– Rögtön pakkoljon és kotródjék – rivallt rá.
A szép leány dühre fakadt.
– Jó, megyek, de hát elébb a nagyságával fogok beszélni. Meg
kell neki is tudnia, mi dolgom volt nekem ebben a házban és miért
kell most elmennem.
Ágnes asszony szelíden, de határozottan felelt:
– Velem nincs semmi beszélni valója, ha a nagyságos úr
elbocsátotta, menni fog s cseléddel nem állok szóba.
És elvonult a hálószobába, a ház végén, hogy ne hallja a
mosdatlanságokat, miket az elbocsátott cseléd pakkolás és
távozás közben torkaszakadtából kiáltott, hogy a szomszédság
ablakai kinyiltak és ifjak meg öregek kaján mosolygással, durva
érdeklődéssel mohón magukba szítták.
Ő tehát megint nem tudott semmit, az egész város pedig arról
beszélt, a szép pesti asszony miként túrta ki a szép pesti
szobaleányt.
Sajátságos élet folyt azután. Az idegen azt hitte volna, hogy
Rendesné a ház asszonya, míg Ágnes csak amolyan fizetett, alázatos
gouvernante, aki a gyerekekkel foglalkozik. Alig mult nap, hogy az
eleven pesti asszony valami kirándulásra nem ment, természetesen a
Kludi Gábor kíséretében. Majálisokat is rendeztek, nyári
táncmulatságokat. Rendesné mindenütt a Kludi Gábor karján jelent
meg. Ágnes asszonyt sohase látták. Az is megesett, hogy a szép
asszony, ha már idáig jött, kíváncsi volt megtekinteni
Nagyszebent. Délben indultak el útnak és csak harmadnapra érkeztek
vissza. Ilyet se tűrt volna el más asszony, de hát ennek az
Ágnesnek valóban nincs vére.
Megfoghatatlan egykedvűsége ingerelte Rendesnét is.
– Mondd csak, Ágnes, – szólt hozzá – nem vagy rám
féltékeny?
Ágnes vállát vonogatta.
– Nem féltem az uramat, – felelt csöndesen.
– Senkitől?
– Senkitől.
– Annyira hiszed, hogy szeret?
– Annyira hiszem, – szólt Ágnes, erősen szemébe nézve a
kémlelő asszonynak, – hogy Gábornak szüksége van rám és amit
én nyujtok neki, azt senki másnál még csak keresni sem fogja.
– És – tudja azt ő is?
– Ma még nem – felelt egyszerüen és ölébefogva a sivalkodó
gyereket, kezdett neki mesélni: volt egyszer egy igen szegény leány,
úgy hívták, hogy Hamupipőke.
Rendesné végighallgatta a mesét, melynek hossza-vége nem volt, mert
mikor Hamupipőke már a király felesége lett, a gyerek belemarkolt
az édesanyja hajába s mintha csöngetyűzsinór volna, úgy
rángatta:
– Még ne legyen vége, akarom, hogy a mese tovább tartson.
És a mese tovább tartott.
A könnyelmű pesti asszonyon, mintha megindulás vett volna erőt.
– Hallod Ágnes, – szólt fojtott hangon, – ha te azt hinnéd,
hogy az én ittlétem árt neked, hát én elutazom.
Ágnes szelíden nézett rá.
– Semmi okod rá. Gábor nagyon szereti, hogy itt vagy. Arra
kérnélek, hogy hosszabbítsd meg ittmaradásodat, amíg éppen lehet.
Rendesné erre nem felelt semmit, csak nézte, nézte a fonnyadt
asszonyt, aztán hirtelen odalépett hozzá és megölelte. Ágnes nem
viszonozta ölelését, de tűrte.
Bekövetkezett az aratás ideje, Gábor a tanyára vonult s nem is
tért haza éjtszakára sem. Rendesné mindennap kikocsizott hozzá,
mert nagyon érdekelték a mezei munkák. Közbe-közbe egy kis tanyai
mulatságot is rendeztek, ilyenkor csak hajnalhasadáskor tért vissza.
Ágnes a gyerekeknél maradt. Állapota is rosszabbra fordult,
számítása szerint egy hónap múlva megint itt lesz a gólya.
Sokszor rosszul lett, egyszer el is ájult, de rendes életmódján nem
változtatott semmit, ágya most is a gyerekszobában volt és
éjtszakánkint négyszer-ötször fölkelt, mert mindegyik gyerek
legalább is egyszer ébredt föl, hangos sivalkodással. Az ura csak
vasárnapra tért haza, ilyenkor futólag megcsókolta, szórakozottan
végigsimogatta a haját és másfelé kalandozó gondolattal mondta:
– Jó volna, ha most már kímélnéd magadat.
Ebéd után aztán rögtön a kaszinóba sietett. Nem tűrte a
gyereksivítást.