Augusztus második felében megeredt az eső és nem akart többé
elállni. Rendesné kedvetlenül és idegesen járt-kelt a szobában
és nézte a felhőket.
– Nem lesz vége ennek az unalomnak? – szólt Ágneshez.
– Itt a hegyek között bizony nehezen tisztul ki az idő.
Harmadnapra a szép asszony odaszólt:
– Ha holnapra nem áll el az eső, én megyek.
– Ne tedd azt, – kérte Ágnes, – Gábor már úgy megszokta,
hogy itt vagy. Rosszul esnék neki.
Ekkor lépett be a férj, lucskosan, kedvetlenül. Rendesné odafordult
hozzá:
– Hallja, Gábor, a felesége tartóztat. El akarok menni és ő azt
mondja, hogy hiányoznék magának. Mit szól hozzá?
Gábor izgatottan szólt:
– El akar menni? És miért?
– Mert ez az átkozott eső nem akar elállani. Meghalok az
unalomtól. Én nyaralni jöttem ide, nem pedig a szobában ülve lesni
a felhőjárást.
– És ez elég ok, hogy menjen? – szólt amaz. – Csak a szép
idő kedvéért maradt itt eddig?
– Édes istenem, – felelt a szép asszony, – nem mindenki
született arra, hogy csöndesen a kuckóban üljön, mint Ágnes,
aztán végre sem maradhatok itt örökre, meg nem is jöttem ide úgy,
hogy itt ragadjak a sárban.
– Akkor jól van, – szólt Gábor. Sarkon fordult és ment.
A szép asszony dacosan összeszorította ajkát, úgy állt az
ablaknál, hátat fordítva Ágnesnek, aki apró főkötőkbe kék
pántlikákat fűzött.
– Eh, – fakadt ki végre, szóval folytatva, amit magában gondolt,
– megyek. Mindennek vége van, legyen ennek is vége. Mondd, Ágnes,
de igazán, nem haragszol rám, biztosan tudod, hogy nincs okod engem
gyűlölni?
Ágnes félretette munkáját. Szokatlan gerjedelemben volt.
– Komolyan elhatároztad magadat? – kérdezte fojtott hangon.
– Még ma pakkolok és holnap megyek.
– Visszavonhatatlanul?
– Visszavonhatatlanul.
– Semmi esetre sem engedsz? Neki sem?
– Neki legkevésbbé.
– Akkor, – szólt Ágnes különös hangon – ha ez befejezett
dolog és az én szavamnak már semmi befolyása nem lehet rá, felelek
előbbi kérdésedre. Én nem haragszom rád, nem is gyűlöllek, mert
nem vétettél ellenem semmit. Jól tudom, mit gondoltál te eddig
felőlem s nagyon jól tudom, hogy az egész városban nevetik a
vakságomat. Pedig nem vagyok vak. Nem kémkedem soha az uram után, de
azért tudok mindent. Azt is, hogy mi történt köztetek.
– Ágnes!
– Ne szakíts félbe, hadd mondjam meg neked, amit tudnod kell.
Ellenem te nem vétettél semmit, csak a Juliska ellen, akit miattad
elkergetett az uram. Az egyik követi a másikat s nekem igazán
mindegy, hogy ki van soron. Ezért, ha a lelkiismereted nyugtalanít,
kérj bocsánatot a szobalányomtól, a kávéházi kaszírnőtől, meg
mit tudom én, kitől, csak tőlem ne. Ami engem illet, én szeretem
Gábort és szeretni fogom utolsó lehelletemig és soha nem bánt
semmi önző féltékenység, mert amikor őt szeretem és nélküle
élni nem akarok, nem a magam boldogságát kívánom, hanem az övét.
Én az ő csapongó hajlamait nem tudom kielégíteni. Nyűgös,
csúnya asszony vagyok s majdnem mindig beteg. Nem köthetem magamhoz,
mikor mások felé húz a vére, akármit csinálnék is. Tehát nem
csinálok semmit, hanem tudom, hogy a felesége mégis csak én vagyok,
hogy mindenkin, akit elémbe tesz, megbosszul engem ő maga, mikor
mindenki csak megelőz egy másikat. Én tűrök és várok és a
lelkemet nem bántja semmi önző érzés. Itt várok és tartom
készen számára a nyugodalmas otthont arra az időre, mikor
nyugodalmas otthonra szüksége lesz.
– És mikor lesz az? – kérdi halkan a másik.
– Nem tudom, talán csak akkor, mikor öregek leszünk. De akkor
rajtam lesz a sor. Akkor én leszek az ő mindene s ha majd meg fogja
ismerni, mit tettem én érte és hogy gondoskodtam róla, hogy amikor
mindenki elhagyja, a lelke fázik és a teste beteg, akkor annál
jobban fog szeretni engem, a csúnyát, a vénet és meg fogja
becsülni azt a szerelmet, melyet mostan nem tud meglátni. – Most
ismersz engem, eredj békén haza, nem te vagy az első, nem te vagy az
utolsó, de ami engem erőssé és türelmessé tesz, az a tudat, hogy
mégis csak én vagyok az egyetlen.
A gyermekszobából rivalgás hangzott, Ágnes egy szökéssel ott
termett és a rajta lógó gyerekeket lihegve maga után vonszolva,
ragyogó szemmel még odaszólt a megkövült asszonynak:
– És ezek az ő gyerekei!
*
Másnap Rendesné elutazott. Gábor esőköpenyben ácsorgott, úgy
várt reá a szobában.
– Itt marad, – szólt rá ridegen a szép asszony. – Nem akarok
magával többé egyedül lenni. Isten vele…
Gábor nagyon el volt keseredve. Mogorván járt-kelt a nappaliban, nem
lelte a helyét sehol. Ágnes szelíden nézte és nem szólt semmit.
– Bizonyosan te zavartad el, mordult rá Gábor. Nem bírtad
elnézni, hogy egy kis szórakozásom is legyen ebben az átkozott
fészekben.
– Nem, Gábor, hidd el, nem én vagyok az oka.
– Az oka, az oka! – ismételte a férje idegesen. – Nagyon jól
tudod, hogy milyen a természetem. Szeretem az elevenséget, a
jókedvet. Mit csináljak magamban? Te mint a kotlóstyúk, úgy ülsz
a fészekben. Az ördögbe is, nekem nem gyerekekre van szükségem,
hanem asszonyra.
– Tudom Gábor, tudom, – szólt szeliden Ágnes.
Kludi Gábor elszégyelte magát. Odalépett a feleségéhez és hegyes
állát az ujjai közé fogva, gyöngéden fölemelte arcát.
– Szegény kicsikém, – szólt lágyan.
Az asszony szemében könny gyülemlett. Lehajlott az ura kezére és
hirtelen megcsókolta.
– Köszönöm, – szólt a legmélyebb háladatosság hangján.
_KÁROLY._
Károly nem olyan gyerek, mint a többi. Nem is tudom, minek van neve,
mint a többinek. Mikor megszületett, senki sem várta. Korán jött.
S mire jöttének híre kelt, már nem volt. Korán ment. Éppen csak
annyit élt, hogy el lehessen temetni. S éppen annyira volt ember,
hogy az anyakönyvbe be kellett vezetni a jöttét, meg a mentét.
Huszonnégy órán át volt gyerek. Ennyi idő alatt is szert tett a
rossz gyerek hírnevére. Egyre sírt, éjjel-nappal. Az egész
életét átsírta. Valami fájt neki – az élete vagy a halála?
Bajos azt megmondani. Nem ringatták puha bölcsőben, mint más
gyereket, ellenben vattába göngyölgették, mint a porcellánbabát.
A bába megnézte: fiú! Az orvos megnézte: sárgaságot kap,
elpusztul. Az anyja siratta és az apja temette. Ennyi az egész
biográfiája.
Valami sok vizet nem zavart a világban. Jöttek a rokonok és
vigasztalták a szülőket. A szülők is vigasztalták magukat. Hiszen
nem kell komolyan venni, az ilyen kis poronty voltaképen nem igazi
ember. Még nem is költözött belé a lélek. Csak betegsége volt az
édesanyjának, az most elmult. Nem érzi a fájdalmat, nem tudja az
életet és nem tudja a halálát.
Mégis jött a pap és beszédet, imádságot mondott a kis
koporsónál. Hosszú beszédet, rövid imádságot. Ott állt
mögötte a temetői szolga, az apja, meg én. Minek nagy dolgot
csinálni az ilyen kicsi emberből? Halottas csönd, nyomott lelkület
– hiszen csak érezzük, hogy itt járt a halál angyala. Aztán a
szolga ölébe kapja, karjára ölti a koszorút is, mi meg megyünk
utána. Nem kell nagy cécó, elég, ha mi férfiak megyünk vele az
üveges gyászhintón, hogy megjegyezzük magunknak a helyet, hol
nyugszik a Károly.
Ezzel vége. Belejött ebbe a nagy világba és nem tud belőle semmit.
De hát az is csak látszat. A kis Károly élete azért mégis teljes.
Nincs az a százesztendős világjárt ember, akinek az élete
teljesebb volna. Az ember-nyilvántartás minden rubrikája be van
töltve, éppen csak hogy adókönyve nincsen. Ezért meg nem érdemes
búsúlni, Károly. Sőt ha meggondoljuk a dolgot, többet éltél,
mint más. Avagy van-e öreg ember, akinek mozgalmasabb, jelentősebb
huszonnégy órája lett volna, mint Károlynak? Aztán lássuk csak, e
huszonnégy óra alatt Károly dolgot adott: a bábának, az
édesanyjának, a nagyanyjának, az édesapjának, az orvosnak, a
patikusnak, az anyakönyvvezetőnek, a papnak, a
temetkezővállalatnak, két fehér lónak, a virágárusnak, két
szolgának és két sírásónak. Dolgot fog még adni a kőfaragónak,
meg a fuvarosnak. Mindezt huszonnégy óra alatt. Bizony sok ez azért,
hogy egy emberrel ne éljen több a föld hátán.
Gyönyörű, ragyogó nyári reggel volt, mikor Károlyt kivittük a
budai temetőbe. Rossz volt a kedvünk, ennyivel tartozunk a kis
fiúnak. A villamos vasút vígan csilingelt előttünk, hogy
figyelmeztessen. Halott van a kocsinkon, annak aligha árt meg az
elgázolás. Károlynak ez is újság, no lám, rövid élete
pályáján megismerkedhetik a modern technika munkáival is. Nem baj,
hogy koporsó zárja le, hiszen ha dajka vinné selyemtakaró alatt,
sem értene többet a világból. De mégis jó, hogy vinni kell
valamerre. Úgy érzem, nagy jótett ez: hadd lássa Károly, mit hagy
itt a siralom völgyében.
Én már sokkal öregebb vagyok s betelt a szemem sok mindenféle
csodával. Láttam a pálmát hajlongani és fájáról téptem a
citromot. Fáztam poláris éjtszakán és fulladoztam délszaki
hőségben. Tenger hulláma ringatott, elannyira, hogy majdnem
belefulladtam. És most mégis, mikor végigődöngünk üzleti
gyásztempóban a Krisztina-körúton, úgy nézem a dombokat, a
házsorokat, a fölmagasló várfalat és a szétlapuló vérmezőt,
mintha először járnék ott. Igy érzem mindig, mikor idegennek
mutogatom a várost. Magam is idegen szemmel újságnak látok mindent.
Károly mutogatja nekem a világot.
Mert igaz is. Az ember gondolat nélkül ődöng a világon. Látod,
Károly, a körúti palotákat? Ezek az örökkévalóság számára
épültek. Mintha az emberek nem is halnának meg, úgy rakosgatják
össze a dologi javakat. Nézd ezt a sok lótó-futó embert: mind
keres valamit. Nézd amott sír egy gyerek, borús homlokkal járkál
egy férfi. Mellette meg kacér mosolygással tipeg egy szép leány.
Ezeket még sohase vitték koporsó alatt a temetőbe, de fogják
vinni. Mégis az egész lelkükkel itt a földön keresnek valamit. Te
ezt nem érted, miképen lehet örülni vagy búsulni, holott meg kell
halni. Mert te tökéletesebb vagy: azt a sok jelentéktelen hivatást,
az életnek ezt a gondolatjelét, kihagytad pályádból.
Itt kórház, ott gyár, amott meg iskola. Hallod a vasút füttyét?
Ez a világ végére is visz. Micsoda bonyolult masinéria szolgálja
az életet s hogy kell szolgálni ezt a masinát az embereknek, ha
élni akarnak. Messze hegyek gyomrába beleássák magukat, onnan
kivájják a szenet. Kivájják és kazánokba tömik, hogy ott égjen
el. Magot vetnek a földbe és várnak egy esztendeig, míg mag terem
belőle. Táplálják az állatot, hogy megehessék az állatot,
verejtékeznek, hogy a szájukba dughassanak megrágni való dolgokat
és esznek, hogy hullathassák a verejtéket. Ez az élet.
És jajjal kelnek, meg jajjal nyugszanak le. Ugyan mi bajuk lehet?
Nincs mit enniök. Éhesek. És ez a legnagyobb boldogtalanság, ami
embert érhet. Hallgasd meg a szegény embereket, mind csak jóllakni
akar. És aztán, ha már nem érzi a gyomrát? Hát olyan nagy dolog
nem érezni a gyomrot?
Hát látod, ez is az élet.
S hogy én most egy apró koporsó után megyek, egy ismeretlen,
tudatlan kis tetemmel álmodom, ez is az életet mutatja. Kint vagyunk
a szabadban, érzem a tiszta levegőt, látom a fákat, az erdős
hegyeket. Madarak csicsergése és pillék szállongása – ah, ez is
az élet. A mérhetetlenség és az örökkévalóság lélegzik
ezekben a zöld levelekben s az egynapos pillében. Évezredek mulva,
akit erre visz az útja, meg fogja találni ugyanazt a halmot, rajta
ugyanazt a fűszálat. Ez örökké él, mert nincs benne élet.
Csakúgy, mint Károlyban nincs meg.
– Nem gyujtanál rá? – kérdi az apa. – Szegény ember
házigazda és előzékeny akar lenni. Hiszen kis ember és magunkban
vagyunk. Szivarszóval is kiérünk a temetőbe.
Nem, nem gyujtok rá, Károly, a te tiszteletedre nem. Eszembe jut,
hogy véletlenségből életben maradsz s vagy húsz esztendő mulva a
te ajkad közé is szorulna egy-egy cigaró. Látnád ezt a jelenséges
világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy
éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy
valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni
akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak
az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra,
beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem
semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen
elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám
a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik
tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.
Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis
tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt
pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így
költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm
után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és
követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem
sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla
semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni
nagyon jó lehet!
A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely.
De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró
dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly!
És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a
sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül
meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az
embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az
ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly,
most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt
vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat
az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály
elmúlik. Te célnál vagy.
A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti
le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó.
Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását
illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a
kocsiban, kiveszem a szivaromat:
– Most már rá lehet gyujtani.