A strazzista _(tizenötéves fiú)_: Mihály, adja ide a kopirkönyvet.
Mihály _(fölugrik és alázatosan odacammog)_: Tessék, Fejér úr.
A strazzista: Maga mulya, az a régi könyv, az újat adja.
Mihály: Igen is, kérem.
A szaldakontista: Jóska, lesz-e már? Háromnegyed van, nekem nincs
kedvem, hogy maga miatt lekéssem az ebédről.
Jóska _(egykedvüen tovább rakosgatja a pénzt)_: Hát csak menjen
ebédelni, Berger úr, én meg a Berger úr kedvéért nem fogok
ráfizetni a számadásra.
A szaldakontista: Jóska, ne szemtelenkedjék.
Jóska _(fölugrik)_: Hát itt a pénz, számítsa össze maga, az úr
nem adta nekem, én se loptam a kauciómat. Kiki vigyázzon a
magáéra.
A főkönyvelő: No, azért nem kell úgy kikelni, Jóska, végezze
csöndben a számadását és több tisztelettel viselje magát az urak
iránt.
Jóska: Magammal se hagyok packázni.
_(Megint a kuckóban együtt ülnek.)_
Mihály: Egyszer rosszul fogsz járni, Jóska!
Jóska _(igen nyugodtan)_: Hát aztán? Van pénzem, a kauciómmal
akárhová mehetek. De olyan barom, mint te, akkor sem volnék, ha egy
fityingem sem volna. Tudod-e, Mihály, hogy te voltaképen állat vagy?
Mihály _(csüggedten)_: Csak kívül, belül nem. Van itt lélek s ha
nekem kaucióm volna, akkor tudom istenem…
Jóska: Époly állat volnál, mint most. Nem vagy te férfi, Mihály
és csodálom, hogy az a Marcsa hogy felejthette magát nálad!
Mihály: Ő tudja, ki vagyok. A kvártélyosa voltam, aztán hogy ezt a
hivatalt kaptam, összeállottunk. Azért tűrök én itt mindent, mert
ha nem volna hivatalom, hát az a beste céda otthagyna. No, de amíg a
kezem alatt van, érzi, hogy az embere vagyok. Látnád csak a testét,
kékre van az rugdalva. Pedig olykor nem is csinál semmi rosszat.
Eszembe jut, hát megrugdalom. Hadd érezze, hogy ki az úr a háznál.
Jóska: Buta vagy, de ravasz. Ezt most azért mondtad, hogy eláruljam
magamat. De vigyázz, ha még talán gyanakodol, hát úgy lehet,
kedvem szottyan és egyszerüen elveszem tőled az asszonyt.
Mihály: Te? Az olyan legényfajta, mint te, nem vesz magára asszonyt
állandó koloncnak.
Jóska: Csak ne bizakodj benne. Az ember megváltozik, s azt találja,
hogy mégis jobb, ha van valaki, aki főz neki. Marcsa pedig igen jól
főz. Nem hínál meg ma vacsorára? Adok hozzá három hatost, meg a
bort is magammal hozom.
Mihály: Bort is? Nem, Jóska, engem ugyan le nem kenyerezel. Nem a
főztiért mennél…
Jóska: Barom, hisz ott leszel magad is!
Mihály: Jóska, te igaz barátom vagy, erősebb is vagy nálamnál,
nincs mitől tartanod. Aztán nekem már mindegy, akár az a zsidó,
akár te. Mondd meg igaz lelkedre, van köztetek valami?
Jóska _(nevetve)_: Hát igaz lelkemre mondom, szamár vagy.
Mihály: Hiszek neked, hát akkor szívesen látlak!
Jóska: Itt a három hatos, a bort majd este viszem. Aztán jó
birkapaprikást csináljon a Marcsa és túrósgaluskát
töpörtyűvel. Most leszámolok a zsidóval.
_(Meg is teszi. Öt perc multán félénk kopogtatással benyit Marcsa,
csinos arcú, köpcös teremtés, kosárral a karján.)_
Mihály _(sziszegve)_: Mit keresel itt?
Marcsa: Jó napot kívánok, Berger úr, kérem hazavittem a ruhát és
átadtam a szobaleánynak, a jegyzéket meg gondoltam, itt átadhatom a
nagyságos úrnak.
A szaldakontista: Ohohó, a szép Marcsa, isten hozta szép Marcsa, de
sajnálom, hogy olyankor viszi haza a ruhát, amikor nem vagyok otthon.
Marcsa _(kacéran)_: Van eszem, hogy ne olyankor állítsak be.
A szaldakontista _(kijön a ketrecből és átfogja Marcsát)_: Eszem a
lelkét, aranyom, igaza van, ha otthon érne, nem menne el úgy, ahogy
jött. No, Mihály, irígylem magától a feleségét.
Mihály _(zavartan mosolyogva)_: Nem úrnak való volna, csak olyan
szegényemberfélének.
Jóska _(a ketrecben)_: Kérem, Berger úr, tizenkettő elmult, ne
méltóztassék most enyelegni.
A szaldakontista: Ejnye, be sietős egyszerre a dolga. Hát lelkem, a
jegyzéket majd adja oda Mihálynak, az majd elhozza holnap. Isten
vele.
Mihály _(kimegy az asszonnyal az ajtó elé, egyet rúg feléje, de
Marcsa kikerüli)_: Hazudtál, agyon foglak ütni!
Marcsa _(a kosarát maga elé tartja)_: Elment az eszed?
Mihály: Most vitted haza a ruhát? Csak a számlát hozod? Hát reggel
ki vitte haza a ruhát? Hol csavarogtál mostanáig? Látta a Jóska
is, magad mondtad neki, hogy reggel voltál nála. Te czéda, te… egy
zsidóval… no csak gyere haza… _(Ismét rug felé egyet, de most
eltalálja.)_
Marcsa: Vadállat!
_(Ekkor kilép Jóska.)_
Jóska: Mit csináltok itt?
Mihály _(megjuhászkodva)_: Csak azt mondom neki, hogy sok töpörtyű
legyen a túrósgaluskán.
Jóska: Mintha veszekedtetek volna.
Mihály: Dehogy – csak egy kicsit megrugdostam.
_ÖRMÉNY REGÉNY._
Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el
hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg
elégtétele teljes volt.
Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a
boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat.
Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos
szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De
vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a
háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba
kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e
hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a
regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi
legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis
kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves
Juliskát is, egyetlen gyereküket.
A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki
valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt
kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan,
levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd
városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta
rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt
és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles
kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.
Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes
éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj
nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó
rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva,
Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé.
Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt
forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a
pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.
Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy
faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az
árát.
– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.
– Ha az asszony enged – felelt Mózes.
Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján
elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban,
egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak.
A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre
gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de
igazában nem igen bánta a veszteséget.
Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített.
A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap
tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön
fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette,
kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa
maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.
Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.
– A kasszakulcsot.
– Minek?
Mózes csökönyösen ismételte:
– A kasszakulcsot!
Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.
– Gyere be.
Követte.
Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky
által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és
talált benne kétszázat.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.
Az asszony próbálja elriasztani.
– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám
bízhatod.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az
asszony nyakát.
– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.
– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.
Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt.
Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította
tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.
– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.
Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az
üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel
készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen
nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek
szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló
áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált
volna, mint a volt hadnagyé.
Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden
mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az
ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá.
Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az
ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen
levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan
aludt.
Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon
volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta,
hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte?
S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember
torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta,
hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a
kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a
tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.
Ekkor állt a felesége elé és mondta:
– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki,
hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé.
Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a
gyerekkel. Értetted?
Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt
rettenve.
De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron
kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát,
megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:
– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?
– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.
– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott
örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák,
mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba
és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.
– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka
Negrára!
– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.
Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A
Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek
összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes
összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt,
néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel
összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis
kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:
– Most gyerünk!
Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és
nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek
vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.
– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se
szólva, nekiindult a havasoknak.
– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.
Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző
úton, föl, a havasok felé.
És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza.
Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról:
nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az
a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd
egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára
fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni,
különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?
Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött
a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár
Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött
tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán
barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem
izent semmit? – Semmit.
S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken
keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se
hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők
mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket
egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a
kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő
széllel.
Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A
hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is
pusztultak odafönt.
Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a
gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a
boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény
asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.
Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem
történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát
átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve,
vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem
nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette.
Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.
Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott
fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt,
csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól,
tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem
látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között
csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.
– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? –
zokogott a szegény asszony.
A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.
– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg
hogy valamit megtudjon, az asszony.
– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.
– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott
az asszony.
– Apa erősebb – volt a felelet.
Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca
elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében
tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre
ért, Katagár Mózes bement a boltba.
– Jól jár az óra?
Ez volt első szava a feleségéhez.
– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott
tizenkettőre.
Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett
Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a
kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a
szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan – felelte amaz halkan.
Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és
néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt,
elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.
– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.
– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.
– Az üzletre tartozik?
– Arra.
– Nos?
– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?
– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is
vigyázok magamra. Ha _vele_ akarsz beszélni – nem bánom.
Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek.
A gyerek nem tágított oldala mellől.
Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A
megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az
egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha
pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.
S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert,
pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére
és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar.
Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az
embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában
fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz
kötötte magát az öreg Katagár.
Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán
hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a
vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az
ember, akit apjának tekintett.
És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő
sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani
szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával
és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult,
szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá
fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok
odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó
danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a
zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és
csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme,
rajongó szeretettel és boldogsággal.
Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a
havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele
Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt
annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az
öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett
be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány
tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan
erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai
élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben.
És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva
arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy
elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség
volt, amilyen Magyarországon még nem termett.
Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott
járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév
napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az
új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig
megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a
rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a
cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát,
minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan
maradt.
– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a
kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.
Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen
gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy
míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál
kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel
merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az
embert semmi se hozza ki a sodrából.
Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a
sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó
részletet.
– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.
– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.
– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de
becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.
– Hogyan? – hebegte Sverteczky.
– Azt majd este megtudod.
Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár
Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a
feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes
szülei lehessetek a lányotoknak.
_KÉT ÁGY._
Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem
sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan
nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott
ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen
és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé
kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros
tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely
magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak
soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam,
mivel nem engedtek tőle elválni.
Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket,
hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a
kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért
szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is
szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy
»boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden
szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy
birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert?
Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod.
Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik
hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való
menekülésre.
A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák
kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a
családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének
és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő
előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem
volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat –
beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész
nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.
– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.
És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge
pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem
tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel
megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és
gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.
– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva
– nem tudok az ablak felé aludni.
Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság
gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni.
Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem
ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla,
mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.
– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön
hálószobát rendeznék be neked.
– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?
Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan,
miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent.
Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?
– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal –
és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a
tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.
Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és
alig tudtam nagynehezen megbékíteni.
– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos
hangon.
– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári
osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél
az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.
– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.
A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de
iszonyodása mégis jól esett.
Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv
asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között
gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira
különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte
belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a
tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású
pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát
melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések
közepette? Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a
szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság
után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a
férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és
kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába? Egy tiszta,
szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával
megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek
valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses
elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak
egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös,
remegő szemérmetesség után.
Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem
a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam
pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és
megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a
fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak:
férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa
tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam
testébe?
– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal
meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!
Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti
szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos
férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi
csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden
napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel,
új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy
erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét
beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a
megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság
felé!
Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra
ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos
tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág
színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből
szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj
előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az
üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint
duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt
verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel
akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha
az illuzió nem tesz közöttük különbséget?
És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves,
formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos
alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik.
S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a
műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény
mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a
kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe,
attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép
szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a
péklegény-hasonlattól.
Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt
kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy
vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak
ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő,
hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt
hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya
kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos. Annyi
évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a
férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe,
hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen
megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és
a női boldogtalanságot.
Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát
kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden
fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt
tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy
csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak
és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog
is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el
magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én
olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan
elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó
embernek. Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat,
hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a
szerencsétlen ember, aki férj?
S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer
kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti
ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer
meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a
feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában,
őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a
kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.
– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája
volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is
maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen
csukni.
– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől
valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.
– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok,
miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd
el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.
Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset.
Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog.
Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire
távolodni egymástól: soha!
Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki
közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség
között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a
nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső
föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról
senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies
távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó
gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint
asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először
karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem
ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan. A
szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító
fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában.
Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá,
de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik.
Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is
és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.
Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben
megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem
magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk,
megint csak fölkiáltott:
– Hát utálsz engem?
S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:
– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.
De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is,
tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett
azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a
feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem
találja annak, akkor nem szereti.
S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új
alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ
ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan
élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a
másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő
harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes
ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni
még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.
Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az
oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba
kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom.
Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.
És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció
mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a
családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma.
Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen.
És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt
asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom
tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi
boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is
így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e,
vagy az, amit szimbolizál?
_VAK ASSZONY._