A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam.
Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak
képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam,
pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe,
a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök
egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam
vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem,
hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak
kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű,
gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis
csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom,
gyerekideál.
A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként
társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami
kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott
társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű
dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit,
bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett,
csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes
alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló
könnyfátyolon keresztül.
Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben
úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére
támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett
rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte
issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás
arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott
a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a
mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll
támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam,
mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos
szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a
durva kis jelenetet.
A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a
székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem
változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – _V. Lászlót_
mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig
csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám
mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a
siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke
fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt
s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el
őmellette is. A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt,
mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb
szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most
megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.
– Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval,
hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb
nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd
beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi
elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről.
Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a
másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene
szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat?
Nem láttál még embert?
Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy
könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.
Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány
szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem
kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő
megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott,
meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét.
Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.
– Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt
mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette
hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem
szabad. Otthon mosni és vasalni kell.
Tétova tűz lobogott a szemében.
– Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud
szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem
szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell
égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két
polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett
anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is
iskolába járnék.
Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így
kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok
ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem
tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában.
Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani:
_kisasszony_. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével
visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre
is veszem, hogy ő leány.
– Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába
jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és
tapsot kapni. Volt már színházban?
– Nem – hebegtem.
– Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer
voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék
színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom
a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?
És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett
leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett.
De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha
ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis
Emmi pompázik előttem?
– Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De
szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani?
Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a
munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e,
maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy
színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és
színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát
szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.
A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a
kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány
álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint
a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.
– Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.
– Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány
– én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga
gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a
szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni,
ha megtanít versekre!
Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy
istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az
ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda
lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom,
gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert
szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!
És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt,
hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.
Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani
fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog
várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.
Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez _rendezvous_, mondta bennem
valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is
lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.
Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként,
kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt
akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt
és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában.
Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta
volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.
De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon.
Harmadnapra ott volt.
– Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.
Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi
bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a
jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki
szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a
jövőre.
Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor
kellett mosni.
– Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a
lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan
járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok,
színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.
Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim
miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és
érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el
is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam
vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a
hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan
gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben
nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként
elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit
igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én
megszöktem.
Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol
tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott
ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan
rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem
megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna
belőle, amire született.
Most gyümölcsöt árul.
_MIHÁLY._
_(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a
főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal
mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál.
Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)_
A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!
Mihály: Igenis, kérem. _(Cammogva hozza a pohár vizet. A
főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és
iszik.)_
A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a
legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.
A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.
A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is
olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát
uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem
s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.
A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem
adna kölcsön öt forintot elsejéig?
A főkönyvelő: Hahá! Még csak tizedike van s magának máris nincs
öt forintja.
A szaldakontista: Igen, de kérem ki van fizetve a koszt, a kvártély,
a borbély, a szabó, éppen csak a mosás nincs. S mivel ennek a
hosszú Mihálynak a feleségével mosatok, hát a hivatal méltósága
is megkívánja, hogy ne maradjak neki adósa.
A főkönyvelő: Hát azt nem kívánja meg a hivatal méltósága,
hogy ne enyelegjen a szolgának a feleségével?
A szaldakontista: Ha maga megengedi, hogy a maga feleségével
enyelegjek, akkor békét hagyok a Mihály feleségének.
A főkönyvelő: Berger úr, az ilyen beszédet kikérem magamnak.
A szaldakontista: Bocsánatot kérek, de csak úgy mondtam. Az egész
különben szót sem érdemel. Csak vadházasságban élnek és az a
Mihály olyan barom, hogyha látna is valamit, nem merne szólni.
A főkönyvelő: Az már igaz, hogy valóságos állat. Sohse láttam
még ilyen mulyán engedelmes embert. Bezzeg, ha Jóskának a felesége
mosna magára, akkor…
A szaldakontista: Azt hiszi, hogy félnék Jóskától? Igaz, hogy
szemtelen egy firma, de nekem már volt párbajom is és nem féltem.
Még pedig asszony miatt… hallgasson csak ide…
_(Míg az urak tovább diskurálnak, Jóska és Mihály a kuckóban
ugyancsak adják egymásnak a szót.)_
Mihály: Jártál arrafelé is?
Jóska: Merre?
Mihály: Hát… tudod, hogy mit gondolok.
Jóska: Vagy úgy! Megint az jár az eszedbe? Hát nem voltam
arrafelé, hanem a Béla-utcában reggel találkoztam Marcsával.
Mihály: A Béla-utcában?
Jóska: Hát mi van azon csudálni való? Ott lakik a Berger úr s ő
ma tisztát vitt neki haza.
Mihály: Annak a kutya zsidónak be fogom törni a fejét.
Jóska: Te? Ha csak rád szól, már négykézláb csúszol elébe. Ne
hencegj öreg, tudsz te jól mindent és tűrsz, mert félted a
kenyeredet.
Mihály: Már nem sokáig fogom félteni, nem ismersz engem! S ha
olyant találnék az én tilosomban, aki nekem sem ingem, sem subám,
hát annak megmutatnám, hogy ki fia vagyok!
Jóska _(nyugodtan)_: Emlékszel, mikor első találkozásunkkor a
kocsmában félkézzel az almárium tetejére raktalak? Onnan nézted,
hogy csókolom meg a Marcsát.
Mihály _(megjuhászodva)_: Nem rólad beszélek.
Jóska: Mulya vagy, Mihály, rólam beszéltél. Énrám gyanakszol,
pedig nincs igazad, mert ha igazad volna, akkor én már régen
összetörtem volna annak a zsidó ifiúrnak a csontját. Mert ha
Marcsa az én szeretőm volna, nem tűrném el, hogy valaki más is…
eh, téged is agyonütnélek, mert téged sem tűrnélek meg, még ha
hites ura volnál is, akkor sem.
Mihály: Könnyű beszélned neked, nem a tiéd!
Jóska: Te, Mihály, hát mért engeded, hogy Marcsa arra az emberre
mosson? Hiszen szegény nem is tehet róla. Ma reggel is azt mondja: a
fene egye meg Mihályt, hát mért kívánja, hogy mossak annak a
zsidónak?
Mihály: Mondta? No, ezért megrugdosom.
Jóska: Majd én téged! Hozzá ne merj nyúlni, mert én nem tűröm,
hogy énmiattam legyen bántódása.